Mottó: A csendben, kivont vonóval kezében, nekünk háttal álló hegedűművész, akár lehetne Maxim Vengerov is. Hirtelen szembe fordul: csak most, az éles fényben látszik, hogy Mága Zoltán húzza.

Rácz Jenő, mintha idepottyant volna, alig ismerhető az előélete, fiatalember, szakmai életének jelentős részét külföldön töltötte, többek között Sanghajban egy olyan konyhán, amely Michelin csillagot kapott. Tehát jogos az az állítás, hogy igen fiatalon megcsapta a csúcsgasztronómia szele. A séfek nem szokták magukkal vinni a csillagaikat, azok a szabály szerint ott maradnak abban az étteremben, ahol azt kiérdemelték, de azért nyilván nem mindegy, ha valaki ilyen előélet után nyit éttermet, történetesen Budapesten. Emellett Rácz Jenő a méltán sikeres Konyhafőnök hármas fogatának egyik igen csak karakteres tagja, tökéletesen hozza a tőle elvárható szakmai szigorba oltott keménységet, de ha kell lágyabb húrokat is képes megpendíteni, ösztönös képessége van ahhoz, hogy az ujja köré csavarja a nagyközönséget. Megtestesíti az erőt, azt a mesebeli harmadik fivért, a legkisebbet, aki végül levágja a tűzokádó sárkány mind a hét fejét. És a szépséges királylány kezét, szerelmét is elnyeri. Szeretjük az ilyen sorsokat, irigység nélkül elfogadjuk, hogy ő, a világban oly ritkán létező igazságot jelenti, és ha neki sikerül, akkor nekünk is sikerülhet.

Gerendai Károly csillaghalmozó. Nem ez az első éttermi vállalkozása, két, egyenként egy Michelin csillagos éttermet is létrehozott Magyarországon, de egyéb gasztronómiai érdekeltségei is vannak. Ahogy talán oszlanak a járvány duzzasztotta viharfellegek, úgy egyre sanszosabb, hogy az éttermek újból benépesülnek, lehet, hogy képesek vagyunk visszazökkenni a korábbi életünkbe. A „Rumour”, vagyis a „szóbeszéd” jó név, ha jól tudom, Rácz Jenő találta ki, mint ahogy az egész koncepció is az ő agyszüleménye. Nevezetesen egy kvázi titkos hely, ahova belépve egyszer csak egy méretes konyhában találjuk magunkat, ahol egy széles, és félkört formázó pult választ el bennünket a tényleges konyhai tértől, úgy, hogy közben tökéletes rálátásunk legyen a munkafolyamatokra. 21 szék van, mágikusan jó szám, a mindig nyerő szám. A konyhában pedig az orrunk előtt készülnek az ételek, miközben egy sommelier az ételsorhoz megtervezett borokat, párlatokat töltöget, a séf pedig egy igazi „one man show” keretében mindenkihez odamegy és személyesen helyezi a tányérjára az éppen aktuális fogást. Nem könnyű vállalás, de éppen ez a személyre szabott, csak neked, csak itt és most feeling a lényege ennek a műsornak, amelyben az ételek mindig egy kicsit trükkösek, nem azok, aminek elsőre látszanak. És mindehhez, ami igazi luxus, hogy szinte egyenként az ételekhez tervezték a tányérokat, vagyis inkább mondanám tálaló alkalmatosságnak, mert étel és „tányér” szoros artisztikus szimbiózisban vannak. Gasztrószínház.

.A beköszöntő falatok, egy trükkös trilógia, pontosan előrevetítik az est további menetét és stílusát. A három apróság közül a sötét, kalamata olajbogyóra hajazó szösszenet egy kalamata olajbogyóból készült kivonatba mártott szőlőszem. Meg vannak tréfálva az érzékeink, a régmúltba vesző molekuláris konyha kezdeteinek ez az egyik alap sémája. A macaronra emlékeztető apróság sárgarépából van, ha jól emlékszem, amúgy olyan, mint egy mini hamburger. A harmadik paradicsomra emlékeztet, de már nem emlékszem mi is valójában.

Padlizsán, dashi, capsicum, lime.

Ezen a megnyitó eseményen vendég voltam, ezért a kóstolt ételekről nem a szokásos formában fogok beszámolni, semmiféle analízisét itt nem közlöm, hiszen ehhez csak akkor volna jogom, ha fizető vendégként fogyasztottam volna. De annyit megjegyezhetek, hogy nagyjából és egészéből ez a stílus, ez a köznapi molekuláris hercehurca nem az esetem, mert elvesztette az aktualitását, legalábbis jelenleg, mintha az ellenkezője, az új egyszerűség felé fordulna a világ, de tévedhetek is. Rácz Jenő, meggyőző hittel, és szakértelemmel összegzi az elmúlt tíz-tizenöt év ilyen típusú ételkreációit.

Kacsamáj, baumkuchen torta, kacsaszív tartlet, Granny Smith alma, portói bor.

Bátor fúziókkal operál, mindazonáltal a sima állagváltozás némelykor az eredeti íz rovására történik, mert bármennyire is csábító érlelt mangalica sonkából, csak a példa kedvéért, krémes állagot varázsolni, és azt egy petrezselyemporból készült burokba zárni, mint egy krokett, a pépesített sonka elveszti lényegi karakterét, kiüresedett formai játékká válik.

Érlelt mangalicasonka croquette, fürjtojás, fekete fokhagyma.

Égetett karfiol, barnavajas hollandi mártás, dehidratált marhapofa, shimeji gomba.

Sisho sorbet, uborka (folyékony nitrogén füst), fűszerek.

Myrthis galamb, árpagyöngy, zeller, élesztő esszencia.

Bármennyire is azt gondolnánk, hogy végső soron az ételek a tartalmukkal szólítják meg az embert, itt úgy tűnik, hogy minden a formáról szól. És éppen ez a legvitathatóbb része ennek e bemutatónak, mert a kifejezetten műtárgyi igényekkel megkomponált fogások nem állják ki a korszerűség próbáját, és ez nem pusztán ízlésbeli kérdés, bár nyilván az is, de a leeresztett rózsaszín lufi, mint hordozó, benne a shiso sorbet-el, egy félreértett Jeff Koons utánérzés, akár tudatos, akár nem. És, még ha hajaz is arra, az éppen elég baj, mert már az eredeti is a műkereskedelem megcsúfolására jött létre, mintegy a művészettörténet végét jelezve.

Cseresznye és mandula.

A fekete tenyérben helyet foglaló, már a fentiekben is körülírt petrus-krokett nélkülöz minden finomságot, a bumfordi tenyér pedig nem a polgár pukkasztás eszköze, mint inkább egy fenyegető pofon ígérete.
Az viszont megjósolható, hogy éppen az itt taglaltak miatt is, komoly jövője van ennek a műfajnak. Rácz Jenő ösztönösen érzi, hogy felnőtt egy csak a képernyők sugározta valóságot ismerő generáció, akik a folyamatos virtualitásból az ő jóvoltából átléphetnek a kézzelfogható valóságba, és megszerezhetik a Rácz javasolta fine dining élményt.
Mága Zoltán koncertjei is telt házasak.