Korunk Bachja – Ligeti Gyuri ajánlja Paul McCartney új LP-jét

Paul McCartney harminchat év után újra No. 1 lett az USA-ban friss LP-jével, amit részben az Abbey Roadon vett fel, épp akkor, amikor alatta egy emelettel Ligeti Gyuri is rögzítette most megjelent Kegyetlen csodák ideje című remek második albumát. Egészen addig, amíg McCartney rá nem szólt, hogy halkabban! Profül cikkünk a Recorder 66. számából.

PAUL MCCARTNEY: Egypt Station

Kiadó: Capitol / Universal

Megjelenés: 2018. szeptember

Stílus: poprock

Paul McCartney korunk Bachja. Vagy az egyik Bach a nagyon kevésből. Oké, elszállt az idő felette, rég vége a barokknak, sőt nálunk lassan a klasszicizmusnak is annyi, de ő még mindig mesteri fokon írja „fúgáit”. Bach fiairól alig tud az átlag földi halandó – noha ők hű de korszerűek voltak az 1700-as évek közepén, hiszen már akkor szonátaformában írtak –, viszont apuci művei a mai napig csengőhangok okostelefonokon, nem számít, hogy élete vége felé – a fiaival egyetemben – ezeken a „túlhaladott” zenéken már inkább csak mosolyogtak a kortársak. Tehát lehet, hogy egy új Halott Pénisz-lemezt többen hallgatnak meg most Magyarországon, mint ezt az új Maccát, ám a különbség az, hogy ezt az LP-t valószínűleg száz év múlva is előveszik majd.

Úgyhogy az elején leszögezném: ez (is) egy baromi jó album lett. És ez nem seggnyalás vagy kötelező meghajlás a nagy Beatle életműve előtt. Az utóbbi időben engem is zavar, hogy kicsit öregasszonyos lett a hangja – nem úgy, mint Johnny Cashnek, akiből kevésbé csinált bolondot az idő –, de ezen kívül semmi idegesítő nincs benne. Úgy értem: a lemezen. Zeneileg nem nyúl mellé sohasem. Minden dal ül, még a Fuh You is jól áll neki, pedig muszáj elmosolyodni rajta, hogy „aha, öreg, szóval így látod te a mai slágerpopzenét...” Persze akár fikázhatnám is a lemezt, hiszen az összes számon érződik olyasmi is, mintha a megírásuk közben megunta volna őket és valahol a közepén abbahagyta volna mindet, de a hangszerelés, az akkordmenetek és a játékmód is tökéletes. Az életműhöz képest persze semmi újdonság, de legyünk igazságosak, ha az AC/DC-től nem várunk dubstepet, akkor Maccától se várjunk mást, csak azt, ami ő maga: Sir Beat 2018-ban így látja a világot. A kereszteslovag visszatér pár év csend után és megmutatja, hogy technikai újítások, pluginek, a legújabb stúdiókütyük nélkül is van igazi, őszinte, sallangmentes zene, ami csak a kottát nézve tökéletes, tiszta. A Do It Now például ebből a szempontból egy csúcs. Ajánlanám mondjuk a Kőbányai Zenei Stúdió összhangzattan tanárainak az akkordmenet tanulmányozását.

Persze jönnek a beatleses szerzemények (I Don’t Know, Despite Repeated Warnings eleje), ahogy a wings-es hangulatúakkal (Who Cares, People Want Peace, Despite Repeated Warnings középső része) sincs probléma. És félreértés ne essék: semmi afféle „életművének összegzése” érzet nincsen. Kiemelkedő dal lehetne még a Caesar Rock egy fiatal amerikai hiphop-indierockzenekartól, tőle viszont kicsit fáradt próbálkozás, noha az alap teljesen korszerű. Kicsit olyan, mintha Szakcsi Lakatos Béla mutatná meg az AWS-nek, hogy igaziból hogyan kell ezt a nu-metalt játszani 2018-ban. De hát ez a korral jár: tele van olyan ötletekkel, ami csak keveseknek jut eszébe, ám a megvalósítás módja már nem feltétlenül érdekli. Ne várjunk Justin Biebert egy hetvenhat éves öregembertől, már csak azért sem, mert Bieber barátunk csak a mellérendelt producerek miatt naprakész és újító, míg ennyi idősen Macca maga volt az innováció.

Igazságtalanság lenne nem megemlíteni a hangszeres játékot, mint a lemez egyik erősségét, de ezt a Help óta le lehet írni bármelyik lemezről, amin McCartney játszott. Egyszerűen nem tudok olyan zenészt mondani ebben a stílusban, aki jobban zongorázna nála. Nem csak a védjegynek számító Let It Be-s „billegtetés” jön tiszta forrásból (van jópár a lemezen, nyugi), hanem minden más is. Baromi érzékeny, minden hang olyan, mintha egy „rendes”, tehetséges, tanult zongorista játszotta volna, vagyis: McCartney nem egy basszusgitáros, akinek mákja volt és bejött neki az élet, hanem egy kiemelkedően tehetséges multiinstrumentalista-dalszerző.

A múlt év őszén úgy hozta a sors, hogy az Abbey Roadon, kábé két méterrel felettem – egy plafonnal elválasztva – vette fel ennek a lemeznek két dalát is. Elég sokat hallottam az akusztikus gitárfelvételből, mert McCartney hangmérnöke megkért minket, hogy álljunk le a gitárfelvételekkel addig, amíg ilyen finom dolgokat rögzítenek, ugyanis a kis Marshallom maxra kitekerve belehallatszott az ő felvételeikbe. De állíthatom, hogy nem sok nekifutás kellett neki, hogy rögzítsék, ami itt hallható. Nagyjából egy-két óra alatt végzett az akusztikus gitár- és pianinófelvételekkel. Amire visszaértünk a kantinból, már csak a biztiőreit láttam kimenni utána a wc-ből.

Szóval, ha valaki az ajánlásomra lenne kíváncsi, azt mondanám: harminc éves kor alatt kötelező ez a lemez minden Beatles-rajongónak és minden zenésznek. A többi embertípusnak sem árthat, de nekik talán nem lesz annyira izgi. Ha viszont egyáltalán nincsenek elvárásaink (főként Beatles-tárgykörben, hiszen az csak nyolc év volt a közel hatvanéves pályáján), azt mondanám: ugyanúgy szerethetjük ezt a lemezt, mint az előzőt, vagy bármelyiket a szólócuccai közül, a minőség állandó.

Ligeti Gyuri

A friss McCartney album: