A napokban sokadszorra is megnéztem az Amerikai szépség című zseniális filmet. Valamennyi karaktere telitalálat. Nem is lehet másképp, hisz mind egy-egy tökéletesen sztereotip figura. Az egykori katonatiszt (Chris Cooper) különösen ilyen. Tőle hallunk ilyen mondatokat, miután ököllel háromszor belemászik fia képébe: "Nem csinálhatod csak úgy azt, amihez kedved szottyan! Nem! Szabályok vannak! Rendnek kell lenni, érted? És fegyelemnek!" Ezek a kétségbeesett és nyomorult mondatok természetesen nem is a fiúnak szólnak, hanem saját magának, ám ez csupán a film végén válik nyilvánvalóvá, amikor a mélyen a tudattalanjába préselt homoszexuális késztetései a felszínre törnek. Attól tartok, hogy minden túlzó rendpártiság mögött valami hasonló félelem húzódik. Amikor rettegünk a káosztól, a sokféleségtől, a kontrollálhatatlanságtól, a legtöbbször a saját magunkban elzárt, irányíthatatlan tartalmakat kívánjuk erőnek erejével lakat alatt tartani.

Kezdjük azzal, hogy a magam részéről semmi bajom a renddel. Sőt! Őszintén szólva csaknem kényszeresen rendmániás vagyok. Imádom, ha a konyhában minden kézre áll és a megszokott helyén találom; ragaszkodom a regények és a cédék szerzők, illetve előadók szerinti betűrendjéhez a polcon; az irodámban minden dokumentum szigorúan felcímkézett iratrendező dossziéban pihen; s hülyét kapok azoktól a riportfilmektől, amelyekben a nyilatkozó tudós mögötti könyvszekrényt a tökéletes kuszaság uralja. Sokan állítják, hogy "a zseni átlátja a káoszt", csakhogy a legtöbben nagyon messze vagyunk a zsenitől. Ráadásul a rend nem csak átláthatóságot, de kényelmet és esztétikus formát is nyújt, s ezek olyan szinten emelik az emberi életminőséget, hogy aligha tudnék lemondani bármelyikről. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ezt a privát dilimet nem kényszeríthetem rá senkire. Mindenkinek joga van az alacsonyabb minőségű létezésre. Lehet, hogy én magam fél órát sem bírnék ki Tamás Gáspár Miklós nappalijában, s már azon kapnám magam, hogy a könyvtárát rendezem, ám nagy valószínűséggel erre sosem kerül sor. Ő pedig úgy él, ahogy neki tetszik.

A baj tehát ezúttal sem azzal van, ha mi magunk kínos pedantériával rendezzük be az életünket, sokkal inkább azzal, ha ezt a világot másokra is erőszakosan rá kívánjuk kényszeríteni. Amikor a rendet, amely nem több és nem kevesebb, mint egyfajta minőségmérce, egy diktatórikus mozdulattal átemeljük a morál felségterületére. Érdemes eltűnődni egy percre azon, hogy mely társadalmi rendszerek azok, amelyek a legtöbb önjelölt rendőrt, besúgót, függöny mögül leselkedő házmestert kitermelik. A kommunizmus értelemszerűen ilyen. Egy olyan világban, ahol korlátozott a magántulajdon mértéke, s a közösségi vagyon a döntő, nyilvánvalóan mindenki bizalmatlanul, árgus szemmel figyeli a másikat, hogy mikor emel el egy nagyobb szeletet a közös tortából, mint amennyi a kényszerű egyenlősdi alapján neki járna. A fundamentalista társadalmakat pontosan ugyanez a mentalitás jellemzi, a különbség csak annyi, hogy itt nem az anyagi javak miatt méregetik egymást az emberek, hanem az "isteni" törvényeknek való megfelelést kérik számon a másikon. Az Újszövetség például másról sem szól, csak a farizeusok és írástudók - az ószövetségi törvényvallásból építkező - kisstílű, szőrszálhasogató, rideg mentalitásáról, melyet Jézus példás lezserséggel söpör le az asztalról. A szélsőbaloldali és az ultrakonzervatív megközelítés között pontosan félúton találjuk a klasszikus liberális attitűdöt, amely a legkevésbé kedvez a besúgóknak, feljelentőknek, önkéntes rendőröknek. Ez a világ ugyanis a másik szabadságának tiszteletén kívül semmiféle elvárást nem támaszt senki felé. Szemben a kommunizmussal, amely megköveteli a kommunista rend tiszteletét; illetve az ortodox berendezkedéssel, mely ragaszkodik őseink rendjének megőrzéséhez, a liberalizmus semmi ilyet nem kér és nem ellenőriz. Bárki lehet marxista, iszlám-hívő, anarchista, vagy bármi, egészen addig, amíg nem árt vele másnak.

Természetesen az "élni és élni hagyni" elvet követő, szabad világ sem működhet rendszabályok nélkül. Minden olyan tett korlátozható és büntethető, amellyel a másik embert veszélyeztetjük, vagy életminőségét rontjuk. Senki sem fogja Svájcot vérgőzös diktatúrának nevezni, csak mert súlyos összegeket perkálunk a gyorshajtásért, vagy a kocsiból kipöckölt cigarettacsikkért. Ezek az intézkedések egy általánosan preferált rendet szolgálnak, s az objektív módon érzékelhető negatív külső hatás adja morális alapjukat. Lehet azon vitatkozni, hogy a 120 km/h sebességhatár magas, vagy alacsony. Morfondírozhatunk azon, hogy a 280 frankos büntetés sok, vagy kevés. Egyben azonban mindannyian egyetértünk: az emberi élet védelménél nemigen létezik szentebb cél. Az általánosan preferált rend fogalmába ugyanakkor nem férhet bele egyetlen olyan követelmény sem, amely ártatlan, a külső környezetet objektív módon nem veszélyeztető tetteket kíván korlátozni. Egyetlen erkölcsösen működő hatalom sem szabályozhatja az emberek öltözködését, hajviseletét, kimondott és leírt szavait, pályaválasztását, időbeosztását, szexualitását, hitét. Pedig ezek mindegyikére láttunk már példákat.

Ha nagyon erős a fantáziánk, természetesen el tudunk képzelni olyan rendpárti világot, amely ideig-óráig működőképes. Ha a híres stanfordi börtönkísérletet - melyről tavaly kiderült, hogy kamu az egész - csupa buddhista szerzetessel végeznénk el, aligha lehetne filmet forgatni belőle. A világ azonban nem csak jámbor csuhásokból áll, s elég egyetlen porszem a gépezetben, máris borul minden. A liberális elveken nyugvó világ nem morális felsőbbrendűsége miatt működőképesebb minden másnál, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal nehezebb tönkretenni. Ahol nem szükséges egyenruhába bújni, egy irányba menetelni, ugyanazt gondolni és képviselni, továbbá mindezeket folyamatosan ellenőrizni, ott a meghibásodás lehetősége is szűkebb. Egy olyan világban, ahol mindenki úgy öltözik, úgy vetkőzik és úgy él, ahogy csak szeretne, ott a társadalmi rend megőrzése nagyságrendekkel könnyebben megvalósítható feladat.

Az egyik legtipikusabb és legprimitívebb téveszme az, amikor a zűrzavaros világ rendjét úgy kívánjuk helyreállítani, hogy elkezdünk dolgozni a másik ember megváltoztatásán. A harcos feministák a férfiakat; a radikális antifeministák a nőket; a homofóbok a melegeket; az iszlám követői a hitetleneket szeretnék gatyába rázni. Már önmagában az is egy tévképzet, hogy egy mérnökien precíz tervezésből fakadóan létezik valamiféle természetes rend. Függetlenül attól, hogy a teremtés Isten műve, vagy a puszta véletlené, azt látjuk, hogy a legtöbb teremtmény közel sem tökéletes. Teljesen felesleges idegpályákat és szerveket találunk a legegészségesebb emberi testben is, miközben azt tapasztaljuk, hogy ugyanazt az idegrendszert egymástól teljesen eltérő funkciókra használjuk. Ez utóbbi jelenség már önmagában is irdatlan káoszt képes teremteni az átlagember elméjében, hiszen még a kifejezetten racionális döntéseinkhez is számtalan - totál felesleges - érzelem kapcsolódik. Ezzel együtt is mindegyikünkben ott él a késztetés, hogy valamiféle kontrollált rendet alakítsunk ki a környezetünkben, ám nem mindenki jut el addig a józan - buddhista, jézusi, vagy ha úgy tetszik, liberális - felismerésig, hogy magunkon kívül senki mást nem tudunk megváltoztatni. A kommunizmusra, a nácizmusra, a fasizmusra, az iszlám hitre és a legtöbb szektára egyaránt jellemző az az elmebeteg elképzelés, hogy megteremt valamiféle új embert, ha kell, a legszélsőségesebb erőszak által. Nem csupán a morál, de a tapasztalat is tiltakozik ez ellen. Természetesen van remény arra, hogy a világot egy jobb hellyé varázsoljuk, ám ehhez még véletlenül sem a katonás rend, és az agresszív fegyelmezés vezet. Ha egyenként, önálló individuumként csak épp hogy elkezdenénk dolgozni önmagunk megismerésén és fejlesztésén, már az annyit dobna a világ általános tudati szintjén, hogy háromig sem kéne számolni, máris a földi mennyországban találnánk magunkat.

Meggyőződésem, hogy egy fejlett társadalom tudatosan törekszik arra is, hogy rendjének fenntartására a lehető legkevesebb lélekölő, ellenőrző-büntető munkakört alakítson ki. Fura volt a Tesztbeszéd című tévéműsorban az épp főpolgármesterségre készülő Puzsér Róbert szájából azt hallani, hogy megveti a BKV-ellenőröket, ám az mindenesetre tény, hogy ezek a karszalagos fickók valóban nem örvendenek magas össztársadalmi népszerűségnek. Hasonlóan alacsony presztízzsel bírnak a parkolóőrök, a halőrök és a közterület-felügyelők is. Az automatizáció egyik legnagyobb áldása az lesz, hogy ezek a lenézett és utálatos munkakörök egyszer s mindenkorra eltűnnek. Ami a tömegközlekedést illeti: számos európai nagyvárosban megfordultam az elmúlt huszonöt évben, s Budapesten kívül sehol sem találkoztam metró-jegyellenőrrel, mindenütt beléptető rendszer működött. Őszintén hiszem, hogy egy élhető világ megteremtéséhez azzal járulunk hozzá leghatékonyabban, ha közösségi rendmániánkat csupán a legszükségesebb területekre korlátozzuk, s azon belül is a lehető legcsekélyebb emberi erőforrást vesszük igénybe. Csupán a haragunk, mérgünk, frusztrációnk okát és céltábláit kell eltávolítani, s már készen is vagyunk.