A tavalyi év hozta meg Rácz Gergőnek az eddigi legnagyobb sikert. A Mostantól című (Orsovai Renivel közös) száma megnyerte A Dalt, rádiós rekordokat döntött, Fonogram-díjat hozott, és az év egyik legnézettebb magyar klipje lett. Ez a siker azonban nem a semmiből jött. A Recorder magazin 87. számában megjelent interjúnk bővített változatában Rácz Gergő végigmeséli harminc éve tartó zenei karrierje kacskaringóit Fenyő Miklóstól a V.I.P.-n át a YouTube-ig. Ha élőben szeretnéd látni, azt október 23-án az Akvárium Nagyhalljában megteheted.
A nyolcvanas évek végén voltál tinédzser. Milyen zenéket szerettél?
Mindenfélét. A Depeche Mode-ot és a Brost is, és közben a Metallicát, a Pet Shop Boyst és a komolyzenét is. Nekem csak az volt a fontos, hogy megfogjon, amit hallgatok. A nagyon vidám dalokat nem annyira szerettem, inkább a borúsabbakat. Kicsit magányos gyerek voltam. Suli után hazamentem, és zenét hallgattam. Nekem a zene adott meg csomó olyan mindent, amit másoknak az, hogy társaságba jártak.
Mikor kezdtél el zenét csinálni?
Kábé tízéves koromban megkaptam az első gitáromat, azon pengettem, dallamokat kreáltam rajta. Az egyik osztálytársamnak volt egy kis szintetizátora, írtunk közösen egy dalt, elterveztük, hogy lesz egy együttesünk, csináltunk színpadi látványtervet.
15 éves korodban már a Park együttesben énekeltél, dalokat írtál. Hogyan kerültél bele?
A környékünkön volt egy ruhabolt, ott hallottam, hogy Fenyő Miklós fiatal zenészeket keres. Ők basszusgitárost akartak, én klasszikus gitároztam, a kettő nagyon távol áll egymástól. De megtanultam egy rockandroll dalt basszusgitáron. Amikor Miki kérte, hogy játsszak másik hangnemben, iszonyatosan zavarba jöttem, nem találtam el a hangokat. Mondta, hogy jöjjek el még egyszer. Legközelebbre megtanultam több dalt is, és tetszett neki, ahogy játszottam.
A lemezfelvételre is sokat gyakoroltál?
Eszméletlen sokat. Aki hallotta Mikit zongorázni és énekelni, az tudja, az ő tempója verhetetlen. A klasszikus gitározásban a tempó nem úgy fontos, mint egy tánczenében, és nekem nagyon tanulságos volt, hogy egyszer csak erre oda kellett figyelni. Metronómmal gyakoroltam otthon a tempót, de úgy, hogy felszaladtam a kanapéra, leugrottam, és azt akartam, hogy közben is tudjak pontosan játszani. A stúdiófelvételen az egyik dalnál mondtam, hogy ezt megismételném, mert nem volt pontos. Miki mondta, hogy ő nem hallotta, hogy baj lenne vele, de már annyit spóroltak rajtam, hogy mindent lejátszottam elsőre, hogy nyugodtan felvehetjük újra.
Fenyő Miklós fia, Dávid is benne volt ebben az együttesben. Érezted, hogy emiatt kiegyenlítetlen volt a helyzet?
Miki nagyon objektív akart lenni Dácival. Nyilván próbálta védeni a fiát, de egyébként nem szólt bele úgy az együttes életébe, ahogy kívülről gondolták. Eljött a felvételre, adott tanácsokat, és gondoskodott arról, hogy a végeredmény rendben legyen, de a próbákon magunk voltunk. Az erőviszonyok ott alakultak ki a próbateremben. Én egy kísérőzenész voltam ebben, aki igyekszik jól megoldani a saját feladatát.
Mennyire volt sikeres a Park?
Nem volt rossz, de nem számított óriási robbanásnak. Egy csomó mindent másképp csináltam volna, csak nem voltam olyan alkatú, hogy én mondjam meg, hogyan csináljuk. Inkább sodródtam. De örültem, hogy ez történik. Megtanultam, hogyan kell egy stúdióban zenélni meg koncertezni – ezt megbecsültem.
Baráti módon ért véget?
Két tag között volt feszültség, valaki elment a csapatból, nélküle meg nem volt olyan jó, és akkor abbahagytuk.
Jóban maradtál Fenyő Miklóssal?
Igen, pár évvel ezelőtt el is hívott egy margitszigeti koncertjére, és úgy konferált fel, mintha egy családtag lennék. A Park együttes egyik számát énekeltük el együtt, a Rockandroll fatert. Arról a dalról sokan azt hitték, hogy Mikiről szól, pedig a szomszédunkról. Ő egy rokker volt, egy olyan figura, aki ha végigment az utcán, mindenki róla beszélt.
A Park után hogyan folytatódtak a zenei próbálkozásaid?
Az volt nálunk otthon, hogy vagy tanuljunk tovább, vagy menjünk el dolgozni. Mivel még nem találtam zenei munkát, ezért kitaláltam, hogy felvételizek a Zeneművészeti Főiskolára. Volt apukámnak egy üzlete a Keletinél, ott dolgoztam egy évig érettségi után, coaxkábeleket mértem ki, de közben mindig bevittem a gitáromat, és gyakorolgattam. Aztán 19 évesen felvettek a Zeneművészetire, de annyira nem volt kedvem odajárni.
A szüleid biztattak?
Nem. Mondták, hogy most már ébredjek fel a Csipkerózsika-álmomból, és kezdjek el valami értelmezhető dolgot csinálni.
Ez dacot ébresztett benned, hogy majd megmutatod nekik?
Nem, csak elkeseredtem. Nekem szükségem van a visszajelzésre, gyengített, hogy nem kaptam hátbaveregetést vagy reményt. Könnyen váltam olyanná, aki borúsan látja a dolgokat. Pedig csak féltettek ettől a szakmától. Szülőként most én is azt mondanám, hogy ha nem vagy benne biztos, akkor ne csináld, mert vannak stabilabb szakmák.
Hogyhogy te mégis benne maradtál?
Egyszer gondolkoztam el azon, hogy másba kezdhetnék, de iszonyú depressziós lettem ettől a gondolattól. Számomra nincs más út, csak így vagyok boldog. Engem mindig megerősített, hogy zenét hallgattam. Sokszor előfordult, hogy annyira megérintett egy zene, hogy azt éreztem, hogy ha én nem ezzel foglalkoznék, most határoznám el, hogy zenész leszek.
A Zeneművészetire kezdtél járni. Elvégezted végül?
Nem, oda csak azért jártam, hogy a zene közelében maradjak. Akkoriban nagyon tetszett a Take That. Elképzeltem magamat, ahogy ott állok a színpadon, és körbevesz az a szeretet, ami őket körbevette akkor. Elhatároztam, hogy szeretnék egy ilyen együttest csinálni, írtam dalokat, és elmentem kiadókhoz. Warner, Magneoton, BMG, EMI QUINT, gyakorlatilag az összes nagy kiadóhoz elmentem. Elmentem egy telefonfülkébe, kiírtam a telefonkönyvből a címeket, és beállítottam mindenhova. Környei Attila menedzserhez úgy mentem el, hogy vittem egy magnót, ha olyan kifogással jönne, hogy nem működik a magnója, akkor legyen nálam. Az EMI Quint épülete előtt a szakadó hóban álltam reggel nyolctól este hatig, már olyan voltam, mint egy hóember. Kisszabó Gábor, a kiadó vezetője jött ki utoljára az irodából, kérdezte, hogy te mióta vársz itt, kockára fagytál, gyere, igyál meg egy teát. Végül a BMG-ben mondták, hogy szeretnének valamit kezdeni velem, ismerkedjek meg Rakonczai Viktorral. Ő is írt dalokat, én is – mi lenne, ha csinálnánk valamit együtt. Viktor bátyja is jött, Alexszel egy suliba jártak. Így született a V.I.P.
Ez hasonlított ahhoz, amit te szerettél volna?
Igen. Nekem akkor az egy nagyon nagy dolog volt. Már közel voltam ahhoz, hogy elfogadjam, hogy teljesen reménytelen ez a dolog.
A V.I.P. hamar beindult, ugye? A kockára fagyás és az Eurovízió között talán egy év sem telt el.
Igen. Elkezdtük csinálni a BMG-nél a lemezt, közben bedobták, hogy mi lenne, ha elindulnánk ezen a versenyen, amit akkor még nem A Dalnak hívtak, de hasonló volt, közvetítette a tévé. Az első fellépésünk ennek a válogatója volt. A harmadik meg az Eurovízió Dublinban. Pár hónap alatt egészen más állapotba kerültem.
És azt gondoltad, hogy mostantól ez lesz az életed?
Ja, nem. Igyekeztem minden pillanatát megélni annak, hogy valami jó dolog történik az életemben, de közben aggasztott, hogy sikerül-e olyan dalt csinálni, ami továbbviszi ezt a dolgot.
Azóta is ilyen vagy, hogy mindig a szemed előtt lebeg, hogy meddig lehet ezt folytatni?
Igen. Nem dőltem még sosem hátra azzal az érzéssel, hogy ez sínen van. Ez a fajta nyugalom ismeretlen.
Amikor az Eurovízió után kijött az első V.I.P-lemez, az egy örömteli időszak volt?
Nagyon. Bár akkor még nem volt igazi sikerünk. Volt is olyan pillanat, amikor úgy tűnt, nem lesz második lemez, elengednek bennünket. Mégis lett, és az meghozta a sikert. Jó volt látni, hogy a kiadó is elégedett. Sok helyre kezdtek hívni minket.
Hogy tetszettek a magyar popsztárság hétköznapjai?
Nekem az egy nagyon nagy dolog volt. Kiderült, van keresnivalóm ebben a szakmában. Már közel voltam ahhoz, hogy elfogadjam, hogy számomra reménytelen ez a dolog. Szürreális élmény volt, hogy rajongóim lettek. A mai napig nagyon furcsa, amikor valaki odajön hozzám, hogy csináljunk egy közös képet, és remeg a keze. Persze sokat változott az évek során, hogy vannak-e éppen rajongók. Ez nekem kicsit olyan érzés, mint egy kapcsolatnál. Van, hogy foglalkoznak veled, lépten-nyomon odajönnek. Amikor ez abbamarad, az olyan, mintha elhagynának.
Megerőltető volt a sok hakni?
Nem, én szerettem. Mindig elaludtam a buszban odafelé, és arra ébredtem, hogy a diszkóban megy a lábdob. Mi afelé mentünk volna, hogy hangszeresebb zenekar legyünk. Nagyon szerettem azokat a fellépéseket – ezek főleg tévés szereplések voltak –, ahol Viktor zongorázott, én gitároztam, Alex perkázott, és élőben énekeltünk. Szerintem a kiadó hagyta volna, hogy hangszeresebbek legyünk.
Miért lett vége a V.I.P.-nek?
Ennyi év távlatából már el lehet mondani, hogy nem közösen döntöttük el, hanem Viktor és Imi kitalálta, hogy ők inkább ketten csinálnának egy saját projektet.
Ez csalódás volt neked?
Igen. Számomra váratlan volt, hogy egy tök jól felépített dolgot abbahagyunk. Az az előnye megvolt viszont, hogy nem laposodott el a dolog. Nem lettünk rosszban, Viktorral utána is sokszor dolgoztunk együtt.
A V.I.P. után kicsit belehulltál a semmibe, nem?
Hazamentem, és a szüleim mondták, hogy most akkor tényleg jöhetnék a boltba dolgozni. De akkor is voltak álmaim. És amikor vannak az embernek álmai, az mindig jó. Akkor is, ha nincs semmi körülötte.
Logikus lépésnek tűnt, hogy ezután elmentél a Fool Moon nevű acapella együttesbe énekelni?
Nekem már korábban is tetszett az acapella éneklés. Gyerekkoromban is bírtam a King’s Singerst, később a Boyz II Ment, és amikor hallottam a Fool Moont énekelni, azt éreztem, hogy ebben szívesen részt vennék.
És hogy értékeled utólag: jó ötlet volt?
Nagyon jól éreztem magam benne. Volt egy elképzelésem, lelkesítettem őket, és aztán meg is nyertük azt az a capella versenyt, amire a többiek már nem is akartak menni, mert azt gondolták, bunda. Sokat agyaltam, hogyan csináljunk egy komplett produkciót, a testdobolást összekötöttem az énekléssel. Olyan műsorral mentünk, amitől lehidaltak. Nagyon sok helyre hívtak minket, és egy tajvani versenyre is elvittük ezt a műsort, ott is nyertünk. Neveztünk A Dalba is, és nagyon kevésen múlott, hogy nem mi jutottunk ki abban az évben. Fej fej mellett mentünk Sandersszel. Sikerült egy olyan számot csinálnunk, az It Can't Be Overt, ami ment rádióban. Egy a capella együttestől ez egy nagyon nagy dolog.
Eközben a szólókarrieredet is építeni kezdted. Ebből volt feszültség az együttesen belül?
Volt feszültség, de nem azért, mert alkalmazkodni kellett hozzám, hiszen a többiek is foglalkoztak ezen kívül mással. Azt gondolom, hogy amikor én nem értem rá egy tévéműsor miatt, az jobban fájt az együttesnek, mint amikor egy iskolai tanítás miatt nem ért rá valaki más.
A te ötleted volt, hogy menjetek el együtt terápiára?
Nem, de abszolút támogattam ezt az ötletet.
És segített?
Nem. Elmentünk ezekre a találkozókra, és az egyik ilyenen kirúgtak. Az egy mélypont volt nekem emberileg.
Ezt hogy zártad le magadban?
Szerintem ezt nem zártam le.
A Fool Moon után először koncentráltál arra, hogy kizárólag szólóelőadóként felépítsd magadat. Hogyan fogtál neki?
A Csak állj mellém még egészen friss volt, kijöttek az egyszemélyes acapelláim, és azonnal elkezdtek Rácz Gergőként hívni mindenhová. Ez nagyon meglepett, mert azt hittem, hogy nulláról kell majd felépíteni, de olyan gyors volt az átmenet, amiről nem is álmodtam volna.
Mi volt a repertoárod?
Gyakorlatilag szerzői esteket csináltam, olyan dalokkal, amiket én írtam, és azt éreztem, hogy mennyivel jobb ez, mint más dalait énekelni. Akkor abbahagytam a zeneszerzést másoknak, és azóta csak úgy írok zenét, ha abban előadóként is benne vagyok.
Hogyan vetetted meg a lábadat a YouTube-on?
Csináltam sok dalt, és egyszer csak meglepődve láttam, hogy megindul a nézettség. A Rossz vér volt az első, ami nagyot ment. Kiraktuk, és másnapra felment 80-100 ezerre. A rádiók még nem is kezdték el játszani, de a koncerten már üvöltötték a szövegét a fiatalok. Később volt dal, ami bejött, volt, ami nem annyira, és aztán a Mostantól meghökkentően beütött. Pedig úgy gondoltam, hogy az nem egy netes zene.
Neked milyen, amikor kijön egy dalod?
Sokat jelent, főleg, amikor videoklippel együtt jön ki. Elolvasom az első pár kommentet, és még néhányszor megnézem olyan szemmel, ahogy ők látják. Nálam ez azért más, mert én a klip alkotásában is részt veszek, mert szeretném, ha azt az érzést adná át, amit én érzek. Csodálkozom, hogy egy csomó zenész rábízza valaki másra a klip készítését. Az nekem kábé olyan, mintha a koncertet bíznám rá valaki másra. Kitanultam az utómunkás megoldásokat is, most már merek elképzelni merészebb dolgokat. Már a dal készítése közben megjelennek a fejemben a képek. Nagyon jóleső érzés, amikor valakinek átjön együtt a kettő. Akkor az történik, amire vágytam: egy komplett hatással állok elő, úgy, ahogy a fejemben volt.
Tavaly minden eddiginél nagyobb közönséghez jutottál el a zenéddel, de közben kitört egy világjárvány. Hogy élted meg ezt a két dolgot együtt?
Nagyszerű érzés volt, hogy láttam az autókat elmenni mellettem, és hallottam, hogy szól bent a Mostantól. Vagy láttam a YouTube-on, hogy úristen, mennyire pörögnek a számok. És már láttam magam előtt, hogy a koncerten éneklik az emberek… Gyakorlatilag az történt, hogy lejöttem A Dal színpadáról, és pár nappal később lezártak mindent. Akkor megpróbáltam mindezt figyelmen kívül hagyni, bejönni a stúdióba, és dalokat csinálni. Ezt az egészet beraktam egy dobozba, ami akkor nyílt ki, amikor az első koncertek elkezdődtek megint. Akkor emlékeztetett a helyzet arra, hogy te jó ég, miből maradtam ki az elmúlt időszakban. Az utóbbi időben voltak mélypontjaim, sokat agyaltam azon, hogy mikor jött ez a COVID az életemben. Aztán megint ott volt a közönség, énekeltek, és hihetetlen élményeket okoztak. Most már nyitva maradt ez a doboz, már nincs ezzel bajom. Most már nem kell titkolnom magam előtt, hogy volt ez a COVID.
Nagyon sok nézett kliped van, az egész napot eltölthetnéd azzal, hogy csak ellenőrizgeted, hogy melyiket mennyire nézik, és miket kommentálnak alájuk.
Az ember megnézi időről időre, hogy hol tartanak a klipek, mert az egy visszajelzés. Erre oda kell figyelni. Ettől függetlenül ha valaki azt írja, hogy hagyjam abba, akkor nem gondolom, hogy nekem ez alapján a komment alapján kéne élnem.
Ha valami nagyon megosztó, az nem biztos, hogy rossz. Én mindig szurkolok azoknak, akik megosztó dolgokat csinálnak, mert úgy vagyok vele, hogy higgyen magában, aki ezzel foglalkozik. Vigye végig, és nyomassa úgy, ahogy ő szeretné. Az embernek saját magát kell megmutatnia, amikor kihoz valamit. Amikor tök mást csinálsz, mint amit szeretnél, az olyan, mintha egy beszélgetésben végig hazudozol. Amikor nekem egy zenész panaszkodik, hogy amit csinált eddig, az mind olyan volt, amit nem szeretett, akkor sajnálom, mert nem jutott el oda, hogy őszintén beszéljen. Mert a zene, az kommunikáció. Aki nem nyílik meg, az olyan, mintha vele nem történne meg az élete.
Te mindig bele tudod rakni magadat a dalaidba?
Van egy érzés, amit szeretnék megfogalmazni. Ha ez nem olyan, amihez kapcsolódom, akkor nem is érdekelne annyira, hogy végigcsináljam.
Akkor ez tök szerencse, hogy olyan dolog jön belőled, amihez nagyon sok ember tud kapcsolódni.
A világ legjobb érzései közé tartozik, amikor valami olyan dologról, ami az életemről szól, mások is azt érzik, hogy pont úgy történt velük is, mint velem. Akkor úgy érzem, hogy beszélget velem az ország.
Neked sok időbe telt eljutni ide?
Bizonyos tekintetben mindig ilyen voltam. Még annak idején Fenyő Miklós mondott egy ilyet, hogy hogyan várod el, hogy tetsszen az embereknek, amit csinálsz, ha neked nem tetszik. Ebben nagy igazság volt.
interjú: Varga Ferenc
fotó: Valami Hektor
Ennek a beszélgetésnek egy részletesebb változatát meghallgathatod A Nagy Évem podcast ötödik adásában.
