Néha a kezembe akad egy thriller is, habár nem vagyok a műfaj nagy rajongója, de mindig adok egy újabb és újabb (és újabb...) esélyt neki. 

Peter May - Vesztegzár című műve azért ragadt a kezemben, mert volt egy misztikuma a könyv megírásának. Ahogy megszületett a történet a kiadók sorra dobták vissza, azzal az indokkal, hogy nem realisztikus maga a körülmény, amiben a főhősünknek túl kell élnie. Ezt azért esik nehezemre megemészteni, mert ez miért volna kizáró ok? Vannak ennél a földtől elrugaszkodottabb történetei is a világunknak és pont ezt nem tudta volna az olvasóközönség megemészteni? (J. K. Rowling, te vagy az?)

Most eszembe jut az egyik nagy kedvencem Dmitry Glukhovsky Metro trilógiája, amiben szintén inog a realitás talaja, de ugyancsak egy olyan képet vázol fel, aminek egy bizonyos százaléka nem zárja ki, hogy megtörténté ne váljon. Az emberiségnek rengeteg látható és láthatatlan ellenséggel kell megküzdenie, felvennie a harcot, de legtöbbször önmagával áll szemben és önmagának okozza a legnagyobb fejtörést. Emiatt egy hajszálnyit bizalmatlanná váltam az író felé, de ez legyen az én problémám. 

A  Vesztegzár "legendája" azzal lesz teljes, hogy miután sok-sok évet pihent a gazdája számítógépén, végre eltűnt az őt takaró felhőrengeteg (aki érti, érti) és napvilágot láthatott egy olyan világban, ahol most több létjogosultsága lehet, mint azelőtt bármikor.

♦♦♦

Peter May - Vesztegzár

"Egy halálos vírus miatt zárják le Londont és a világot. Jack MacNeil detektívfelügyelő utolsó napját tölti a londoni rendőrségnél. A karrierje és a házassága is romokban hever. Már a családtagjai is megfertőződtek..."

MacNeil rendőrfelügyelő utolsó 24 óráját követhetjük nyomon, ami elég ahhoz, hogy egy egész gyilkossági ügyet felgöngyölítsen percre pontosan. Igaza volt az írónak azzal kapcsolatban, hogy nem lett volna érdemes több napra, hétre kihúzni a történteket így sokkal pörgősebb a cselekmény. 

Viszonylag sok szereplővel találkozunk, de idő hiányában futó ismeretséget jelentenek az olvasó számára, ami nem baj! Éppen annyi jelentőségük van a történetben, amennyi elég ahhoz, hogy a cselekmény tovább haladjon. A kapcsolatrendszereket, viszonyokat hamar letisztázza, de mindig csurran-cseppen valami a helyzethez illően. Nem érzek hiányosságot ezen a téren, éppen annyit kaptunk a szereplőkből, amennyi kellett. Nyilván a főhősünkre ez nem vonatkozik.

Tetszett a könyv, de sajnos ezt csak úgy tudtam volna igazán élvezni, ha lenne londoni helyismeretem. Nem sokat jelentett, amikor elmondta, hogy melyik utcán fordul be és ki. Még akkor se zsánerem az ilyesmi, ha egy teljesen fiktív városról beszélünk. Amikor túl sokat "utazunk" és nem jelentős vagy visszatérő a helyszín, akkor elvesztem az érdeklődésemet és csak arra várok, hogy mikor érünk oda. 

Végig folynak az események, nincsenek kimaradt órák. A felügyelőnk nyughatatlanul talpon van, amit egy pont után áttudunk érezni. Mindannyiunkkal előfordult már, hogy inkább teszi a dolgát, csak elterelje a saját gondjairól a figyelmet. 

A történet magába rejti a brutalitást, a kegyetlenséget, az emberi összeesküvést, a reménybe vetett hitet, azt a küzdelemre való hajlamot, amit belénk táplált a genetika, de nem vágják egyszerre az arcunkba, csak miután letettük a könyvet és egyszerre átpörgettük az agyunkban, hogy mi is történt és ezek hangosan kimondva mit is jelentenek számunkra. 

♦♦♦