Múlthéten amolyan kedély javítás céljából a csapat legmihasznább játékosait rangsoroltuk, ezúttal pedig egy kevésbé vidám, de talán annál érdekesebb témában készítettünk listát: azokat a múltbéli tehetségeinket vettük górcső alá, akik nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy hibásan lemondtunk róluk.
A sportsajtóban bevett szokás, hogy egy fiatal srácra két pazar csel, vagy egy hálószaggató bombagól után azonnal ráaggatják az "új Messi", az "új Pirlo", vagy az "új Zidane" jelzőt - melyik firkásznak épp mi pattan ki a fejéből, csak, hogy clickbait címén minél eladhatóbb legyen egy cikk, vagy egy videó. Aljas húzás ez egyrészt a játékosokkal szemben, hisz rögtön megfelelési kényszert, nyomást érezhetnek a vállukon, és aljas húzás a szurkolókkal szemben is, akik folyvást reménykednek és bizakodnak, így ha felhypeolnak előttük egy ifjú titánt - és esetleg maguk is látják benne potenciált -, akkor mindjárt hajlamosak beleélni magukat, hogy az adott tehetség megváltja a világot és több évre megold egy bizonyos pozíciót szeretett klubjukban. Következő posztunkban azokat a - Football Manager nyelven szólva - wonderkideket gyűjtöttük össze, akikhez nagy reményeket fűztünk a Milanban, de az idő múlásával elkallódtak, megrekedtek, vagy a klub tévesen elengedte őket.
Ahogy a kutyaütőink listázásánál, úgy most is szubjektív az összeállítás, és a 15 éves távlat ezúttal is a hitelességet szolgálja.
15. Alexander Merkel
A srácot maximum névrokoni kapcsolat fűzi Angela Merkelhez, ám amikor 2011-ben, az utolsó bajnokcsapatunkba szivárgott be, még azt hittük, hogy hasonló hírnevet fog magának szerezni a labdarúgásban, mint a német szövetségi kancellár a politika területén. Merkel ugyanis Allegri kezei alatt 11 meccsen jutott szóhoz, 2 gólt szerzett és az akkoriban már rozsdásodó szenátoraink mellett olykor igazi felüdülés volt a lendületes játéka a középpályánkon. Később Galliani beáldozta a fiút El Shaarawy megszerzéséért, és végül az öreg Adrianót igazolta az élet, mert Merkelnek nem sikerült befutnia (legfeljebb listánk 15. helyére) - sehol sem tudta huzamosabb ideig megvetni a lábát, és hosszas kalandozásai után egy masszív holland középcsapatban, a Heraclesben kötött ki.
14. Riccardo Saponara
Ricky Saponarára a Serie B 2012-13-as kiírásában figyeltek fel a csizmaországban, amikor is nem kisebb név, mint Maurizio Sarri kitalálta, hogy az olasz fiút a trequartista pozícióba vezényli, és egy 4-3-1-2-es formációban köré építi az Empoli támadójátékát. A technikás, jó rúgótechnikával rendelkező és a kombinatív, rövidpasszos játékokban jeleskedő Saponara ezt 40 meccsen 13 góllal és 15 gólpasszal hálálta meg (illetve az Empolit a Serie B PlayOff döntőjébe vezette), a Milan pedig azonnal lecsapott a 21 éves srácra. Szinte sóvárogtunk egy ilyen stílusú játékosért a csapatba, de pechünkre rögtön egy komolyabb sérüléssel nyitott, majd a felépülése után Allegri sem igazán találta a helyét a rendszerében, így visszapostáztuk az Empolihoz. A kékeknél lehúzott 3 évet, aztán jött a Fior, majd a két genovai csapat, és mostanra abszolút kijelenthető, hogy örök ígéret marad. Ezt részben állandó sérüléseinek köszönheti, részben pedig labilis lelkivilágának, merthogy edzőinek elmondása alapján Saponara az a típusú játékos, akit rengeteget kell babusgatni.
13. Matteo Darmian
Egy saját nevelésű versenyző, akinek a nevét 2006-ban ismertük meg, amikor 16 évesen debütált a felnőtt csapatban. Nagy védőtehetségnek tartották, végigjárta az olasz utánpótlás lépcsőket, sőt, az Azzurrininek rendre a csapatkapitánya is volt, ám a Milan nem hitt benne, és lepasszolta a Palermónak. Először úgy tűnt, hogy helyesen járt el a klub amikor könnyűszerrel elengedte, hisz Szicíliában nem jött be neki az élet, viszont később Torinóban már olyannyira kibontakozott, hogy onnan a Manchester United vitte el 18 millió euróért, és 92 tétmeccsen húzhatta magára a vörös ördögök mezét. Igaz, alapemberré nem tudott válni Angliában, és a idén nyáron a Parmához szerződött, ennek tükrében pedig vegyes érzéseink lehetnek a megítélésével kapcsolatban, azonban afelől nincs kérdés, hogy a Milannak többet kellett volna kihoznia belőle.
12. Dominic Aidiyah
Aidiyah Milannál töltött időszakáról még jó minőségű fotót sem lehetett találni az interneten, ez jól jelzi, hogy mennyire besült nálunk a ghánai fiú - holott 2009-ben, amikor az U20-as VB gólkirálya lett 8 góllal, a félvilág sorban állt érte, és Gallianit sokadszor az egekbe magasztaltuk, amikor meg tudta szerezni a támadó aláírását. Emiatt egyszerűen nem is értettük, hogy Leonardo (még edzőként) miért nem szavaz bizalmat neki a gyakran szenvedő Borriello-Huntelaar kettős helyett, de mostanra bőven megkövettük a brazilt - elég, ha csak annyit mondunk, hogy Aidiyah már Thaiföldön bohóckodik. One Cup Wonder.
11. Alberto Paloschi
Paloschi 2008 februárjában debütált a Milanban, és irtózatosan ránk rúgta az ajtót a Primaverából érkezve: először beköszönt az Olasz Kupában a Cataniának oda- és visszavágó mérkőzéseken, majd a bajnokságban is bedobta a mély vízbe Ancelotti, amikor úgy tűnt, hogy betlizünk a Siena ellen - a 18 éves Paloschi pedig 18 másodperccel a beállása után első labdaérintéséből kirúgta a hosszút, és nyerte meg nekünk a találkozót. Akkor azt gondoltuk, hogy ez biztosan egy sorsszerű történés volt, és a kis Alberto azért robbant be ilyen gyorsasággal a csapatunkba, hogy átvegye az öregedő példaképének, SuperPippónak a helyét. Azonban Pato személyében egy másik fiatal tehetség is bontogatta a szárnyait a kezdőnkben, és a vezetés úgy döntött, hogy Paloschit inkább kölcsönbe adásokkal próbálja felfuttatni, ám sajnos ekkor kiderült, hogy mégsem rejlik benne akkora potenciál, mint azt mi, Milan szurkolók reméltük. Tipikus olasz középcsapatok támadójává vált, sőt, az idei szezonban már a kieső helyen tanyázó SPAL-ban sem tud stabil kezdő lenni...
10. Manuel Locatelli
Locatelli hasonlóan Donnarummához Sinisa Mihajlovic találmánya (legalábbis a szerb emelte ki az utánpótlásból), és még Paloschinál is arcszaggatóbb mutatványokkal édesgetett bennünket villámgyorsan magához, amikor az őrült, Sassuolo ellen 4-3-ra megnyert találkozón brutálisan elsült a balosa, vagy amikor a Juve ellen (és mindenképp ez volt a szignifikánsabb) szintén ordas nagy bombát eresztett meg Buffon kapujába, és nyertük meg vele az összecsapást. A '16-17-es szezonban ráadásul nem csak góljaival, de játékával is simán kivívta, hogy komoly reményeket tápláljunk hozzá a jövőben: 19 éves kora ellenére a védelem előtt szilárd pont volt, agresszívan és okosan futballozott - zongorázni lehetett a különbséget közte, és az alibicsászár Montolivo között. A következő idényben aztán megérkezett a csapathoz Biglia, és rögtön az argentin került pole-pozícióba a regista poszton, Locatelliben pedig - bár 21 meccsen így is szóhoz jutott - valami megtört és megrekedt a fejlődésben. Ezt követően a Leonardo-Maldini páros nem is ragaszkodott hozzá, és elengedte vételi opcióval a Sassuolóhoz, ahol 39 meccsnél jár, 3 gól és 5 gólpassz mellett, ám elég hektikus a teljesítménye, illetve csapata sem kimondottan remekel.
9. Bryan Cristante
Cristante 2011 decemberében 16 évesen és 278 naposan a Milan történetének legfiatalabb játékosa lett a BL-ben. Óriási tehetségnek indult - elsősorban testalkata miatt emelkedett ki a korosztályából, de a játékintelligenciája, na meg a lövőereje sem hagyott különösebb kívánni valót maga után - szóval arra készültünk, hogy Bryan jó 15 éven keresztül masszívan dominálja majd a középpályánkat. Ehhez képest Allegri valamiért mégsem szorgalmazta a beépítését, csupán 3 meccsen szavazott bizalmat neki, és Rui Costa a Benfica sportigazgatójaként elhalászta (Gallianinak nem kellett sok, potom 5 millió euró láttán csábításba esett). A portugál kaland aztán nem jött be Cristanténak, és a lisszaboni együttes 3-szor is hazaküldte kölcsönszerződésekkel, ami rendesen megtépázta a renoméját, csakhogy a sors összehozta az Atalantánál Gasperinivel, aki mesterien épít a szarból várat, és valahogy így tett az olasz tehetséggel is. A bergamóiaknál úgy felépítették, hogy 48 meccsen 12 gólig jutott, és a Roma 21 milliót (plusz bónuszokkal további 10 millióval növekedhet az összeg) sem sajnált azért, hogy magához láncolja a srácot. Cristante teljesítménye hullámzó, mindazonáltal az egyértelmű, hogy a klubnak sokkal többet kellett volna profitálnia belőle.
8. Mattia De Sciglio
Listánk 8. helyére az egykoron "új Maldini"-ként emlegetett védő futott be. Jóllehet már anno is túlzás, és balgaság volt Paolóhoz hasonlítani, de ha visszagondolunk, hogy a '11-12-es szezonban kiscsikóként milyen teljesítménnyel rukkolt elő, amikor kényszerűségből kellett beszállnia egy Derbyre, vagy rá egy évre hogyan radírozta le a Juve baloldaláról Asamoah-t, akkor talán érthetővé válik, hogy miért támasztottunk olyan hatalmas elvárásokat felé, és miért kedveltük meg egy szempillantás alatt DS-t. Ezért is fájt annyira, hogy bár standard kezdő lett a csapatban, 19 éves korától szinte semmit nem fejlődött, megrekedt egy szinten, sőt, egy idő után már bosszantó is volt a Mesut Özilt megszégyenítő flegma, érdektelen testbeszéde, na meg a lagymatag, erőtlen játéka, úgyhogy a végén örültünk is, hogy dobbantott a rabruhásokhoz - ahol aztán ügyeletes padmelegítő vált belőle.
7. Sokratis Papastathopoulos
A görög védő a kismillió olyan játékos egyike, akit a Genovától szereztünk meg (listánkon sem az utolsó), és csak 22 éves volt, amikor átemeltük a Grifoni keretéből (meglehetősen keszekusza ügylet útján, 14 milliót utaltunk át fixen, és Zigoni, Oduamadi, valamint Strasser játékjogainak a felét is átírtuk a fiókcsapatnak bátran titulálható Rossobluhoz), és ő volt az Allegri-éra első transzfere 2010-ben, de ahogy Saponara és Cristante esetében, úgy Sokratisért sem kimondottan rajongott az öreg Max. Veretes 5 meccsen kapott lehetőséget, aztán kiebrudaltuk a keretből a védőt, aki viszont később igazolta, hogy nagyon benéztük a képességeit. Németországban a Werder, illetve főleg a Dortmund színeiben kivirágzott, és abszolút húzóemberévé vált csapatainak, majd az Arsenal húzta be mintegy 20 millió euróért...
6. Yoann Gourcuff
6. helyünkön Gouffy, akit 2006-ban a Rennes-ből mint az új Zidane-t hoztuk el 5 millió euróért. A francia középpályást Wenger orra elől happoltuk el, és elég komoly hype alakult ki körülötte, hiszen elegáns játékstílusa és technikai repertoárja (különösen a roulett-cselei) miatt tényleg a legendás Zizouhoz hasonlították hazájában. Való igaz, hogy Kaká és Seedorf mellett nem volt egyszerű dolga a csapatba kerülni, viszont két év alatt roppant keveset került rotációba Ancelottinál, és akkoriban rengeteg drukker Carletto papát okolta azért, hogy nem tudott kibontakozni Gourcuff, csakhogy Maldini egy későbbi nyilatkozatában elárulta, a középpályás mentalitásával komoly problémák voltak. Paolo elmondása szerint Gouffy nem foglalkozott különösebben az olasz nyelvtanulással, és az edzéseken sem adott bele 100%-ot. Így a csapat joggal küldte vissza Franciaországba, ahol sikerült valamelyest ráncba szednie magát. A Bordeaux-ban 69 meccsen 18 gólt vert, aztán a Lyon 22.5 millióért igazolta le, és még válogatott behívóknak is örülhetett. Később rengeteg sérülés hátráltatta - emiatt a Lyonban megközelítőleg 90 meccset hagyott ki - és 2015-ben hazaigazolt a Rennes-hez, de ott sem kerülték el a problémák: volt, hogy 337 nap után kezdett újra a bajnoki mérkőzésen Ligue 1-ben... Ma 33 éves korára klub nélkül tengődik, a franciák körében pedig a mai napig nagy szívfájdalom a karrierútja.
5. Stephan El Shaarawy
A Kis Fáraó 2011-ben relatíve borsos áron érkezett a csapathoz a Genovától (Merkel becsült értékét beleszámítva körülbelül 20 millió euróért), de pillanatok alatt kiderült számunkra, hogy baromi jó befektetés volt, mert veszett nagy potenciál lakozott a fiúban. Igaz, arra azért nem számítottunk, hogy a '11-12-es szezonban úgy elgurítja a gyógyszert, hogy 19 évesen 46 meccsen 19 gólt és 7 gólpasszt jegyezzen - nem csak mi, Milan drukkerek őrültünk meg a játékától, de a fél világ is elképedve figyelte, hogy egy tarajos tini a hétszeres BEK/BL győztes óriásnak a vezére. Abban az idényben egyébként El Shaarawy lett a Milan történetének legfiatalabb gólszerzője a BL-ben, ám sajnos a következő szezonokban már nem tudott hasonló teljesítményt hozni, kifogyott a benzin a tankból, egy szezonos volt a csoda. Noha mindig ott volt a játékában a villanás, bármikor képes volt jobbal parádésan a hosszúba tekerni a labdát, állandó sérülései miatt nem tudott formába lendülni, és inkább a súlytalanság jellemezte. 2015-re már annyira visszaesett a formája, hogy a Monacóhoz, majd később a Romához is vételi opcióval adtuk kölcsön, a farkasok pedig éltek is vele, és 13 millióért elvitték a korábbi szupertehetségünket. El Shaaraawy a Románál is meg-meg csillogtatta a tudását (139 meccsen 40 gól és 26 gólpassz volt a mérlege), viszont nem volt kiegyensúlyozott, és a fővárosi alakulat örömmel bizniszelte el Kínába, ahol ma a támadó csillagászati fizetésért, évi 15 millióért focizik... Szomorú a története, de emlékezzünk csak a szépre és a jóra.
3. Alexandre Pato
Egy hasonlóan szomorú sztori a kacsáé, mint El Shaarawy-é. 2007-ben az Internacionalnak 24 millió eurót sem sajnált kipengetni a 18 éves csatárért Galliani (a mai világban talán már a duplájáért sem tudtuk volna nyélbe ütni), Pato pedig szívesen jött, ugyanis itt voltak a brazil haverok: Dida, Cafú, Digao, Serginho, Emerson, Kaká, na meg a példaképe, Ronaldo is - akihez egyébként a remek első 4 idénye után hasonlítgatták Brazíliában. Gólérzékenysége, illetve félelmetes sebessége és cselező készsége miatt akkoriban a brazil támadók közül csak benne látták azt a lehetőséget, hogy átveheti a Selecao legendás kilencesének az örökségét. Az első 4 idényét 125 meccsen 57 góllal zárta és töretlenül fejlődött, viszont a 2011/12-es szezonban hatalmas csalódást keltve nem, hogy stagnált, hanem azonnal elindult lefelé a lejtőn. A fő problémát nála is a sérülések jelentették, amelyben kétségkívül sáros volt a MilanLab is, merthogy többször zöld utat adott a brazilnak a játékra, amikor még korántsem volt egészséges, illetve arról is lehetett hallani, hogy a Milan edzői túl gyorsan akartak túl nagy izomtömeget rápakolni a srácra, amit nem kezelt jól a teste. Már sosem tudjuk meg, mi lett volna ha, mindenesetre a 2013-ra már borzasztóan szenvedő Kacsát 13 millióért eladtuk a Corinthiansnak. Otthon sikerült egy kicsit magára találnia, újra elkezdte rugdosni a gólokat, és 2015-ben már a Sao Paolo színeiben 26 találatával a leggólerősebb szezonját hozta le, szóval jogosan gondolhatta azt, hogy készen áll egy új európai megmérettetésre. Roman Abramovics látta is benne a lehetőséget, és leszerződtette kölcsönben a Chelseahez, ám oda kevés volt (2 meccs jutott neki), így Spanyolország felé vette az irányt a Villeareal együtteséhez. Pato a sárga tengeralattjárónál mutatott pozitív jeleket, azonban mire valóban felépíthette volna magát, befutott hozzá is egy kínai megaajánlat, és inkább a pénzt választotta, minthogy visszaszerezze a futballvilág elismerését... Még mindig csak 30 éves, de Kína óta már újra Brazíliában tölti az idejét.
2. Pierre-Emerick Aubameyang
Amit borzasztóan bánhatunk: a Milan története egyik legnagyobb baklövését követte el, amikor elherdálta Aubameyang tehetségét. A gaboni csatár 2008-ban a Milannal kötötte meg karrierje első profi szerződését, és a vezetés több játéklehetőség biztosítása érdekében kölcsönben szerepeltette Franciaországban a Dijonnál, a Lille-nél, a Monacónál és a Saint-Étienne-nél, ám mindegyik együttesnél szezononként csupán 2 gólt jegyzett, így a csapat 2011-ben mindössze 1,8 millió euróért eladta és lemondott róla. Csűrhetjük-csavarhatjuk a sztorit, de minden szónál többet mondanak Aubameyang számai azóta:
- Saint-Étienne: 97 meccs, 41 gól, 26 gólpassz
- Borussia Dortmund: 213 meccs, 141 gól, 36 gólpassz
- Arsenal: 79 meccs, 50 gól, 12 gólpassz
Egy igazi gólzsák, aki robbanékonyságával és gólérzékenységével lassan 10 éve folyamatosan terrorban tartja ellenfeleit, de a Milan nem látta benne a potenciált - hát, ez van...
1. Hachim Mastour
És a lista aranyérmese, a Neymar magasságokba predesztinált Hachim Mastour. 2012-ben még az El Shaarawy berobbanása okozta mámorban úsztunk, amikor tudomást szereztünk erről a fiúról, aki a Barcát, a Realt, a Juvét és a Cityt kikosarazva a Milan Primavera csapatához került Pippo kezei közé, és a különböző youtube-os skillset videóit látva szinte biztosak voltunk abban, hogy egy jövőbeli szupersztár pallérozódik a klub kötelékében. Korosztályában 14-15 évesen azt csinált a labdával és az ellenfeleivel, amit akart, így rövid idő alatt irdatlan népszerűséget szerzett magának, még a Red Bull vállalat is felkérte egy reklámfilm forgatásra. A Milan fel is hozta a felnőtt kerethez, de Seedorf nem adott neki lehetőséget a bizonyításra, így nála is a kölcsönbe adással próbálkoztunk. Óriási megdöbbenésünkre csúnyán kudarcot vallott a marokkói a Malagánál és a Zwollénél is. Azonnal leáldozott a még igazán fel sem fénylő csillaga, egy hónapja őszintén beszélt a derékba tört karrierjéről:
"...A média részéről nagy volt a felhajtás, amikor a Milanhoz érkeztem. Ennek következtében a cégek és a közvetítő ügynökök nyereségszerzési lehetőségként tekintettek rám. Ez megbélyegezte a fejlődésemet. Utólag nézve 14 évesen választhattam volna az Ajaxot, amely érdeklődött irántam és talán távol tartott volna engem az olasz reflektorfénytől." (acmilan.hu)
Felültünk a média világa keltette Mastour-bandwagonra, és a srácot egyszerűen összenyomta a teher. Most a Serie C-ben a Regginában próbálja egyenesbe hozni magát, ám sokat nem tennénk rá, hogy sikerülni is fog neki. Sajnos.
Ti jöttök - Nálatok hogy festene a lista?
források: transfermakt.com, wikipedia, acmilan.hu
