Makovecz Imre mind a művészek, mind a mérnökök körében köztiszteletnek örvendő csodálatos, elismert alkotóművész, aki stílszerűen utolsó munkáját a Feltámadás Templomának nevezte el. Csakhogy mind egyházi, mind világi vitákat jócskán generál a grandiózus mű.
Amikor az első terveket megláttam, művészek gyermekeként lelkesedtem, mérnökhallgatóként pedig párhuzamosan hajlottam a sírásba, és a szemem előtt egyszerre peregtek a háromdimenzióban katarzist megélő repülő szent szobrok képei, és azok a statikai bővített egyenletrendszerek, amiket majd éjszakába nyúlóan lehet fejtegetni és szoftveresen tesztelni. Azt hittem, hogy ez a két természetes emberi félteke feszül majd egymásnak, amikor a templom megépítéséről lesz szó, ehelyett azt látjuk, hogy a legbelső viták az Egyházon belül vannak. Ismét, mint oly sokszor, hálát adok, hogy végre egy évszázad, ahol a keresztények beszélnek egymással, gondolkodnak és véleményt formálnak, és újfent izgalmas, hogyan fordul meg a felállás:
most nem a világi intézmények szólítják fel az egyházat, hogy foglaljon állást egy kérdésben, hanem az egyházi nézőpontok köré rendeződnek be olyan civil szervezetek vagy magánszemélyek, akiknek adott esetben a felekezethez semmi közük.
Párbeszéd. Végre. Nézzük is a témáját.
A művészet önmagáért való?
Bár elsődleges és legfontosabb funkciója a templomoknak vallási, az Isteni imádata mellett vitathatatlan turisztikai és imázsépítési szerepet is betöltenek a monumentális épületek.
Az egyik szála az egyházi vitáknak, hogy a templom egyházszervezési szempontból logisztikailag teljesen felesleges,
hiszen azok a telkek, ahol ezt a projektet meg lehetne valósítani, mind egy-egy népszerű budapesti plébánia vonzáskörzetébe esnek. A többi (részben katolikus) megszólalók szerint pedig egyáltalán nem kell attól félni, hogy ezek a templomok kiürülnek, egy új épületnek mindig örülünk. Ráadásul a mű megjelenésével is dicsőítés, illetve egy üzenet a nem hívőknek: valaminek össze kell tartania a Világmindenséget. Valami tehát mindenkiben megmozdul egy ilyen mű láttán. A vita elvi síkon így arra terelődött, hogyan értelmezzük a templomot, mint olyat: a vallási szertartások helyeként, vagy egy többfunkciós, jelenlétével üzenő, társadalmi állásfoglalásként.
Gaudí vs. Makovecz
Gaudí a Sagrada Familia grandiózus alkotását az akkori egyházi vezetőkkel szoros együttműködésben alkotta meg. Sok elemében a magyar alkotó munkája nagyon hasonlít a barcelonai katedrálisra, azonban ezt a magyar főváros sok oldalról nehezményezi: nem illik a kertvárosi közegbe, téridegen, elüt a többi épülettől, karbantartás-igényes, nem lettek beavatva a tervezésnél egyházi személyek, szemben Gaudí alkotásával, aki a városi elöljárók és egyházi személyek jóváhagyása után véglegesített minden ívet munkáján. A sokszori összehasonlítást részben lehet csak megérteni, hiszen, túl azon, hogy küllemében sok stilisztikai elemben azonosak egymással a templomok, a Sagrada Familia mind korban, mind kulturálisan, mind pedig lokalizációjában merőben eltér a Feltámadás Templomától. Így tehát kár végérvényesen elvetni egy munkát egy összehasonlítás miatt, ami két teljesen különböző megfontolásból született, és emiatt az aktualitása, az üzenete is más.
Kárhozat és feltámadás
Újkeletű vitatéma az alkotás kapcsán, magának a kompozíciónak a célja: a művész eredetileg a Feltámadás és Kárhozat Templomának megalkotását tervezte, ennek szellemében készült volna a belső tér. A szakrális művészetben fontos téma a kárhozat, de az Isten házába, ahol az aktív imaélet zajlik, a katolikusok nem szeretik bevinni, hiszen úgy tartják, a félelem, amit az elkárhozott lelkek képmása kelt például egy kisgyermekben, az csak gátat képez a hit megélésében. De mivel a gonosz, mint olyan létezik, ezért ábrázolni is szokták a művészek, de inkább múzeumokban, képtárakban, különböző, nem közvetlenül a szertartásokhoz tartozó tárgyakon láthatunk ilyen motívumokat.
Makovecz átlépett ezzel egy évszázados határt, ugyanis a templom látványvilágába ugyanúgy bekerült volna fajsúlyosan a kárhozat valósága is, mint a feltámadásé.
A terv maga grandiózus élményt ad, de újra felhozza a vitát: kinek készül a templom? Az egyszeri katarzist megélni vágyó turistáknak, vagy a rendszeres imaéletet élő híveknek? Mert azt meg lehet érteni, hogy utóbbiaknak nem igazán lenne kedve minden vasárnap az elkárhozó lelkek képe mellett imádkozni.
Elmebaj a tervezőknél
Aki kicsit is otthonosan mozog műszaki területen, az tudja, hogy a tervező és a kivitelező már nem kézi rajzok alapján alkot 2D-ből 3D-t. Az építész hallgatók, kőfaragók, statikusok, modellezők kezükbe kaptak egy kézi rajzot egy katedrálisról, azzal a kérdéssel, meg lehet-e építeni, mennyibe kerül és mikor lesz kész. Miután felocsúdtak, hogy ez nem egy rémálom, és realizálódott, hogy ezt a kérdést tényleg komolyan gondolják, elkezdődhet a gyakorlat: a kézi rajzokat ki kell egyenlíteni, sokhónapos munkával több irodának párhuzamosan digitalizálni kell, az elkészült modellekre szimulációkat kell végezni, 3D nyomtatóval ki kell nyomtatni a makettet, össze kell rakni, és minden számítást minden módosítás után újra el kell végezni. Különösen nagy teljesítmény a kupola, melynek terhelési számításai igen rendhagyó módon készülnek. Figyelni kell a már-már mániákusan ismétlődő hatalmas szárnyakra, amik hol angyalokban, hol magában az épületben végződnek, mindkét esetben a szárnytő méretezése nagy fejtörés, amire vonatkozó utasításokat általában nem közöl egy építész kézi rajza. Nagy Ervin építész, aki kortársa és barátja volt Makovecz Imrének, előrehaladott kora ellenére hatalmas felelősségről és baráti szeretetről tett tanúbizonyságot, mikor elhunyt barátja terveit kézbe vette, és
immár 5 éve gyárt alaprajzokat a 3D makett nyomtatáshoz, és gyakorlatilag beletanult a legmodernebb technikákba, amikbe sokszor még a fiatal egyetemistáknak is beletörik a bicskája.
A projekt kapcsán meg kell említeni, hogy nagyon sok budapesti beruházással ellentétben ez túlnyomórészt magyar tervezők és kivitelezők munkája lenne, ami tovább öregbítené hazánk hírnevét, nem mellesleg motiválná az utánpótlást az építőipar, az iparművészet területén.
A pápa véleménye
Bár Makovecz stílusa gyökeresen sosem tért el ezektől a merész megnyilvánulásoktól, alkotásai eleddig csak vidéken és a határainkon túl épültek meg. Ezeken a helyeken semmilyen éles vita nem alakult ki a rendhagyó művekkel kapcsolatban, egyedül az utolsó, Budapestre szánt templom kavart port.
2011-ben ezért is okozott nagy meglepetést, amikor a pápa 60 kortárs művészt meghívva a Vatikánba egyedüli magyarként Makovecz Imre terveit áldotta meg.
Függetlenül azzal, ki mit tud kezdeni egy áldással, azok a magyar egyházi személyek, aki kritizálták a -szerintük minden alázatot nélkülöző, giccses- munkát, most szemben találták magukat Isten földi helytartójával, aki szerint ez tökéletesen rendben van.
Konok gondolatok a végtelenbe- a fővárosiak önbizalma
"Élete végéig egy terven dolgozott. Egy templomén, amelyről már letett, hogy valaha is megvalósulhat. De ő olyan konokul, ahogy küzdött egy életen át, csak húzta és húzta a vonalakat, mintha azok a végtelenbe tartottak volna" hallhattuk a Hír TV Credo c. adásában. A terveket az itt megszólaló Nagy Ervin, volt országos főépítész próbálja szavakkal leírni. Itt megemlékezett róla, hogy a hatalmas tervek és világszínvonalú elismerések után barátja
egyszerűen leült egy íróasztalhoz, és felkérés, pénzdíj, bármi ellenszolgáltatás ígérete nélkül tervezett egy minden addigi munkáját felülmúló épületet.
Valóban önző ez a munka így? Valóban csak a hírnévért és a dicsfényért dolgozott ez az -akkor már halálához közel járó- öreg művész?
A templom valóban nem szokványos. Soha nem látott témában született, és erre sokan méltatlannak tartják a fővárost. Azt gondolják, túl nagy ez a mű ebbe a zöldülő, kertesedő közegbe. Hogy a katedrálisokat hagyjuk meg Barcelonának, mi pedig csendesen sajnáljuk bele magunkat a zöldbe. Nagyon kíváncsian nézem vidékiként, megjön-e Budapest önbizalma, és ahelyett, hogy kikukáz egy Makovecz katedrális tervet, felépíti és méltó módon hozzá illővé varázsolja hozzá a városát. Ez egy hatalmas üzenet lenne egy apró, közép-európai, sokat látott, panaszkodásra hajlamos, önkritikus néptől, aki ugyanolyan konokul ragaszkodik ahhoz, amit egyszer eltervezett, mint szülöttje, Makovecz Imre.
