Az alkoholizmus elleni fellépés hívta életre ezt az árnyékvilágot, amit egyszerre gyűlöltek és pártoltak az emberek.

A kép csupán illusztráció, de jól visszaadja a hangulatot

Fotó: Fortepan/ Móra András

Sokan találkoztunk már a „bögrecsárda” kifejezéssel, mely egyáltalán nem tűnik ijesztőnek. A csárda szóhoz általában a mindennél finomabb hazai ízek társulnak a képzeletben, míg a bögre talán a házi bekuckózás szinonimája lehet hideg estéken. Ez a gondolatmenet azonban cseppet sem visz közelebb a bögrecsárda igazi valóságához, a családokat szétrobbantó, átlagembereket bedaráló vesztőhelyekhez.

            A bögrecsárda kifejezés ugyanis olyan zugkocsmákat jelöl, ahol a tulajdonos az egyetlen személyzet, és többnyire a maga által pancsolt szeszt (borszerűséget, pálinkahamisítványokat, miegymást) árusít minden szabály és megkötés - és legfőképp adózás – nélkül. Maga a bögrecsárda szó valamikor 1960 körül szültetett és elterjedése 1962 utánra tehető. Azért tudjuk ezt ennyire pontosan, mert ebben az évben kezdte meg működését Magyarországon az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság, az addigra elképesztő méreteket öltő alkoholizmus megfékezésére. A kezdeményezés – mint például az amerikai alkoholtilalom esetében – pozitívan indult. A folyékony mérget először a munkahelyek és a veszélyeztett célcsoport (fiatalok) közeléből igyekezett száműzni.   

            Első körben minden munkahelyen tilossá tették a szeszfogyasztás; a munkahelyi büfékben munkaidő alatt nem lehetett alkoholt kiszolgálni (korábban igen!); az üzemek, építkezések 200 méteres körzetében az italt árusító üzletek nyitása nem előzhette meg a műszakezdést. Emellett a munkahelyre italt bevinni, ittasan munkába állni — ugyancsak tilossá vált. Szintén érvényes volt a tilalom a művelődési házakban, klubokban, és a kórházak büféiben. A túlzott alkoholfogyasztás csökkentését célozta a rövid italok árának emelése, a gyümölcspálinka-főzés (az ún. feles főzés) korlátozása, a beszolgáltatás arányának és adójának emelése. Szintén ilyen italozás elleni intézkedés volt a részegek és fiatalkorúak kiszolgálásának beszüntetése, valamint az alkoholszonda-vizsgálatok széles körű bevezetése a közlekedésben, az iparban és a mezőgazdaságban. Persze, mint sok más esetben, a szigorítás most is magával hozta az illegális piac felvirágzását.

            A bögrecsárdák igen egyszerű üzleti terv szerint működtek: nem volt szabály sem a kiszolgálandók sem a felszolgálásra került lőrék esetében. Az első ilyen zugkimérések elsősorban a szőlőtermő helyeken tűntek fel, és nevüket valószínűleg arról kapták, hogy a tulajdonosok abban szolgálták fel a pancsolt borokat, amit éppen találtak, legyen az akár bádog vagy kerámiabögre. Ami „sikeressé tette őket” az viszont a hitelre történő italmérés volt.

Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

A részeg (vagy italtól függően enyhén mérgezett) emberek könnyedén mérettek még néhány pohárral akkor is, ha már a következő fizetésüket költötték, amit még kézhez sem kaptak. Könnyen elképzelhető, mekkora összegekről beszélünk, ha tudjuk, hogy egyetlen csárda képes volt egy nap alatt (4-10 forintos árak mellett) akár 1000 ft bevételt termelni.

Míg az üzemi büféket eltiltották az alkoholforgalmazástól, a kocsmákat pedig keretek közé szorították vagy megszűntették, addig itt bárki, bármikor hódolhatott a függőségének. A hatvanas évek közepére nem volt ritkaság, hogy egy településen az egyetlen kocsmára 10-12 bögrecsárda is jutott. S hogy mindez milyen hatást gyakorolt a környékbeli családok életére, azt még elképzelni is nehéz...

            A bögrecsárdák törzsvendégei szinte hónapok alatt csúsztak le végérvényesen. Ha nem a munkahelyi ellenőrzésen buktak meg, akkor kapatosan balesetet szenvedtek, adóságspirálba kerültek és többnyire családjukat is elveszítették. A pancsolt alkoholok agresszívvé tették az embert, a könnyen mért hitelek pedig nincstelenné a családokat. Mégsem változott semmi.

Fotó: Fortepan/ Szánthó Zoltán

            Az egyik alföldi település tanácselnökét kérdezte arról egy újságíró a hetvenes évek második felében, hogy náluk vannak-e bögrecsárdák. Ő azt felelte: hivatalosan nem tud ilyenről, de nem hivatalosan vagy tizenötöt fel tud sorolni. Miként lehetséges ez? Egy fura jogi szabály volt a ludas! Akkoriban ugyanis egy – névtelen vagy nevesített – feljelentés csak akkor állt meg, és vont maga után vizsgálatot, ha legalább két tanú bizonyította. Ilyen esetekben azonban senki sem akart tanúskodni...

            Az asszonyok (mert többnyire ők, mint szenvedő alanyok tették a feljelentéseket is) tartottak alkoholista férjük vagy egyenesen a zugfőzők haragjától. Ráadásul az ellenőrzés is komoly akadályokba ütközött, hiszen a házak titkos – csárdába vezető ajtaja – csak ismerősöknek nyílt ki, ráadásul tettenéréskor is kiderült néhány rokoni vagy közeli jóbaráti szál.  

            Itt most végül le kellene írnunk, hogy miként ért véget a bögrecsárdák aranykora, azonban ez a történet nem így végződik. Még az idei évben is készültek olyan cikkek, melyek a zugfőzdék világáról szólnak. Annak ellenére, hogy ezek már a számuk csökkenéséről vagy végleges eltűnésükről szólnak, örömre így sincsen ok. A legszegényebbek ugyanis nem túlléptek a függőségen, csak ma már olcsóbban jutnak dizájnerdrogokhoz, mint pancsolt alkoholhoz...

További érdekességekért, nettó-retró életérzésért tekintse meg Facebook oldalunkat!