Végre kezd megjönni az emberek esze. Mi több, meg is jött. Egészen hosszú ideig volt távol az emberi ész, egészen hosszú ideig választotta a szinte teljes elzárkózást, választotta az embertelent az emberi helyett. Tartós karanténba vonult, mert attól tartott, hogy az emberek között érzett erőteljes jelentéktelenség végül végérvényesen megbetegíti. Döntése helyesnek bizonyult, s amikor az életerő tombolni kezdett benne, újra visszatért a régi életéhez.

Megjött hát az emberek esze, amely felrázta a szundikáló agysejteket, és olyan intenzív gondolkodásra kényszerített, amely alól képtelenség volt kibújni. Ennek a kollektív gondolkodásnak pedig egy egybecsengő, racionális következtetés lett az eredménye. Az emberiség történetében először fordult elő, hogy mindenki ugyanarra vágyott. Mégpedig az összefogásra. Az elodázhatatlan összefogásra.

Eleinte örültek, hogy ezúttal igazán egyetértenek valamiben, és hogy az emberek mégsem olyan hülyék. Végre az emberi ész is kiélvezhette, hogy hasznossá és fontossá vált az emberek, mi több, az egész emberiség számára. Hiszen az összefogás valódi, mély változásokat fog elindítani. Itt a megváltás! – kiáltanak majd fel a hívők. Itt kérem paradigmaváltás zajlik! – híresztelik majd lelkesen a nagy tudósok.

Az összefogás ott toporgott a küszöbön, és már alig várta, hogy megvalósulhasson. Az agysejtek minden erejüket megfeszítve tüzeltek, azon voltak, hogy jól belökjék a küszöbön azt az összefogást, ám valahogy minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. Végül a még nem kipurcant agysejtek az emberi ész közbeavatkozásának köszönhetően rájöttek, hogy nem egyetlen összefogást kellene megvalósítani, hanem nagyjából annyit, ahány ember fejében maga az összefogás gondolata megfogalmazódott. Tehát igazából nem is összefogásról volt szó, hanem tömérdek egymástól különböző elképzelésről. Vagyis csak a szokásosról.

Az emberek kezdtek összezavarodni. Miért van az, hogy egyesek nem értik azt, amit ők értenek? De hát kezdetben egyetértettek! Várjunk csak, hiszen még mindig egyetértenek! Mindenki összefogásra vágyik. Akkor meg mégis mi lehet a baj? Mintha sokan nem azt látnák, amit ők látnak. Pedig ugyanazt kell látniuk, ha egyszer ugyanarra lyukadtak ki, ugyanarra a célra!

Az emberi észnek deja vu érzése támadt: igen, a jelentéktelenség. Igyekezett üzenni a még megmaradt agysejtekkel segítségével, de az üzenet – az, hogy talán az összefogás tartalmáról és kivitelezési lehetőségeiről is el lehetne diskurálni egymással – sajnos csak elenyésző keveseknél ért célba. Ők pedig rájöttek, hogy jobb, ha nem feszegetik tovább a dolgokat, mert úgy tűnik, hogy minél inkább vágyja az ember az összefogást, annál erősebbé válik a széthúzás.

Ilyen hülyékkel sosem fog megvalósulni az összefogás! – mondogatták az emberek lemondóan. Sem megváltásról, sem paradigmaváltásról nem esett többé szó.

Az összefogás szomorúan eloldalgott a küszöbről, az emberi ész pedig végérvényesen feladta a reményt, hogy jelentős szerepet töltsön be az emberek életében. Ők ketten együtt vonultak vissza az embertelen körülmények közé, ahol immár nyugodtan és minden emberi iránt közönyösen lógatják a lábukat.

képek: unsplash.com, felső: Hannah Busing, alsó: Claudio Schwarz