Az apaságról és a férfiak társadalmi megbecsüléséről nyolc évvel ezelőtt már írtam egy bejegyzést, de azt azóta kitöröltem, mert sokan félreértelmezték az írás mondanivalóját. Ahogy az várható volt, az olvasók többségének csupán csak annyi jött le, hogy ez a férfi-soviniszta blogger a gyengébbik nemet támadja nőnapon, merthogy pont azon a napon publikáltam azt a szösszenetet. Pedig nem ez volt a célom, csupán csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy

a férfiakra és az apákra valamilyen rejtélyes oknál fogva nem ugyanolyan szemmel nézünk, mint a nőkre és az anyákra.

Márpedig ami a nőknek és anyáknak kijár, az - szerintem - a férfiaknak és az apáknak is. És itt semmi másra nem gondoltam, mint alapvető és hasonló mértékű tiszteletre valamint megbecsülésre  . Ez - és ez itt a lényeg - szerintem abszolút semmit sem vesz el a nők és anyák iránt érzett tiszteletből, csupán csak ugyanazokat szeretné elérni a férfiak és az apák számára is.

Ezt az egyenlőtlen társadalmi megbecsülést annak idején két példával próbáltam illusztrálni. Az egyik a valóban megünnepelt nemzetközi férfinap hiányára, a másik pedig az apák napja otthoni ünnepének szinte teljes ignorálására mutatott rá. (Emlékeztetőül jegyzem meg, hogy nyolc évvel ezelőtt, még szinte alig tudta Magyarországon valaki, hogy létezik-e egyáltalán apák napja.)

Mivel nem élek Magyarországon, így nem tudom pontosan felmérni, hogy azóta mennyit változott férfitársaim megítélése otthon. Csak reménykedem, hogy valamelyest javult a helyzet és Június harmadik vasárnapján már egyre több magyar család ünnepli idén az apaság intézményét. Én ebben a bejegyzésben egyébként nem a magyar helyzettel fogok foglalkozni, hanem az amerikaival. No nem azért mert azt fontosabbnak találom a hazainál.  Ennek inkább egyszerűbb okai vannak. Egyrészt mert itt élek, másrészt mert az a tapasztalatom, hogy az apák szerepe, egész pontosan azok hiánya hihetetlen mértékben befolyásolta az amerikai társadalmat. De ne szaladjunk ennyire előre, erről majd kicsit később elmélkedek.

Először álljon itt egy számomra legalábbis meglepő történelmi tény az apák napi amerikai megemlékezés kialakulásáról. Ezt a jenki ünnepet ugyanis nem férfinak, hanem egy nőnek, nevezetesen Sonora Smart Doddnak köszönhetik az amerikaiak. Sonora kifejezetten rajongott apjáért és egy anyák napi megemlékezést követően 1909-ben a következő kérdést tette fel vallási vezetőjének:

Nem gondolja, hogy az apáknak is kijárna ugyanez a tisztelet?

(Halkan jegyzem, meg, hogy ugyanezt a kérdést feszegettem én is nyolc évvel ezelőtt...)

Sonora kérését közössége honorálta és azt a következő évben apja születésnapján, Júniusban meg is ünnepelték. Meglehetősen hosszú és rögös út vezetett azonban innen odáig, amíg 1972-ben, Nixon elnök javaslatára a jeles napot végre nemzeti szintű megemlékezéssé nyilvánították.

Ezt követően, szinte minden egyes amerikai elnök egyre nagyobb hangsúlyt fektetett erre az ünnepre, ugyanis a woodstock-i generáció lassan de biztosan felőrölte a tradicionális amerikai családi modellt és gyökeresen átalakította az apákról alkotott addigi mintaképet. Felmenőikkel ellentétben a lázadó hippi fiatal férfiak már nem siettek a családalapítással, sőt azt egyenesen szabadságuk és önállóságuk feladásaként élték meg. Egyre több  férfi futamodott meg családfenntartói felelőssége elől. Ennek egyenes következményeképpen a kilencvenes években a fekete családok mintegy kétharmadában(!), a fehéreknél pedig egyhetedében vált szó szerint ismeretlenné az apák személye. Magyarul egyre több gyermek nőtt fel apa illetve apai minta nélkül. Ahogy, azt a legutóbbi bejegyzésben részletesen kifejtettem, a gyermekeket emiatt gyakorlatilag az utca kezdte el nevelni. A drogok és a bűnözés zsákutcája...

Évtizedekkel később a helyzet aztán sajnos tovább romlott. Oly annyira, hogy még az apa nélkül felnőtt Barack Obama sem leplezte kiábrándultságát:

Bármelyik bolond tud gyereket csinálni. Ettől még nem lesz senki apa. A gyermeknevelés tesz csak azzá.

Sőt, és ezt megint csak a legutóbbi bejegyzésemben bővebben kifejtettem, Obama volt az az utolsó elnök, aki még ennél is őszintébben fogalmazott 2009-ben, amikor kifejezetten rémisztő statisztikai adatokkal támasztotta alá az apaság intézményének kihalását és annak katasztrofális társadalmi következményeit a századforduló elején.

Azonban az elnöki szavak akkor sem párosultak tettekkel. Sajnos sem ő, sem az őt követő elnökök egyike sem volt képes arra, hogy valamilyen érdemi megoldást találjon a problémára. Szégyen, de azóta sem dolgozott ki egyik politikai oldal sem egy olyan család-centrikus és valóban megvalósítható programot, mellyel ez a negatív tendencia megfordíthatóvá válna. Sem a hagyományos értékekről és tradíciókról papoló republikánusok, sem a szociális igazságszolgáltatás morális iránytűjét birtokolni vélő demokraták sem tudtak új apaképet teremteni a jövő generációjának.

Szomorú, de szerintem erre már várni sem érdemes, mert a korunkat egyre jobban átszövő alantas nemi és faji identitásharcban én szinte elképzelhetetlennek tartom az apák nyilvános támogatását, magasztalását. Tudom hihetetlenül hangzik ez a kijelentés otthon. A kételkedőknek, és az angolul tudóknak, ezért melegen ajánlom a világhírű napilapokban (New York Times és Atlantic) publikált alábbi két cikket. (Aki nem tud angolul, annak pedig a képzelőerejére bízom ezen cikkek mondanivalóját szalagcímeik alapján)

 Are fathers necessary? (Szükség van-e apákra?)

What are fathers for? (Mire valók az apák?)

Ennek fényében és a mai amerikai politikai környezetben ezért tényleg erősen kétlem, hogy egy politikai vezető fel meri vállalni azon cis-gender apukák nyilvános elismerését és ünneplését, akik - hihetetlenül hangzik tudom, de - imádják feleségüket, nevelik gyermekeiket és mindemellett még éjt nappallá téve dolgoznak is, hogy családjuk jusson egyről a kettőre.

Na nekik szól ez a bejegyzés!

Te ismersz egyet? Ha igen, akkor ne tartsd vissza magad, és ne várd, hogy bárki is megköszönjön neki bármit is. Lepd meg az illetőt és köszöntsd fel Június harmadik vasárnapján otthon is. Mert megérdemli. Ő is!

Boldog Apák Napját, Magyarország!

U.I.

Ha tetszett ez az írás és esetleg érdekel még más hasonló jellegű korábbi, valamint a közeljövőben megjelenő szösszenet is, akkor lájkold a blog Facebook oldalát: http://www.facebook.com/PrehryFarkas