Tisztelt Szerkesztőség!
Megörültem az oldalnak, amikor rátaláltam. 1969-ben születtem, anyám egyedül nevelt hármunkat. Volt, hogy éheztünk, fáztunk, nagyon még ruhánk se volt, és emlékszem, hogy anyám kivágta a cipőnk orrát, ha kinőttük, hogy legyen mit a lábunkra húzni, és a tesómmal ha nem volt mit ennünk, akkor a Sajó étteremből megkaptuk a maradékot, aminek mi természetesen nagyon örültünk. Igaz, ezt a maradékot más a moslékba, vagy a kutyusának vitte haza... Tehát, én is sokat éheztem, és fáztam, amíg a sok ismerősöm "barátom" élte a világát. Így kellett iskolába járni, ahol néztem amint a többiek falják az otthonról kapott csomagot, mert hogy a Vakok iskolájába jártam az Ajtossi Dűrer sorra, és áldottam azt, hogy iskolába járok, és legalább az iskolába van mit enni... Sokszor vártam hétvége után, hogy végre hétfő legyen, meleg legyen, hogy megtöltsem a sulis társaim által úgy utált teával, és üreskenyérrel, vagy épp kakaóval, és sajttal meg kenyérrel a gyomromat... Az éhség nagy úr. Soha nem válogattam, nem volt rá lehetőségem. Eltelt a 8 év, azaz akarom mondani 11, hiszen ott óvodával, előkészítővel, átmenetivel kezdtem, és ezt követően jártam első osztályba, és végig a nyolcadikig.
Elkerültem az iskolából amikor 16 éves lettem, és 18 éves koromban férjhez mentem, mert ki akartam törni abból a helyzetből amibe voltam. 1990-ben megszületett első gyermekem, ekkor már a férjem is, és én is dolgoztunk. Két műszakban, hogy minden legyen mire a baba érkezik. Ez a jó állapot egészen a hetedik gyermekünk születéséig tartott,amikor is a volt férjemet nemes egyszerűséggel kirugták a munkahelyéről. Mi ekkor nem dúskáltunk a vagyonban, egy vidéki házban éltünk a gyerekekkel, Táborfalván. Soha nem tudtunk félretenni, hiszen annyi volt a pénzünk, hogy épp hogy egyik hónapról a másikra éltünk, de nem nélkülöztünk, a számláink is rendben voltak, a gyerekeknek is volt külön fekhelyük, cipőjük, és ami fontos minden nap volt mit az asztalra tenni... Viszont, amikor kitették az állásából, már nehezen talált, azaz nem is talált abban az időben másik állást, így kénytelen volt kimenni az aluljáróba koldulni, igen koldulni, hogy a gyerekeknek ételt tudjunk vásárolni, hogy ne fagyjunk meg a házunkba, és, hogy a szociális háló ne tegye a gyerekekre a kezét.
Aztán onnan a Máltai szeretet szolgálat segítségével elköltöztünk Budapestre, a XI. kerületbe, ahol a XI. kerület kormányhivatalától kaptunk egy 2+fél szobás lakást, 93 M2 alapterületűt. A ház árából rendeztük be a lakást, mivel az kevés lett volna egy másik lakás vásárlásához. A gyerekek egyre nagyobbak lettek, mi pedig egyéb okok miatt elváltunk. Elváltunk, 3 gyerek apánál, 3 gyerek nálam lett elhelyezve. Jelenleg én, még mindig a Máltai szeretet szolgálat által vásárolt 25 M2 alapterületű lakáskában élek a VIII. kerületben. Az egyik lányom, aki hosszú kalandok után egy kislánynak adott életet jelenleg albérletben él a nővérével, és egyedül próbálja nevelgetni a gyermeket, mivel az apát aki nigériából származik, a kormányunk visszatoloncolta Nigériába... Lehet, hogy könnyebb lenne az életük, ha a kormány egy kicsit odafigyel a sok kérvényre, a sok próbálkozásra, hogy hadd maradjon a nigériából származó apuka, de sajnos ez a kormányt nem hatotta meg... Mivel látássérült vagyok, nem is vágyakozom olyan állásokra amik az egészségeseknek adottak, így a munkahelyemen keresett összeget igyekszem kiegészíteni utcazenéléssel, de mivel nagyon sok az egészséges dolgozni nem akaró vetély társ, nekem ez is nagyon nehezen megy. Nevelem a 3 kiskorút, mert nekem közben lett még egy kicsilányom az élettársam, és az én közös gyermekünk, és segítem az előző házasságból született többi gyereket, hogy ne az utcán kössenek ki.
A lányom, akinek a kislánya van, elmenne dolgozni, de a bölcsődei, és az óvodai rendet nem érdekli, hogy esetleg egy nőnek milyen a munka-beosztása, oldja meg ahogy akarja... Ha a nagymama, mint én is nem ér rá,akkor senki nincs aki segíteni tudna. Tehát, a nővére gürizik, én dolgozom, és zenélek, a lányom pedig próbál néha dolgozni, és nevelni a kicsit, aki amúgy 6 hónapra született, és mivel koraszülött ezért a tüdeje sajnos nem fejlődött ki, így folyton beteg... Hála Istennek, és az utcán közlekedő jó szándékú embereknek, hogy adományoznak, mert így tudunk létezni... Remélem egyszer, majd lányoméknak is sikerül valami kis lakást kapniuk, hogy ne kelljen egy kicsi lakásért 160000 forintot kifizetni, és csak a lakhatásnak élni... Tudom, hogy sokan most azt mondják: Na de minek kellett a gyerek? Igen, ismerem már ezt a kérdést, de ha ez így van, akkor viszont az állam, miért szorgalmazza a gyermek vállalást, ha az anyák nem tudnak elmenni dolgozni, mert a munkaerő piac nem veszi figyelembe a nők helyzetét?
A GYES összege 25000 forint, ha nem volt munkahelye, ha volt munkahelye akkor esetleg több, na de utána? Ha nem veszik vissza dolgozni? Ha nincs pénze Baby sitterre? No, és a lényeg: Amikor zenélek az utcán, sokszor tőlem megkérdezik a "látó" egészséges emberek, hogy miért nem megyek el dolgozni? Igen? És, hová? Hiszen már dolgozom, és ránk nincs szükség. És, akkor én is kérdezném: Az egészséges zenészektől miért nem kérdezi meg senki, hogy miért nem dolgozik? S ha én megkérdezem, az a válaszuk, hogy; "nekem ez az életem, ez a munkám"? —Nagyon nehéz, nagyon. —Nem tudom még egyelőre hol a kiút, hol a vége. Ráadásul nagyon szégyenlem, hogy nekem ezt kell csinálnom.
Tisztelettel: H. A.
Elmesélné történetét? Segítségre szorul? Van egy hasznos ötlete? Írjon a szegenyekvagyunk@gmail.com címre !