A látássérült tiflopedagógus és hittanár-nevelő hidat épít látók, gyengén látók, alig látók és vak emberek között.

Egészséges gyermekként született, élte a vidéki kislányok életét – így emlékezik vissza gyerekkorára Bieber Mária, aki kedves mosollyal nyit ajtót, és invitál először a konyhába, ahol engedi hogy töltsek magamnak ásványvizet. Szabadkozik, ő is szívesen öntene, de nem biztos abban, hogy tudom-e, ilyenkor az ujjával ellenőrzi, nem csordul-e túl a pohár.

Vendéglátóm kilenc éves koráig látott, amikor váratlanul és kideríthetetlen okból, autoimmun betegség következtében elveszítette látása nagy részét. Harmadikos volt ekkor, s kimaradva az iskolából két éven át vizsgálatok, kórházi kezelések során esett át. Amikor megfelelő fizikai állapotba került, a vakok és gyengénlátók iskolájába kezdett járni. Aztán az évek során fokozatosan elvesztette azt a keveset is, ami még a látásából megmaradt.

Olyan természetesen kísér be a nappaliba, hogy ha nem lenne rajta a sötét szemüveg, nem is gondolnám, hogy nem lát. Készült az érkezésemre, kikészített minden játékot, eszközt, amit meg akar mutatni.

– Én tudom, milyen jól látni, és tudom milyen azon az úton haladni, hogy mindig kevesebbet… Ezért tudok gondolkodni a látók fejével, de tudok gondolkodni a gyengén látók, sőt most már a vakok fejével is.

Ez – bár igen fájdalmas veszteség árán szerzett – nagyon hasznos és fontos tapasztalat a világnak olyan együtt-szemléléséhez, amire testvérével együtt törekszenek. A lakást ugyanis itt Zuglóban, a Gizella úton nem saját otthonaként használja. Testvérével közösen szüleik örökségéből, saját kis megtakarításukat hozzátéve kifejezetten közösségi céloknak megfelelő lakást vásároltak, méghozzá olyan helyen, ahova könnyen eljutnak a vak emberek is.

A gondosan kialakított nappali megfelel a közösségépítés szempontjainak, kéthetente tartanak itt foglalkozásokat. Novemberben lesz öt éve, hogy testvérével, Bieber Józseffel együtt, aki római katolikus pap, látássérült és látó felnőttek részére rendhagyó, interaktív hittanórákat, játékklubot és audionarrációs filmklubot szerveznek önkéntes munkában. – Ide vetítünk – mutat a mögöttünk lévő üres falfelületre – a testvérem pedig mondja, amit látni kellene.

Programjaik kínálata közel két éve kiegészült a Boldog Ember Klubfoglalkozásokkal. Mivel a résztvevők jelezték, hogy kevés a lehetőség a teljesen kötetlen beszélgetésre, a múlt év tavaszától „Terefere-vacsora otthonosan” elnevezésű alkalmakra várnak mindenkit.

József atya háromfogásos vacsorát állít össze, az alapanyag árát összedobják a résztvevők, így terített asztal mellett ismerkedhetnek, beszélgethetnek.

– A testvérem úgy fogalmazott, hogy „együtt-látó emberek vagyunk”. Ez mindent kifejez.

– Ő látó ember, római katolikus pap, én látássérült vagyok, vak ember. Azt szeretnénk ebben a közösségben kiformálni, hogy a látók és a nem látók, vagy akik valamennyi maradvány látással rendelkeznek közös „látásmóddal” hogyan tudjuk egymást gazdagítani. Ez az együtt-látó kifejezés számomra még azt is jelenti, hogy az Istennel való együtt-látást akarom én az életemben megtanulni.

– Tehát én, a vak ember, Isten szemével próbálom látni a világot.

A nagyszüleim és szüleim is hívő emberek voltak a maguk módján, de nem voltak templombajáró emberek – folytatja.

– A betegségemre ajándékként tekintek nem csak a személyes életemben, hanem a szüleim életében is. Mert mit tesznek a szülők, ha beteg a gyerekük? Fűhöz-fához futkosnak, mindenhol segítséget keresve. De amikor az orvosoknál elfogynak az utak, akkor marad a Jóisten.

Korábban – mint más meséket – addig is mesélt neki az édesanyja bibliai történeteket, de amikor lánya beteg lett és sokat volt otthon, beíratta őt hittanra. Testvérével együtt egyre elkötelezettebben jártak templomba, ifjúsági közösségbe, és ahogy mélyült a hitük, szüleik is egyre jobban bevonódtak a hitéletbe.

A veszteségről azt gondolja, hogy sok kegyelmet kapott, amikor Isten megtalálta őt. – Amikor a braille- írásos szentírást kaptam Fehér Anna nővértől, fölfedeztem, hogy a kitapintott betűk mögött mennyi élő üzenet van, és sok boldog emlékem van arról, hogy olvasom, értem, és nekem szólnak ezek az üzenetek! – mondja.

– Az én tapasztalatom az, hogy a Jóisten adja az ő saját részét, de hozzá kell tenni az „önrészt”is.

Nos, ehhez az önrész-hozzátételhez segít az a négynapos lélek- és közösségépítő tábor, amit látássérült és látó felnőttek részére szerveznek immár ötödízben!

Mária testvére, Bieber József zagyvarónai plébános eddig Dorogházán szolgált, ahol négy éven keresztül a plébánia nagy épülete remek helyszínéül szolgált ezeknek a lelkigyakorlatos táboroknak. A falusiak igazán kényeztető szeretettel vették körül a látássérülteket, süteményt hoztak, minden módon segítették őket. Most, hogy a József atya új szolgálati helyén erre nincs lehetőség, Máriabesnyőre hívják az érdeklődőket, akiknek igyekezniük kell a jelentkezéssel a bieber.m@freemail címre írva, mert már csak néhány szabad hely van.

A személyességet mindenképp szeretnék megőrizni, nem a létszámra akarnak„gyúrni”, ahogy Mária fogalmaz, hanem az a céljuk, bárhányan vannak, minőségi módon legyenek együtt. Bizonyára van olyan pap, aki szívesen rendelkezésükre bocsátana néhány napra egy nagy, esetleg üresen álló plébániát, hogy ezzel legközelebb csökkenteni tudják a tábor költségeit – vetem föl, amire csak mosolyog és annyit mond: hát azt nagyon megköszönnénk.

Kíváncsian álltam az asztal mellé, ahova vendéglátóm kikészítette a játékokat, amiket a játékdélutánokon használnak. Háromféle játék van, tudom meg magyarázatából. Van olyan, ami készen kapható kifejezetten vakok számára, mint például a speciális Rubik-kocka vagy dominó; aztán vannak olyan játékok, amik látó embereknek készültek, de kis módosítással házilag átalakítható úgy, hogy a látássérültek is tudjanak vele játszani.

Már mutatja is a magyarkártyát: a lapok közepére ragasztott domború jelzés alapján tudja a vak játékos megállapítani, hogy mit tart a kezében. Különösen is büszke arra a játékra, ami teljes egészében saját készítésű: az ötlet is, a kivitelezés is. Egyesíti a „Ki nevet a végén”-szerű dobókockás játékot és a kvízjátékot. A kérdések, valamint a szerencsekártya információi pontírással és sima írással is szerepelnek a lapokon.

Kezembe adja azt a maroknyi csörgőlabdát is, amit a beszélgetésekkor szoktak használni. A szemkontaktust pótolja, hogy egyértelmű legyen, mikor adják át a szót egymásnak. Most persze a játékdélutánok szünetelnek, ahogy a többi program is, de szeptembertől ismét épül tovább az „együtt-látók” közössége!

Mielőtt kikísérne, Mária megosztja velem az évtizedeken keresztül összegyűlt tapasztalatának lényegét:

– Sem az üdvösségemnek, sem a boldogságomnak nem feltétele a látás.

– Nincs arról, szó, hogy aki látó ember az boldog ember! Nem attól boldogok az emberek, hogy látnak vagy nem látnak, hanem sokkal mélyebben kell ennek a gyökerét keresni. Az üdvösség feltétele sem az, hogy látunk vagy sem: a szívet vizsgálja meg a Jóisten. És nekem nagyon nagy erőt ad, hogy látássérültként a boldogság lehetősége nyitva áll előttem is, sőt már itt a földön meg lehet kóstolni az örök boldogságot, különben honnan tudnám majd az örök életben, hogy boldog vagyok, ha itt nem tudom az ízét, legalább egy kicsit, – nevet Mária, majd folytatja:

– az üdvösségnél sem a szememet fogják megvizsgálni, hanem a szívemet. Azon pedig egyformán kell dolgoznunk, akár látunk, akár nem látunk.

Lejegyezte: Madocsai Bea

(Fotó: nol.hu, negyszogletes.bologspot.com, galeriasavaria.hu;a kezdőkép illusztráció: pixabay)