Az időszak, amikor természetes volt 18 éves lányok mellével foglalkozni, és amikor nu metalra játszottak Legyek urát dühös fehér srácok – az ezredforduló popkultúrájának kritikus újragondolása. Ez a cikk először a Recorder magazin 87. számában jelent meg.
A kilencvenes évek végének, kétezres évek elejének újraértékelése zajlik már egy ideje, de idén két sikeres dokumentumfilm a korábbiaknál is jobban ráirányította a figyelmet a korszakra. Februárban jelent meg a Framing Britney Spears (korábbi kritikánk a filmről), ami az énekesnő pályáját és 2008-as gondnokság alá helyezését mutatta be. Nyáron az HBO Zenedoboz című zenei dokusorozatának első része az erőszakba fulladt Woodstock '99 fesztivált járta körül.
Vajon Britney tényleg szűz???
Mindkét film, illetve az általuk kiváltott vita egyben önvizsgálat is (legalábbis az elég idős nézők számára). A Britney-film a gondnokság problémája (amiben azóta több fejlemény is történt) mellett leginkább azt a kérdést vetette fel, hogy mégis hogyan bánhatott így a média fiatal nőkkel – és miért asszisztált ehhez a közönség jó része is. Vagyis hát mi, én is. Emlékszem, a „vajon tényleg szűz Britney? (hehehe)” kérdés még olyan körökben is téma volt, amikben amúgy nem sokat foglalkoztunk tinipoppal és sztárpletykákkal. (Történelmi háttér fiataloknak: Britney azt mondta, hogy a házasságig megőrzi a szüzességét. Barátja, Justin Timberlake, aki akkor az ’N Sync tagja volt, azt állította, hogy lefeküdtek. Timberlake idén kért bocsánatot tőle és Janet Jacksontól.)
Visszanézve sokkoló, hogy számos fiatal lány, főleg énekes- és színésznők szexuális élete, teste (igazi-e a melle, hízott-e) a legnagyobb nyilvánosság előtt kitárgyalható témának számított. Tényleg nagyon fiatal lányokról van szó: Britney Spears a Rolling Stone híres-hírhedt, 1999-es címlapfotóján 17 éves. „Ezek szoftpornó képek egy fiatalkorú lányról. Ha ma ilyesmivel próbálkoznál, élve ledarálnának" – mondta most a cikk szerzője a New York Timesnak.
Szintén a Rolling Stone-ban jelent meg egy manapság újra előkerült cikk, ami így kezdődik: „Lindsay Lohan még alig múlt 18, amikor biztosít arról, hogy igazi a melle. Nem kérdeztem rá (úriember ilyet nem tesz), de azért újságírói eszközökkel megerősítettem az információt (diszkrét vizuális ellenőrzés, búcsúölelés).” A testük mellett még a tragédiákkal, „bukásokkal” szeretett foglalkozni a média, szerettünk foglalkozni.
Lengén öltözött, seggeket rúg szét
De az az igazán sokkoló, amikor rájövünk, mennyire természetesnek vettük akkoriban mindezt. Nem megfontoltuk, hogy helyes-e röhögcsélni Britney összeomlásán, vagy sajnáljuk őt, hiszen egy emberi lény, hanem... fene tudja, ez utóbbi szempont nem merült fel. Vagy legalábbis nem sokakban. „Nekünk, újságíróknak nyilvánvaló volt, hogy békén kéne hagynunk Britney-t, különben gond lesz a lelki egészségével. Komolyan aggódtam, hogy ő vagy Lindsay Lohan vagy Paris Hilton meghal” – mondta idén a The Guardiannek Ben Widdicombe, aki a New York Daily News pletykarovatánál dolgozott, és sajnálja, hogy ő is „alkatrész volt a gépezetben” – ami persze nem hagyhatta békén Britney-t, na miért nem, a pénz miatt.
 |
| Lindsay Lohan, Britney Spears és Paris Hilton 2006-ban |
Nem mintha teljesen eltűnt volna ez a hozzáállás (inkább a közösségi oldalak kommentszekcióiba költözött), de ma egészen más fogalmi kerettel közelítünk hozzá. „A beleegyezés, a lelki egészség, a testszégyenítés: ezek nem szerepeltek a popkultúra fogalmi készletében” – írja a New York Times. Általában a (jórészt online katalizált) aktivizmus és a #MeToo hatásának tulajdonítják a keretek átalakulását.
Könnyű mindebben az évezredes nőgyűlölet egyszerű megjelenését látni, de vannak azért korhoz kötött okok is. A Time cikke a kilencvenes évek elejéből, a feminizmus ún. harmadik hullámából indul ki. Egyfelől ennek egyfajta ellenhatását láthatjuk az évtized végétől, másrészt pedig a szex-pozitivitást és az egyéni empowermentet középpontba helyező feminizmust sajátos módon használta ki a szórakoztatóipar. „Anélkül, hogy maradinak tűntek volna, középpontba állíthattak lengén öltözött jó csajokat, akik vásárolgattak, szexeltek, néha szétrúgtak egy-két segget” – és ezzel egyszerre fogták meg a lányokat és a fiúkat is. Jött a Spice Girls, Christina Aguilera, a Destiny’s Child, Buffy és a többiek – és a visszatekintő kritika szerint a posztfeminista aranykor helyett a tárgyiasítás és a fogyasztás fetisizálásának új korszakát hozták el.
Mindenem megvan, mégis dühös vagyok
A Woodstock 99 dokumentumfilm a minden szempontból elcseszett – szarban-sárban tocsogó, gyújtogatásba, fosztogatásba torkolló, rengeteg nemi erőszakkal járó – fesztivál történetét mutatja be. Részletesen megismerhetjük a rossz döntések sorozatát, szörnyülködhetünk a minden felelősséget hárító szervezőkön – különösen John Scheren, aki szerint ami kis baj volt, arról az ellenséges MTV és Fred Durst tehet, a nemi erőszakról meg „legalább részben a meztelenül flangáló nők”. Mutatnak részleteket az egyik elhunyt fiatal, David DeRosia naplójából, akinek a legfőbb vágya a Metallica mosh pit volt. (Ez spoiler, de én is tudtam előre, és nem volt kevésbé megrázó.)
A film megpróbálja kideríteni, honnan volt ennyi düh a fesztiválon összegyűlt rengeteg fehér, középosztálybeli, huszonéves srácban – vagyis megtalálni a mérgező férfiasság (toxic masculinity) forrását. Sok minden elhangzik: az évtized elejének illúziói kipukkadtak; a szervezők és a kor kapzsisága (4 dollár volt egy félliteres ásványvíz, és azért tartották egy katonai bázison a fesztivált, hogy biztosan ne lehessen jegy nélkül bejutni); a Monica Lewinsky-botrány (amúgy a New York Times szerint a média akkori áldozatai közül ő volt az első, aki később előállt azzal, hogy az ő oldaláról hogy nézett ki a történet); az Y2K; a mészárlás a Columbine gimnáziumban; a feminizmus ellenhatása. Meg hogy az MTV tinipopot kezdett játszani az őszinte, kőkemény rockzene helyett. Csak annyi bizonyos, hogy Fred Durst és a nu metal csak hangot adott a generációs dühnek, nem létrehozta azt.
Mindezekben van igazság, de ahogy sok kritikus megjegyezte, valahogy mégsem jutunk közel a lényeghez. Pedig fontos lenne, hiszen „az az energia, ami áthatotta a tömeget, aztán chatroomokban és a Redditen csapódott ki” – mondja Wesley Morris újságíró. (Azt ugyan nem mondja ki, de úgyis mindenki érti: Trump.)
 |
| Kid Rock a Woodstock '99 fesztiválon |
De talán jó is, hogy marad valami megfoghatatlanság. „Mindenem megvan, mégis dühös vagyok, de nem igazán tudom, miért” – jellemzi a tömeg attitűdjét Sheryl Crow (az összesen 3 darab fellépő nő egyike). „Egy kicsit aggasztó, hogy egy visszafogott srácból vasárnap estére őrjöngő idióta lettem. Nem tudom, gondolom, ha Rómában vagy...” – mondja visszatekintve egy, a rombolásban részt vett férfi. A Britney-film rémisztő tanulsága, hogy (legalább részben) mindannyian olyanok vagyunk, mint ő.
szerző: Rónai András
