A járvány előhozta az egyház egyik fontos tulajdonságát: a megújulási képességet.

Sokan rámutattak már, hogy semmi jó nincs közvetlenül egy veszélyes vírus terjedésében, ám áttételes hatásai között igenis fel lehet fedezni pozitívumokat. Meggyőződésem, hogy a keresztény felekezetek nagy ajándékot kaptak ezzel a kihívással, ugyanis a szokásaikba belefeledkezett közösségek számára nincs más választás: kreatívan kell reagálni a kényszerű korlátozásokra.

Ez a kreativitás pedig az egyik nagy ereje, motorja a kereszténységnek: ha csak a katolikus közösségeket nézzük, a női szerzetesrendeknél már csak az elmúlt évtizedekben újonnan alakuló lelkiségi mozgalmakat és azok kincseit nehezebb megszámlálni. De

a sok évszázada, akár évezredes távlatra visszatekintő szerzetesi közösségek is épp abban találják meg vitalitásukat, "fenntarthatóságukat", hogy képesek a biztos alaptól el nem térve szüntelenül megújulni.

Mindezen gondolatok a március 29-én tartott pannonhalmi konventmise kapcsán jutottak eszembe, amelyen úgy vettünk részt a családunkkal, hogy ott sem voltunk. Közösségi videómegosztón misét nézni – ki gondolta volna pár éve, hogy hamarosan örülni fogunk egy ilyen lehetőségnek? Márpedig most örültünk neki.

Amint ugyanis március közepén – amikor egyes ötletgazdák még a gyakoribb misézés mellett érveltek – megírtam: a templomaink hamarosan be lesznek zárva. Mostanra ez meg is valósult, s lassan az is kezd körvonalazódni, hogy az átmeneti időszakban ki miként tud bekapcsolódni a liturgiákba.

A bencés főapátság közvetítése annyiban eltér az ilyen karanténmisék többségétől, hogy itt nem csupán a főcelebráns pap, esetleg 1-2 koncelebráns, ministráns van jelen, hanem az egész helyi szerzetesi közösség, amely jelen esetben tucatnyi papot, mellettük diakónust, szerzetes testvéreket jelent.

Ez a helyzet pedig azt a furcsa felállást eredményezte, hogy az úgynevezett szembemiséző oltár "megfordult". Amíg az ige liturgiája alatt nagyjából a kamera felé fordulva törént minden lényeges mozzanat, a szentmise második része, az áldozat liturgiája során a főcelebráns a jelenlévők felé fordulva mutatta be az áldozatot, vagyis háttal azt üres padsoroknak és a kihelyezett kamerának. Talán érdemes lenne még annyit fejleszteni, hogy egy másik kamerát is bekészítenek a szervezők a templom túloldalához, amelyre át lehetne váltani, amikor "fordul" a nézőpont.

Ebből a különleges szentmiséből még egy részletet mindenképp érdemes kiemelni, ez pedig a hívek könyörgése. Nem meglepő, hogy Pannonhalmán nem előre megírt szöveget olvasnak fel ilyenkor, hanem sok más élő közösséghez hasonlóan itt is valódi helyi szándékokat, a közösség saját fohászait fogalmazzák meg. Így szólt a könyörgés a koronavírus járványából kivezető út megtalálásáért, de a Szentlélek megerősítő erejét kérték az orvosoknak, ápolóknak, mentősöknek, a bevásárlóközpontok munkatársainak, takarítóknak, szállítóknak, rendfenntartóknak és önkénteseknek is, fohászkodtak szülőkért, tanárokért, az elhunytak hozzátartozóiért, hogy végül a terebélyes hazai bencés család – öregdiákok, barátok, rokonok, munkatársak – szívének konkrét kérései is elhangozzanak a szentmise részeként.

Bevallom, szokni kell még ezt a karanténmisés állapotot. De talán épp az a jó benne – amint erre a prédikációban is utalt Albin atya –, hogy

megtanulhatunk hálásak lenni azért, amihez eddig hozzászoktunk. Amiről azt hittük, adottság, mindig ott van számunkra. A karanténmisék hitünk legalapvetőbb kérdéseit hívogatják elő belőlünk – és könnyen lehet, hogy nem találunk rájuk azonnal tökéletes választ...

Mit jelent számomra a hitem? Mit jelent az, hogy keresztény vagyok? Mit jelent számomra a szentmise, az abba való bekapcsolódás? Ünnep-e az, vagy szokás, kötelezettség, aminek eleget teszek? Mennyiben befolyásol, ha az arcát, vagy a hátát látom a papnak? Hiányzik-e ez az egész nekem?

Nem kell félni az ilyen kérdések megfogalmazásától! Kaptunk egy kis időt saját megújulásunkra.