A popzene jóval fiatalabb művészeti ág, mint az irodalom, de hamar létrejött köztük az átjárás: zenekarok előszeretettel nevezik el magukat regényekről, inspirálódnak neves költők műveiből, és az irodalom is megteremtette a saját képzeletbeli zenekarait. Ebben a cikkben a legizgalmasabb zenekarokat keressük a teljesség igénye nélkül, amik csak irodalmi művekben léteznek, a szöveget olvasva mégis szinte halljuk a zenéjüket.
Az irodalomban megjelenő képzeletbeli zenekarok azért különösen izgalmasak, mert csak a szöveg segítségével tudjuk elképzelni a zenéjüket. Időnként persze születnek filmfeldolgozások, ahol muszáj őket valamilyen módon megjeleníteni. Ebben a cikkben nemcsak a legérdekesebb képzeletbeli zenekarokat tekintjük át, hanem megpróbáljuk azt is megfejteni, van-e esetleg valós ihletforrása a regénybeli zenéknek, és megpróbálták-e rekonstruálni a zenéjüket. A válogatás során csak magyarul is megjelent regényekre szorítkoztunk.
Nick Hornby együttesei
Nick Hornby irodalmi munkásságát teljesen áthatja a könnyűzene iránti rajongása, így nem meglepő, hogy regényeiben valóságos és fiktív zenekarok egyaránt szerepelnek. A valóban létező zenekarok időnként passzív módon a cselekményt is alakítják, ilyen például az Egy fiúról (About a Boy, 1998) azon jelenete, amiben a Nirvana-rajongó tinilány, Ellie teljesen összeomlik Kurt Cobain halálhírére. Hornby talán legismertebb regényének, a Pop, csajok, satöbbinek (High Fidelity, 1995) főszereplője egy lemezboltos, Rob, aki idővel dj-karrierbe kezd, sőt még egy független kiadót is elindít.
A legtöbben Rob egyik munkatársa, Barry [a filmváltozatban Jack Black – a szerk.] állandóan változó nevű zenekarára szoktak emlékezni. Az eredetileg Sonic Death Monkey nevű együttes frontembere például első koncertjüket is azzal kezdi, hogy zenekarukat többé már nem hívják így, sőt végül nem is Kathleen Turner Overdrive lett a nevük, hanem ma este kivételesen Barry Jive and the Uptown Five-ként fognak fellépni. A regény főszereplőjét, Robot is meglepi, hogy a nyugati zene alapjait megrengetni kívánó Barry egyáltalán nem valami borzasztó zenét prezentál, hanem meglepően kitűnő módon elénekli a Let’s Get It On című Marvin Gaye-slágert.
A Pop, csajok, satöbbi című regényben egyébként a Rob lemezkiadóját beindító, balhés tinédzserekből álló The Kinky Wizards is feltűnik, illetve egy szintén képzeletbeli énekesnő, Marie DeSalle is. Nick Hornby Meztelen Juliet (Juliet, Naked, 2009) című könyvében nem egy zenekart, hanem egy szólóénekes karakterét alkotta meg: a regény cselekménye szerint az egyik főszereplő, Tucker Crowe egy kultikus lemez (Juliet) elkészítése után eltűnik a nyilvánosság elől. Hornby Bob Dylan és Leonard Cohen lemezeit hozza fel referenciának, de jó pár internetes bejegyzést is olvashatunk Crowe rajongóitól. A regényben annyi minden kiderül az albumról, hogy a The Sharp Things nevű amerikai indie zenekar frontembere, Perry Serpa Wherefore Art Thou? című 2018-as lemezén meg is próbálta rekonstruálni a regényben szereplő albumot.
Jonathan Franzen és a Traumatics
Jonathan Franzen Szabadság című regényének egyik központi alakja Richard Katz, aki a nyolcvanas években egy Traumatics nevű zenekart vezetett. A regény szerint a Saint Paulban alakult Traumatics kezdő zenekarként játszott a Buzzcocks előtt, ekkor még kaotikus punkot elővezetve. A később újjáalakuló banda összesen négy albumot jelentet meg Franzen regénye szerint (Greetings From The Bottom Of The Mine Shaft, In Case You Hadn’t Noticed, Reactionary Splendor, Insanely Happy), amelyek kritikai fogadtatása kedvező, de a közönségsiker elmarad, búcsúkoncertjüket pedig csupán harmincan nézik meg.
Katz alkotói válsága után végül mégis összeszedi magát, és az alt-countryban utazó Walnut Surprise (magyar fordításban Diótorta) nevű zenekarával kiadja a meglepetésszerűen Grammy-díjra jelölt Nameless Lake című albumot, aminek dalait még az NPR is műsorára tűzi, ezek után pedig egy meglehetősen hosszú, a zenekart szétziláló világkörüli turnéra indulnak, ami után Katz végleg visszavonul a zenéléstől. A regény olvasói több lehetséges ihletforrást is felsorolnak Katzcal kapcsolatban, felmerült például Jeff Tweedy és Bob Mould (ex-Hüsker Dü, ex-Sugar) neve, utóbbi a regényben szereplő egyetemre járt és valóban részese volt a nyolcvanas évek amerikai punkszínterének, de ezen kívül inkább csak felületes kapcsolódási pontok vannak kettejük között. A regény néhány ismeretlen rajongója pár évvel ezelőtt megpróbálta rekonstruálni Katz dalait:
A jövő zenekarai: Douglas Adams és Terry Pratchett
Douglas Adams a Galaxis útikalauz stopposoknak-könyvsorozat második részében, a Vendéglő a világ végén (The Restaurant At The End Of Universe, 1980) című regényében alkotta meg a Disaster Area nevű zenekart (magyar fordításban Katasztrófasújtotta Terület), ami a plutónium rock műfajában utazik, és a galaxisok leghangosabb rockzenekaraként jegyzik. A regény szövegéből annyit megtudunk, hogy a zenekar dalai nem túl bonyolultak, és témái általában a földönkívüli szerelem témakörét járják közül, de fellépéseik sem hétköznapiak, ugyanis hangszereiket távirányítással szólaltatják meg. A regényben Hotblack Desiato (magyar fordításban Pörkölt Desiato), a frontember jelenik meg (aki gazdagsága révén időnként csillagrendszerekből is bevásárol), valamint meglehetősen agresszív testőre. Douglas Adams regénysorozatából 1981-ben készült egy filmsorozat, ami mellé kiadtak egy EP-t is, amin a Disaster Area egy dala is szerepelt, ezen a brit Metro zenekar tagjai mellett Glen Matlock (Sex Pistols) és maga az író, Douglas Adams is közreműködik.
A Korongvilág-regények szerzője, Terry Pratchett 1994-ben írta meg Soul Music című regényét, amiben a zeneiparnak tart görbe tükröt. Már a borítóról is leginkább a Painkiller című Judas Priest-album juthat eszünkbe, a magyar fordítás pedig inkább ezt a hangulatot igyekszik megragadni a némileg azért megtévesztő Gördülő kövek címmel. Pratchett regényében a The Band With Rocks In (Együttes Kövek) okoz totális pánikot a Korongvilág egyik jellegzetes helyszínén, Ankh-Morporkban. A furcsa felállású zenekar (gitár-dob-kürt) ösztönös zenéjével olyan tömeghisztériát ér el, ami leginkább a Beatles kezdeti sikereit juttathatja eszünkbe.
Pynchon, Potter, Pilgrim – További irodalmi zenekarok
Thomas Pynchon is több képzeletbeli zenekart alkotott meg, A 49-es tétel kiáltásában (The Crying of Lot 49, 1965) a meglehetősen szétesett Paranoids zenekar tűnik fel, amelynek tagjai nemcsak a Beatles-frizurát majmolják, hanem amerikai létükre a brit akcentust is megpróbálják levenni menedzserük tanácsára. Pynchon Beépített hiba (Inherent Vice, 2009) című regényében pedig a Boards nevű pszichedelikus szörfrockot játszó zenekar főhadiszállásán uralkodó állapotokba tekinthetünk be.
J.K. Rowling Harry Potter-univerzumában egy Weird Sisters nevű zenekar szerepel (magyar fordításban Walpurgis leányai), amely nevével ellentétben nyolc férfiból áll és a varázslóvilág egyik legnépszerűbb zenekarának számít. A Do The Hipogriff című dal előadása közben az egyik Harry Potter-filmben is feltűnnek, itt az énekest Jarvis Cocker alakítja, és a zenekarban két Radiohead-tag (Jonny Greenwood, Philip Selway) is játszik.
Roddy Doyle A Commitments (The Commitments, 1987) című regényében egy olyan dublini zenekart ismerünk meg, amelyik a soulzene meghonosításával próbálkozik Írországban. A könyv 1991-es filmfeldolgozásában az a Glen Hansard is szerepel, aki ugyanabban az évben adta ki az első lemezét a Frames zenekarral, és később Oscar-díjat is nyert az Egyszer (Once, 2007) betétdalával.
Bár talán némileg kilóg róla, de egy ilyen felsorolás nem lehet teljes Scott Pilgrim (Scott Pilgrim’s Precious Little Life, 2004) zenekara nélkül, aki a Sex Bob-omb nevű zenekarban játszik. Bryan Lee O'Malley hat képregényt szentelt Pilgrim történetének, amelyekben a torontói garázsrocktrió változó sikerrel evickél a zeneipar alsó bugyraiban.
szöveg: Sallai László
