Nyugodjon meg, kérem, én hallom, amit mond, de higgye el, hogy vannak, akik nem értik vagy nem akarják érteni azt, amiről beszél. Lássa be, Cecília asszony, nincs ez így jól.
Érzékelem a jajveszékelésbe hajló, lassan, óvatosan tagolt mondatait, ahogy sorolja a leírtakat, mintha gondos háziasszony módjára felvésné egy slejfnire, hogy aszongya’ liszt, cukor, kolompér, tej, kenyér, parizer, kisdobozos sertés májkrém, két alma, két mandarin, slussz. És az ember már venné is az imitt-amott kopott kosarat, hogy pakolja be és ki a különféle termékeket, csakhogy odáig el is kell jutni.
Kész szerencse, hogy nincsenek lefagyott utak vagy tükörsima jégpáncél az üzletek előtt, de ha így is lenne, azt javasolnám Önnek tisztelettel, amit egy egészségügyben jártas egyén szó szerint így fogalmazott meg nekem az elmúlt hetekben, hogy ne a János Kórház közelében törje el a lábát.
Pedig higgye el, Cecília asszony, útközben lenne min elcsodálkoznia, mert az emberek megdöbbentő módon fittyet hánynak – nem biztos, hogy jobb, mintha a háromnapos borsófőzelékkel tennék ugyanezt... – a járványügyi előírásokra. Összeszámolni nem tudom, napjában hány honpolgár flangál maszk nélkül, vidáman cseverészve, semmibe véve a vírust, a különleges helyzetet, egyáltalán a szavait, a mondatait.
Holott a napvilágra került adatok riasztóbb képet festenek, mint az éltes korú szomszédnő, aki tavalyelőtt nyáron még a folyosón tipegve pongyolában ringatta a – nem vicc! – befogadott tücsköt. Testben még úgy-ahogy bírta magát az őzike és esztendők óta Győzike nélkül maradó öreg néne, csak hát fejben volt olyan, mint a kidobni való ósdi tévé: szellemképes. Nagyjából így vagyunk mi is ezzel a maszkmizériával: fizikálisan még csak-csak bírjuk a tempót, de egyre nehezebb elviselni a viszonylagos bezártságot, a kijárási tilalmat, a komfort nélküli valóságot, a robotszerű mindennapokat.
Nem tudom, Ön hogy van mindezzel, egyáltalán mit érzékel mindebből, de az emberek egyre inkább unják az egészet, és előbb vagy utóbb elfogy a türelmük. Pedig azt csiripelik a verebek – vagy ciripelik a tücskök... –, újabb behúzott kézifékkel számolhatunk hétfőtől, még inkább megbénítva, megnehezítve a tavaly március óta a papírra festett litániából összeállított bolti cekkernél is nehezebb életet.
Mondja meg, Cecília asszony, mikor lesz ennek a rémálomszerű, Csakmócsing Csüng névre hallgató ördögi képződménynek vége? Látja valaki az arcokat a maszk mögött?