Még a Nemzetközi Űrállomás, és a Mir előtti időkben járunk. Amerika sikeresen embert juttatott a Holdra, amivel NASA felül kerekedett a Szovjetunióval vívott űrversenyben, és végre figyelmét az elsőségek hajszolása helyett a hosszú távú tudományos küldetésekre fordíthatta.

A Skylab programnak két fő célkitűzése volt: annak bizonyítása, hogy az ember hosszabb ideig élhet és dolgozhat az űrben, valamint bővíteni Nap kutatási, és csillagászati ismereteket.

Tervezés:

Az űrbázis ötlete már 1959-ben felmerült, amikor Wernher von Braun - a hadsereg ballisztikus rakéta ügynökségének fejlesztési részleg vezetője, javaslatot tett egy többfokozatú rakéta emberes Hold küldetésére, aminek részenként a rakéta felső szakaszát Föld körüli pályán hagyják, és orbitális laboratóriumként használnák. A Horizon néven ismert terveket végül az akkor alakuló NASA gyorsan szárnyai alá is vette.

Dr. von Braun a NASA Marshall Űrrepülési Központjának igazgatója lett 1960. július 1-jén.

 1963-ban az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma (ND) és a NASA megkezdte az együttműködést a Manned Orbiting Laboratory” (MOL) felderítő fél-katonai állomás létrehozásáról.

A küldetés végén a MOL-tól leválló Gemini B visszatérő kapszula 1967-es illusztrációja. Forrás: NASA

Von Braun a Marshall Űrrepülési Központ vezetőjeként az 1960-as években aggódni kezdett, hogy alkalmazottai az Apollo programnak szánt Saturn rakéták fejlesztésén kívül más feladaton nem dolgozhatnak. Ennek eredményeként elkezdte támogatni az űrállomás létrehozását módosított Apollo hardver használatával. A program neve kezdetben Apollo Application, (Apollo Utólagos Felhasználhatóság) volt. Szükség is volt a már meglévő technika felhasználására, mert a Skylab program nem élvezett széleskörű állami támogatást mint elődei, hanem azt a NASA-nak a rendes költségvetéséből kellett kigazdálkodnia. Éppen ezért a Skylab le sem tagadhatta volna rokonságát az Apolloval: az űrállomás felbocsátására a Saturn V utolsó legyártott példányát használták fel, a szerkezetet a Saturn V harmadik fokozatából, az S-IVB-ből alakították ki, a legénység és az ellátmány feljuttatására az Apollo űrhajót használták fel.

 1969 augusztus 8-án, évekig tartó tervezés és fejlesztés után a McDonnel Douglas Corporation szerződést kapott az Orbital Workshop létrehozására két meglévő S-IVB fokozatból. 1970 februárjában pedig a programot a NASA hivatalosan is "Skylab" névre keresztelte.

Az utolsó Saturn V. rakétával indult küldetésére a Skylab. Forrás: NASA

A Skylab 1973. május 14-én indult Föld körüli pályára, de az indítás során súlyos károkat szenvedett. 

A repülés 63. másodpercében hatalmas vibráció futott végig a rakétán és a laboratórium törzsén, aminek következtében levált az űrállomás külsejének egy darabja (a mikrometeorit- és hőpajzs), ráadásul leválásakor a hatalmas lemez magával ragadta az egyik napelemtáblát is, míg a másikat az össze-vissza görbült törmelék nem engedte kinyílni. A sérülten pályára állt űrállomás válságos helyzetbe került. Az elvesztett és a ki nem nyílt napelemtáblák nem termeltek áramot, mindössze a napobszervatórium szélmalomszerű kis napelemei működtek, de ezek kapacitása még a minimális áramigény fedezésére sem voltak elegendőek. A Skylabet az irányítás a „normális” (napra merőleges) helyzethez képest 45°-ban kénytelen volt megdönteni, mert a túlmelegedés egy-két napon belül tönkretett volna mindent. A hőpajzs hiányában még eme áthidaló megoldás ellenére is 40 fok fölé emelkedett a belső hőmérséklet.

Mivel az állomást úgy tervezték, hogy a Nap felé nézzen, hogy minél több energiát kapjon, és a pajzsot letépték, az állomás 52 ° C-ra emelkedett.

Skylab Föld körüli pályán. Forrás: NASA

Saturn IVB Forrás: NASA

Május 25.-én startolt el az első Skylab legénység (Charles „Pete” Conrad parancsnok, dr. Joseph Kerwin orvos és Paul Weitz) azzal a feladattal, hogy megmentsék az űrállomást. A pályára állás után a legénység megközelítette a sérült monstrumot, majd szemrevételezték a károkat. Meglepetésre összekapcsolódniuk sem sikerült, ezért rögtön egy űrsétát kellett tenniük, hogy kijavítsák a dokkolószerkezetet. Sikeres munkájuk nyomán végül létrejöhetett a dokkolás és megkezdődhetett a mentőakció.

A rögzített hő-védő fólia. Forrás: NASA

Ehhez a sebtében legyártott hővédő fóliát kellett kifeszíteniük az űrállomás teste fölé. Az összehajtogatott állapotban felvitt „lepedőt” egy űrséta keretében helyezték fel. A hőmérséklet ezután rohamosan csökkenni kezdett és a negyedik napon költözhetett át a legénység az Apollo-ból a Skylabre (néhányszor korábban is meglátogatták már leendő munkahelyüket, de akkor csak 10-15 perceket voltak képesek a munkateremben tartózkodni az óriási hőség miatt).

A Skylab illusztrációja, a parancsnoki és szeríz modullal. Forrás: NASA

 A Skylab első legénysége 28, a második 59, a harmadik pedig 84 napot töltött az űrállomás fedélzetén 1974 februárjáig. Az űrhajósok összesen 10 űrsétát hajtottak végre, a tudományos programok keretében több mint 180 ezer felvétel készült a Napról, 46 ezer a Földről. A harmadik expedíció egyik érdekes momentuma, hogy ennek folyamán került sor az első (és talán azóta is egyetlen) űrbéli sztrájkra: az addigi leghosszabb küldetés során az asztronauták egyre többet panaszkodtak arra, hogy a túlságosan feszített munkatempó miatt nem tudják rendesen végrehajtani feladataikat. Az irányítóközpont pedig eközben egyre erélyesebben igyekezett még intenzívebb munkára fogni a legénységet, hogy tartani tudják a menetrendet. A küldetés felének táján aztán az űrhajósok besokalltak, bejelentették, hogy szabadnapot vesznek ki, és felfüggesztettek minden Földdel való kommunikációt. Utólagos beszámolóik szerint a napot pihenéssel és az ablakokon való nézelődéssel töltötték. A NASA később kicsit lazított a szoros munkarenden, és több pihenőidőt ütemezett be, így az űrhajósok is jobban teljesítettek. A lázadás azonban nem maradt büntetlenül: Gerry Carr, Bill Pogue és Ed Gibson a küldetés befejezése után soha többet nem térhettek vissza az űrbe.

Edward G. Gibson tudós űrhajós a Skylab 4 tudományos pilótája, az Apollo teleszkóp konzoljánál. Forrás: NASA

Leszerelés:

Bár a NASA remélte, hogy az állomás tíz évig is pályán maradhat, 1977-re egyértelművé vált, hogy nem képes ilyen sokáig stabil pályát fenntartani. Ennek eredményeként az SL-4 után előkészületeket tettek az összes művelet leállítására és az állomás parkoló pályára állítására.

Az Űrsiklóval elképzelt Skylab boost küldetés illusztrációja. Forrás: NASA

 Az űrsikló-program fázisában a NASA még úgy tervezett, hogy az új űrrepülők első útja a Skylabhez vezet majd a hetvenes évek végén. A terv az volt, hogy egy sikló segítségével magasabb pályára juttatják az űrállomást, ahol felújították és bővíteni kezdték volna a létesítményt. Végül azonban nem így alakult: az első űrrepülő csak 1981-ben érte el a világűrt, két évvel azt követően, hogy az Egyesült Államok első űrállomása belezuhant a légkörbe.

A Skylab halála végül nemzetközi médiaesemény lett, amihez pólókat és kalapokat árusítottak, fogadásokat kötöttek az újbóli belépés idejéről és helyéről. A légkörbe való visszatérés előtti órákban a földi irányítók úgy módosították a Skylab helyzetét, hogy megpróbálják minimalizálni az annak kockázatát, hogy a 77 tonnás állomás roncsa lakott területet érintsen.

A Skylab 1974 februárjában, az SL-4 legénység távozásakor. Forrás: NASA

 Az irányítók igyekeztek úgy módosítani az egyre gyorsabban magasságot vesztő űrállomás pályáját, hogy Afrika déli partjaitól 1300 kilométerre dél-délkeletre az óceánba zuhanjon. Számításaik azonban nem váltak be: a Skylab némiképp túllőve a célon Ausztrália gyéren lakott nyugati részét találta el július 11-én. Senki sem sérült meg.

Noha az állomásnak végül nem lett olyan szolgálti története, mint amit a NASA eredetileg remélt, a fejlesztés, és a Skylab missziók elengedhetetlenek voltak a Nemzetközi Űrállomás későbbi létrehozásához.