Szerző: Harmat Árpád Péter

Nem csupán a történészek, történelemtanárok, de a világhistória iránt érdeklődő laikusok, amatőr - félprofi kutatók, krónika-kedvelők számára is mindig érdekes téma a két nagy diktátor: Adolf Hitler és Joszif Sztálin viszonya - párharca 1933 és 1945 között. Bár személyesen soha nem találkoztak egymással (erre egyébként az 1939 augusztus 23-án, Moszkvában aláírt Molotov-Ribbentrop paktum aláírásakor lett volna esély, amire a Führer nem utazott el), mégis erős érzésekkel, kölcsönös gyűlölettel viseltettek egymás iránt.

Sztálin 1924-ben, Lenin halálát követően, 46 évesen, Hitler pedig 9 évvel később, 1933-ban (választási győzelemmel) 44. születésnapja előtt nem sokkal került hatalomra. (Sztálin volt az idősebb egyébként, 10 évvel.) Mindketten totális diktatúrát építettek ki országaikban: Sztálin egypárti kommunista uralmat a Szovjetunióban, Hitler pedig egypárti náci rezsimet Németországban. Egyik rendszerben sem volt jelentősége a parlamentnek és a demokratikus szerveknek, helyettük a párt-hierarchia "uralta" a lakosságot, a Szovjetunióban a kommunista pártvezetés alatt működő NKVD (Narodnij Komisszarat Vnutrennyih Gyel), Németországban pedig a náci pártvezetők által irányított RSHA (Reichssicherheitshauptamt) és az SS segítségével. Mindkét struktúrában volt vezérkultusz (Sztálin és Hitler kötelezően elvárt "istenítésével"), mindkét országban korlátozták a polgári szabadságjogokat és mindkét állam pontosan meghatározta lakosai számára a gyűlölendő ellenségképet: Németországban a zsidókat, kommunistákat és az 1918-as békerendszer nyugati vezetőit, a Szovjetunióban pedig a "kizsákmányoló" tőkéseket, kapitalistákat. Mindkét ideológiát -- a nácizmust és a kommunizmust is -- egyaránt (és egyformán) elítélték a nyugati demokráciák: az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország.

Hitler és Himmler 1935 szeptemberében SS alaklatokat szemléz Nürnbergben

Ami a két nagy diktátor viszonyát illeti: kettejük kapcsolatát 1933-tól (Hitler kancellári beiktatásától) érdemes vizsgálni, két korszakra bontva az ezt követő 12 esztendőt. Az első korszak az 1933 és 1941 közti éveket jelenti a Szovjetunió megtámadását megelőzően, a második időszak pedig a háború alatti eseményekre terjed ki, 1941 és 1945 között. 

Sztálin egészen háború kirobbanásáig elsősorban a belpolitikára koncentrált és hatalma megerősítésére összpontosított. Az 1920-as és 1930-as években főleg pártbeli riválisaitól, belső kritikusaitól, illetve a Lenint annak idején körülvevő bizalmi körtől igyekezett megszabadulni: Trockijt, Kamenyevet és Zinovjevet már 1927-ben kizáratta a pártból (később Trockijt meg is ölette). Majd következett Szergej Kirov 1934-es megöletése, 1936-ban a tizenhatok, 1937-ben a tizenhetek, 1938-ban pedig a huszonegyek pere. Sorra hullottak az egykori kommunista vezetők, egymás után. Sztálin később kivégeztette a hadsereg főparancsnokát, Mihail Tuhacsevszkijt (1937-ben), majd 50 hadtest és 154 hadosztály parancsnokot küldött a kivégzőosztagok elé (1936 és 1939 között). Néhány évvel később, a háború kezdetén azért nagyon hiányoztak a Vörös hadseregből a tapasztalt tábornokok.

A tisztogatás teljes lett és maximálisan lekötötte Sztálin figyelmét. A nagy szovjet vezető szinte egyáltalán nem figyelt a külpolitikára, későn vette észre a közben megerősödő és 1933-ban hatalomra kerülő Hitler jelentette veszélyt, a nácizmus mohóságát és a lebensraum (élettér elmélet) alaptételét, mely szerint a Herrenvolknak "joga" sőt kötelessége is meghódítania az alsóbbrendű szlávok területeit (például Lengyelországot és a Szovjetuniót).

Mire Sztálin 1939 nyarán szembesült azzal, hogy Hitler 7 milliós hadsereggel készül a világ meghódítására, csak az időnyerés lehetősége maradt számára. Ezt a célt szolgálta az 1939 augusztus 23-án, Moszkvában aláírt német - szovjet megnemtámadási egyezmény (Molotov-Ribbentrop paktum). A szerződés néhány évnyi haladékot adott Sztálinnak arra, hogy végre megerősítse a Vörös Hadsereget, felgyorsítsa a harckocsi-gyártást, felfuttassa a hadiipart, mozgósítsa a katonai állományt és pótolja a tábornoki kart. Igyekezete csak részleges sikert ért el, hiszen Hitler még két évet sem várt a Szovjetunió megtámadásával (a Führer egyébként azért kötötte meg a paktumot, hogy biztosítsa keleti határait, amíg meghódítja Európát). 

Katonai felvonulás Moszkvában, 1941 november 7-én

A német - szovjet háború 1941 június 22-én kezdődött, a Barbarossa hadművelet megindulásával, melyben 3 millió német katona (3200 harckocsival) rohanta le a Szovjetuniót és tört előre északon Leningrád, középen Moszkva, délen pedig Sztálingrád irányába. A fél éves hadművelet december elejére kifulladt: Leningrádot csak körbezárni tudták (bevenni már nem), délen a Donyecig hatoltak csupán, Moszkvát pedig csak 25 km-re tudták megközelíteni. A moszkvai csata 1941 utolsó napjaira óriási német vereséget hozott (mondhatjuk úgy is: a Zsukov - Guderian párharc utóbbi vereségével zárult).

Sztálin végig vakon hitt az orosz győzelemben: nem hagyta el Moszkvát, sőt 1941 november 7-én, az 1917-es bolsevik puccs (náluk: forradalom) alkalmából csak azért is megtartatta a szokásos katonai felvonulást (a felvonuló egységek egyből mentek is a frontra).

A másik oldalon Hitler is elszánt maradt: nem tudta elfogadni, hogy a német csapatok képtelenek eljutni Moszkváig. Pedig ez volt a helyzet, a Barbarossa-hadművelet végére a Wehrmacht szinte mindenből kifogyott és negyed millió embert vesztett, mégsem tudta elérni az eredetileg kitűzött "AA" vonalat (Arhangelszk-Asztrahany). A másik oldalon Sztálinnak ugyan  háromszor akkora volt a vesztesége, hisz több  mint 800 ezer katonája esett el a harcokban, mégis sokkal nagyobb tartalékokat tudott mozgósítani hatalmas országa távol-keleti részeiből. 

Hitler 1942-re már mániákusan vágyott a győzelemre, Sztálin térdre kényszerítésére és megalázására. Amikor 1941 júliusában, a szmolenszki csata után kezébe került Sztálin első házasságából született fia, Jakov -- aki egyszerű főhadnagyként szolgált a fronton -- alkalmat érzett Sztálin megleckéztetésére. Végül a sztálingrádi vereség után Paulus tábornagy elengedését kérte a fiatalember átadásáért. Csakhogy elszámította magát, Sztálin nem szerette Jakovot, csak második házasságából származó gyermekeit (Vaszilijt és Szvetlanát), így azt válaszolta: "... nem fogok odaadni egy marsallt egy hadnagyért". Jakov 1943 április 4-én halt meg egy koncentrációs táborban.

Sztálin fia, Jakov Dzsugasvili, a németek foglyaként

Sztálingrád egyébként is Hitler rögeszméje volt, a szovjet diktátor nevét 1925 óta viselő 500 ezer lakosú város megszerzését mindennél jobban akarta. Mániáját a település stratégiai helyzete, gazdasági jelentősége és fekvése mellett az a tény is táplálta, hogy a város megszerzésével Sztálin fölé kerekedjen. Vágya azonban nem teljesülhetett: a Wehrmacht 300 ezer embert vesztett a Sztálingrádi csatában, mégsem tudta elfoglalni a "Volga fővárosát". 

A német-szovjet háborút 1943-ban már a Wehrmacht folyamatos visszavonulása jellemezte, néhány német ellentámadással. Ilyen volt Erich von Manstein ellentámadása Harkovnál (a város időleges visszavételével) és a kurszki tankcsata 1943 nyarán. Az 1944-es esztendő már szinte csak katasztrófákat hozott Hitler számára: csapatait végleg kiűzték a Szovjetunióból (rögtön meg is indultak a német határok felé), Normandiában 1944 június 6-án nagy erőkkel szálltak partra az amerikaiak és angolok és július 20-án tábornokainak egy része táskabombával akarta megöletni (melyet Stauffenberg ezredes vitt rastenburgi főhadiszállására). Az igazi vereség érzése azonban csak 1945-ben érkezett el: idegrendszere meggyengült, erőt vett rajta Parkinson-kórja (állandósult kézremegése) és sorra váltotta le legjobb tábornokait. Három legjobb tábornoka közül Erich von Mansteint 1944 március 20-án, Erwin Rommelt 1944 október 15-én, Heinz Guderiant pedig 1945 március 28-án állította félre. Magára maradt és hibát-hibára halmozott. 1945 áprilisára már Berlin is ostrom alá került, Hitler számára nem maradt más hátra mint az öngyilkosság. Erre 1945 április 30-án, feleségével, Éva Braunnal együtt a berlini kancellári alatti bunkerben került sor. 

A Berlint megszálló szovjet csapatok közt akadt olyan különítmény is, melynek Sztálin azt a kifejezett utasítást adta, hogy keresse meg Hitlert és ha halott, úgy kerítse elő holttestét. Bár a Führer tetemét -- utasítása szerint -- a kancellária udvarán egy bombatölcsérben elégették (Otto Günsche hajtotta végre a műveletet), a szovjetek megkeresték a maradványokat és kihallgattak mindenkit aki a bunkerben volt az öngyilkosság idején. Ezt követően a maradványokat elégették, a koponya kivételével, melyet Moszkvába küldtek Sztálinnak. A hamvakat legalább háromszor temették el, ám mindháromszor exhumálták is, míg végül 1970-ben végleg porrá égették és a Biederitz folyóba szórták. Minderről 2010-ben egy bizonyos Vlagyimir Gumenyuk nevű KGB-s veterán vallomásából értesülhetett a világ, aki 1970-ben személyesen vett részt a Hitler-maradványok elégetésében és folyóba szórásában. [forrás] Hogy Hitler koponyájával mit csinált Sztálin, nem tudni pontosan, de 2018-ban az FSZB birtokában volt, mikor egy francia orvosszakértő (Philippe Charlier) megvizsgálta. 

A két nagy diktátor párharcát tehát Sztálin nyerte, aki 8 évvel túl is élte riválisát. A két tömeggyilkos emberek millióiért volt felelős, a XX. század legnagyobb csapásait, a kommunizmust és a nácizmust zúdítva a világra.

Harmat Árpád Péter 

Ha tetszett posztunk, keress bennünket a Facebook oldalunkon is!  

Talán ezek is érdekesek lesznek számodra: IV. Béla uralkodása, Nagy Lajos királyunk, Hitler tehetséges tábornoka: Guderian, A titokzatos Mongol Birodalom, A vietnami háború csatái, A páncélos legenda: Michael Wittmann, A középkori városok, Történelmünk 5 legnagyobbja, Fehér Halál a legsikeresebb mesterlövész, Az ókori Perzsa Birodalom,