Emberi természetünk talán legalapvetőbb jellegzetessége, hogy vágyunk a meghitt, biztonságot nyújtó kapcsolatra egy számunkra fontos személlyel, vagyis kötődni akarunk. Életünk korai szakaszában ez a személy alapvetően az anya, illetve az elsődleges gondozó, felnőtt korunkban pedig a tartós párkapcsolatban éljük meg ezt a fajta kapcsolódást. Szerencsés esetben. Kötődési stílusunk ugyanis nem minden esetben segíti a meghitt, intim kapcsolatok kialakítását.

Biztonságos vagy bizonytalan?

Az anyák és kisgyermekeik közötti kötődés típusait Mary Ainsworth ma már klasszikusnak számító kísérleteiből ismerjük. Anya és gyermek párokat figyelt meg Afrikában és az Egyesült Államokban, megfigyelései alapján pedig megállapította, hogy a kötődésnek jól elkülöníthető mintázatai vannak. A kísérlet lényege, hogy az anya és a gyerek látogatást tesz egy játékokkal felszerelt szobában, ahol azelőtt még egyikük sem járt. A vizsgálat során az anya kétszer magára hagyta a gyermekét, majd néhány perc után visszatért hozzá. A kísérletben szerepel még egy másik felnőtt is, aki idegen a gyerek számára, barátságosan közeledik hozzá, majd a gyerek viselkedésének megfelelően aktív vagy passzív szerepet tölt be.

A vizsgálat tanulságai szerint a legtöbb anya-gyermek páros kellemes, biztonságos kapcsolatot épített ki, ezt nevezte Ainswort biztonságos kötődésnek. A biztonságosan kötődő gyerekek anyjuk jelenlétében nyugodtan játszanak a játékokkal és pozitívan reagálnak egy idegenre. Anyjuk távozásakor nyugtalanok lesznek, és nem tudja megvigasztalni őket az idegen. Amikor az anyjuk visszatér és karjába veszi őket, gyorsan megnyugszanak és visszatérnek a játékokhoz.

Nem minden esetben volt azonban ilyen optimális kapcsolat. Ezeket a kötődési mintázatokat bizonytalannak nevezte, és két típust különített el a gyerekek viselkedése alapján. A szorongó/elkerülő kötődést mutató gyerekek többé kevésbé közömbösek az anyjukkal, amíg a szobában van. Amikor az anya kimegy, sírnak vagy nem, viszont az idegen ugyanúgy képes megvigasztalni őket, mint az anyjuk. Amikor az anya visszatér, ezek a gyerekek elfordulnak vagy elnéznek, nem mennek oda közelséget és vigaszt keresve. A szorongó/ellenálló kötődés jellemzője, hogy ezek a gyerekek szorosan az anyjuk mellett maradnak és még akkor is szorongás jelei észlelhetők rajtuk, amikor az anyjuk a közelben van. Nagyon feldúltak, amikor az anya kimegy a szobából, de a visszatérte sem nyugtatja meg őket. Kapcsolatot keresnek az anyjukkal, ám ellenállnak, amikor az vigasztalni próbálja őket.

Számos magyarázat született arra vonatkozóan, hogy milyen tényezők befolyásolják a kötődés jellegét: rendkívül fontos az, hogy az anya mennyire érzékenyen reagál a gyerek igényeire. Ugyanígy fontos tényező a gyerek temperamentuma, illetve nagy hatással van rá a család társadalmi-gazdasági helyzete, illetve a családi konfliktusok, elsősorban a szülők párkapcsolati konfliktusai.

Felnőttkori kötődések

A kötődéssel kapcsolatos kutatások és elméletek kezdetben az anya-gyerek kapcsolatokra fókuszáltak, ám a 80-as évek végén Hazan és Shaver a felnőttkori párkapcsolatokra is alkalmazni kezdték a kötődéselméletet, majd ezt finomította tovább Bartholomew és Horowitz. Ennek hátterében az a belátás állt, hogy az elsődleges kötődés, ami gyerekkorban a szülőkhöz kapcsol minket, serdülőkorban lebomlik, majd a tartós párkapcsolatban éljük meg újra. Ennek köszönhető, hogy a párkapcsolatok és a szülő-gyerek kapcsolatok számos hasonló elemet mutatnak. Például a párok igénylik egymás közelségét, partnerünk jelenléte megnyugtat minket, távollétében szorongunk és magányosak vagyunk. Szintén a szülő-gyerek kapcsolathoz hasonlóan biztonságos érzelmi hátteret nyújtanak ahhoz, hogy szembenézzünk az élet nehézségeivel.

Terápiás és önismereti szempontból ennél is lényegesebb felfedezés azonban, hogy gyerekkori kötődési mintázataink a felnőtt kapcsolatainkban is tetten érhetők. Ez azzal magyarázható, hogy azok az élmények, amiket megéltünk korai kapcsolatainkban, alapul szolgálnak felnőttkori kötődéseinkhez is. Korai tapasztalataink mentén ugyanis olyan belső munkamodelleket alakítunk ki magunkról és a hozzánk közelálló másikról, amiket átviszünk későbbi kapcsolatainkba is. Felnőttkorban négy kötődési stílus különböztethető meg: biztonságos, elárasztott, elutasító, illetve félelemteli. A biztonságos kötődés megfelel a gyerekkori biztonságos kötődésnek. Az elárasztott a gyerekkori szorongó/ellenálló kötődési stílussal állítható párhuzamba, míg a gyerekkori szorongó/elkerülő kötődési stílusból ered az elutasító, illetve a félelemteli. Fontos azonban megjegyezni, hogy a felnőttkori párkapcsolati tapasztalatok is hatással lehetnek a kötődési stílusra.

Kötődöm, tehát vagyok

A biztonságosan kötődő személyek általában pozitívan látják önmagukat és partnereiket, ahogy kapcsolataikat is pozitívabban élik meg. Könnyen kerülnek közel másokhoz, nem zavarja őket a kölcsönös függés, ugyanakkor az egyedüllét sem riasztó számukra. Gyakran nagyobb elégedettségről és harmóniáról számolnak be a kapcsolataikat illetően, mint más kötődési stílussal rendelkező emberek. 

Az elárasztott kötődési stílussal rendelkező emberek negatív énképpel és ebből fakadó önbizalomhiánnyal rendelkeznek. Magas szintű intimitást, elfogadást és válaszkészséget várnak el a partnerüktől, ám gyakran érzik úgy, hogy partnerük nem viszonozza ezt a fajta kötődést. Sokszor megkérdőjelezik saját értéküket partnerként és magukat hibáztatják párjuk nem megfelelő válaszkészségéért. Közeli kapcsolatok nélkül nem érzik jól magukat, gyakran válnak társfüggővé.

Az elutasító kötődési stílusú személy pozitív viszonyban van önmagával, magabiztos, közeli kapcsolatok nélkül is jól érzi magát, illetve a kapcsolatban is nagyobb önállóságot, függetlenséget igényel. Mindez azonban gyakran a kötődés elkerülésére irányuló kísérlet, ugyanis nehezen engedi közel magához az embereket, sokszor tűnik bizalmatlannak. Nem ritka, hogy leértékeli a partnerét. Hajlamos elnyomni az érzéseit. Ha kapcsolatban él, akkor is kevesebb intimitást igényel. Viselkedése mögött védekező attitűd áll.

A félelemteli kötődési stílus hátterében gyakran gyerekkori veszteség vagy abúzus áll. Az ilyen személyek negatív énképpel rendelkeznek, ugyanakkor a partnerükkel kapcsolatban is hasonló az attitűdjük. Vegyes érzelmekkel viseltetnek a közeli kapcsolatok iránt: egyrészt vágynak az érzelmileg szoros kapcsolatokra, másrészt viszont nehezen viselik az érzelmi közelséget. Kényelmetlen számukra az intimitás, nehezen bíznak meg másokban, aggódnak a lehetséges sérülések miatt. Gyakran érzik úgy, hogy méltatlanok partnerük válaszkészségére, ugyanakkor bizalmatlanok partnerük szándékait illetően. Nehezen fejezik ki érzéseiket és gyakran elnyomják vagy letagadják azokat.

Felhasznált irodalom

Cole, M., Cole, R. S. (2006). Fejlődéslélektan. Budapest: Osiris.

Hámori, E. & társai (2016). A felnőtt kötődés új típusai? Alkalmazott Pszichológia, 16(3):57–77.