Köszönjük a hozzászólásokat, őszinte megosztásokat, amiket a Hol vannak templomainkból az egyházi iskolák diákjai? bejegyzés kapcsán kaptunk Instagramon, Facebookon és e-mailben. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy rengeteg visszajelzést kaptunk. Ezek közül szeretnénk most idézni párat.
Vannak akik, nem szívesen adnák gyermeküket egyházi iskolába:
„A saját gyermekemet nem adnám egyházi iskolába. Jobb, ha a világgal kerül konfliktusba, mint ha ún. keresztyénekkel kell már ilyen fiatalon meghasonulnia.”
„Ha a keresztény oktatás továbbra is kizárja a Szentlelket a falai közül, és megmarad amolyan konzervatív agit-prop intézménynek, akkor soha a büdös életben nem ajánlom senkinek, hogy oda írassa a gyerekét.”
Mások a példamutatás fontosságát, valamint annak hiányát emelték ki:
„Azzal a szomorú ténnyel szembesültem, hogy úgy akartak minket a templomba "küldeni" a tanárok, hogy ők maguk viszont nem jártak (sokszor hittan tanárok sem!). Ezen kellene (úgy hiszem a legtöbb helyen) változtatni, hogy a tanárok mutassanak példát: ha szeretnék, hogy a diákok járjanak templomba, akkor bizony ők is járjanak.”
„A kérdésre a válasz egyszerű. De nehéz megvalósítani. Ki kell venni az ideológiát az egészből. Úgy kell az egészet csinálni, hogy a gyerekek számára is fontos legyen az egész. Lássanak példát, de úgy is érezzék, hogy az egész az övék is.”
„Közösségünk huszonéveseit hallgatva – akik egyházi középiskolában végeztek – szinte egyöntetű volt ez a vélemény:
– Tele voltak a legsérülékenyebb éveink hamis állításokkal, képmutatással, szeretetlenséggel. Megfáradt és megkeseredett, már-már kiégett tanerő, az ifjúság érdeklődésétől oly távol lévő tanítások (beszélgetések nélkül), a fiatalok szüntelen dorgálása megértés és meghallgatás nélkül, oktalan fegyelmezés, értékrend mutatás nélkül, sokszor farizeusi törvényeskedő ítélkezések, kordában tartás helyett pedig kalitkában tartás.”„És ugyan miért ne lehetne (sőt nagyon kellene) beszélni az iskolában, órákon az egészséges szexualitásról, a természetes vágyakról és azok kezeléséről. Túl kéne lépni azon, hogy „házasság előtt tilos”. Ez képmutatás, mindenki csinálja. De engem a „10 Miatyánk, 10 Üdvözlégy” penitenciától is kiver a víz. Nagyon szívesen visszakérdeznék az ilyen papoktól, hogy nekik vajon bensőségesebb lesz a kapcsolatuk Istennel attól, hogy zsinórban elmondanak 10 Miatyánkot?”
„Sajnos, nincs elég hiteles tanár. Nincs, vagy csak elvétve olyan, aki után feltétlen szeretettel mennek a gyerekek, akinek a szava "szentírás". A tanárok nem szeretik, csak tanítják a gyerekeket még az egyházi iskolában is. … Ilyen tanárok hogyan is tudnák tudatos, harcos kereszténnyé nevelni a gyerekeket? Otthon persze, jártunk templomba, imádkoztunk, szépen beszéltünk, sokat beszélgettünk, de az iskola légköre teljesen elvitte őket.”
Jogos elvárásként merülhet fel a hitelesség egy-egy egyházi iskolával szemben, hogy ne csak az intézmények nevében szerepeljen a kereszténység. Viszont fontos azt is szem előtt tartanunk, hogy maga az intézmény nem képes erre, hiszen a benne lévő emberek lehetnek csak hitelesek, és ez pedig parancsszóra nem megy. Az egyházi iskolák dolgozói is ugyanolyan emberek, mint mi. Az ember pedig jelleméből adódóan hibázhat.
Mindemellett voltak, akik máshogy közelítették meg a témát. Az egyik hozzászólásból emelnénk ki egy részletet, amelyet akár minden nap megkérdezhetünk magunktól:
„Három kérdés, amin érdemes elgondolkodni, már reggel, felkeléskor.
Hol vagyok?
(Teremtés könyve 3. fejezet 9. vers: De az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: „Hol vagy?”)
Hová megyek?
(Jn 13,36: Simon Péter megkérdezte tőle: „Uram, hová mégy?”)
És mire vállalkozom?
(Márton Áronhoz kapcsolható anekdota, kulcskérdése: „Emlékezz, hogy mire vállalkoztál?”)
Este lefekvéskor újra lehet venni ezeket a kérdéseket.
Hol vagyok?
Hová érkeztem, azon az „úton” mentem-e, amit reggel elterveztem?
És sikerült-e a vállalásom, betartottam-e, amit a keresztségben, az elsőáldozáskor, bérmálkozáskor, házasságkötéskor megígértem?”
Frappáns 3 kérdés, amellyel reggel útnak indulhatunk, majd este végiggondolhatjuk, összegezhetjük és megvizsgálhatjuk napunkat. Hosszabb távon akár a lelki fejlődés jeleit is észrevehetjük magunkon.
Majd egy következő hozzászólásból idéznénk:
„Véleményem szerint, olyan versenybe került az egyház, a gyülekezet a tagokért, ami már lefutott, és vesztett. Szűk ismereteim alapján, a világtörténelem során még nem volt ilyen, hogy ilyen sok ember foglalatoskodhat olyan dolgokkal, amit szeret, őszinte örömét leli benne. Az ilyen embert közel lehetetlen megnyerni. Természetesen gondolkodom azon, hogy mivel lehetne egy-egy hozzám hasonló embert megnyerni, lehet a válasz nem sokat várat magára és sokat segítene.”
Végezetül nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyház mi vagyunk. Téves elgondolás, hogy majd a másik megoldja. Rajtunk is múlik. Számít a véleményünk. Ha hiányoznak a templomból az egyházi iskolák diákjai, vessünk egy pillantást a saját családi, ismerősi körünkbe. Vajon mi megtettünk minden tőlünk telhetőt ezzel kapcsolatban? Invitáltuk őket egy közös istentiszteletre, misére?
„Nagyon sok hátrányos helyzetű diáktársam volt. A schoolbullying is mindennapos volt. Engem különösen sokat gúnyoltak lobbanékony természetem, előnytelen megjelenésem és jó tanulmányi eredményeim miatt. Az agresszivitást valóban kinevelték belőlem, de sajnos az asszertivitást is. E negatív tapasztalatok sokat ártottak az álláskeresés, majd a meddőséggel való küzdelem éveiben. Nem tudtam kiállni önmagamért.”
S bár párja és barátainak köszönhetően ez a hozzászóló az egyházban tudott maradni, de már gyermekét nem szívesen íratná vallásos iskolába.
Ha nem tudjuk az egyházi iskolákat tökéletesíteni, akkor legyünk mi a hiteles keresztyének, akik azt mutatják, hogy létezik más is, mint amivel találkoztak.