Több mint egy évtizedig voltam vezető egy multinál. Korábban állami szférában dolgoztam évekig.

Azt nem mondom, hogy mindig megmondták, mit csináljak, de a keretek szabottak voltak.

Volt munkaidő - bár ugye vezetőként egy multinál ez rugalmasan kezelendő (leginkább rugalmasan bővíthető).A kollégáknak is ugyanaz volt a munkaideje - és bár látszólag nem voltak nyílt konfliktusok, ha valaki elkésett, vagy korábban lelépett, de az emberekben dúló belső konfliktus az "igazságtalanság" miatt néha érezhető, néha látható, néha kifejezetten tapasztalható volt. 

Voltak kollégák, akiknek megvoltak a feladataik - a pénzügyesek a pénzügyek egy-egy fázisával foglalkoztak, a logisztikusok szintén, a szaktanácsadók a szakmai tudásukat adták, a kereskedelmi vezető az értékesítésért, a marketinges meg a marketingért felelt. (ez voltam én)

Volt iroda, ahova be lehetett - bocsánat, be kellett menni munkaidőben - , ahol adott volt a kényelmes, praktikus bútorzat, a megfelelő technikai eszközpark, a funkcionális helyiségek, ahol biztosítva volt a kávé és a WC papír. 

Voltak készen kapott célok, amikkel néha nagyon nem értettünk egyet, néha ijesztőek voltak, néha röhejesek, de néha egész vállalhatók. Nem volt más dolgunk, mint a célokhoz igazítani a munkánkat. Na jó, ezt azért most könnyebb leírni, mint annak idején megtenni.

Fotó: Unsplash

Voltak írott és íratlan szabályok. Az íratlanok voltak a legérdekesebbek és néha talán a legnagyobb kihívást jelentők. Előfordult, hogy az írottak háttérbe szorultak, elvesztek, érdektelenekké váltak, miközben az íratlanok átvették a hatalmat. És bár multi, mégis a szűken vett házon belül maradtak. Az írottak fentről jöttek, olyan magasságokból, hogy gyakran arcuk sem volt. Az íratlanokat pedig mi magunk alakítottuk - annak függvényében, hogy a kollégák között miféle láthatatlan, érthetetlen, vagy érthető érzelmi, mentális, egyéni érdekeken alapuló kötelék alakult ki. 

Volt minden hónapban fizetés. Minden hónapban ugyanannyi. Se több, se kevesebb. Igaz, évente egyszer számíthattunk némi bónuszra, de az utóbbi években már egészen elhanyagolható volt.

Voltak feladatok, amiket meg kellett csinálni, mert azt mondták, csináljuk meg. 

Voltak feladatok, amiket mi szerettünk volna megcsinálni, és ahhoz engedélyt kellett kérnünk. Vagy jóváhagyták, vagy nem. Ha nem, és mi nagyon szerettük volna, akkor nagyon kreatívak lettünk, és valahogy mégis megoldottuk, hogy a kecske is jóllakjon meg a káposzta is megmaradjon. Ezek a helyzetek elég ambivalens érzésekkel jártak: egyrészt esélyt adtak a csapatépítésre: volt egy közös cél, volt egy közös ellenség (ez utóbbi megér egy külön sztorit), amit/akit ki kellett játszani, és közben fejleszthettük a kreativitásunkat. Azonban rengeteg energiát emésztettek fel, nagyon sok fejfájást okoztak, rengeteg gyötrődést: megfelelni a központi elvárásnak, ami kicsit sem életszerű a valós életben, és megvalósítani a működőképes verziót, amit nem hagytak jóvá. Van egy jellegzetes arckifejezése annak, aki ilyen helyzetben van. Láttam a volt kollégámon, aki átvette a feladataimat. És felismertem magam benne. 

Szóval volt rend, volt rendszer, voltak keretek, voltak szabályok - mindegyik adott volt, mindegyiket készen kaptuk, megváltoztathatatlanul. 

Aztán véget ér mindez, az ember egyéni vállalkozóvá lesz és minden megváltozik. Nincs rend, nincs rendszer, nincsenek keretek, nincsenek szabályok, nincsenek kollégák, nincsenek eszközök, nincsenek központi elvárások - nincs semmi, ami adott lenne, legfeljebb a NAV felé a befizetnivaló. 

Alkalmazottként az ember szinte el van kényeztetve a készen kapott formulákkal. Néha egészen gyerekként kezelik, és ebbe egészen bele lehet kényelmesedni.

Vállalkozóként pedig hirtelen felnőtté kell, hogy váljon. Nem is olyan egyszerű ez.