Nem olyan régen olvastam egy cikket a csendről, illetve a csendben levés szükségességéről és jótékony hatásairól. A vélemény természetes szubjektív volt, de biztos vagyok benne, hogy sokan osztoznak a hasonló gondolkodásban. A csend szó számomra édes és amolyan hívószó, vagyis ha látok egy cikket, aminek a címében szerepel, akkor azt biztosan elolvasom.

De az irodalomban is akadnak szép számmal "csendes" és nagyon kifejező címek, ami jelzi, hogy a téma kimeríthetetlen. Mert a csend nem csak néma vagy éppen beszédes tud lenni (könyvcímek alapján legalábbis), hanem dermesztő, megtört, delelő, rettenetes, félrevert, sőt akár kisvárosi, visító, belső vagy éppen fehér. Ha továbbmegyek (és persze, hogy továbbmentem), akkor látható, hogy a csendnek mennyi mindene lehet. Van neki szava, útja, országa, sőt fátyla és napszámosa, de még órája és persze világa is. És természetesen vannak neki hazugságai, gyümölcsei, tornyai, hangjai, no meg relációi és vízíói is. Bámulatos, engem legalábbis lenyűgöz a csend gazdagsága.

Azért bevallom, mindet nem olvastam el, csak néhányat, olyanokat mint A csend szava Anthony de Mello-tól, Csendes válságok Kaffka Margittól, A csendes bolygó C.S. Lewis tollából, vagy a jó öreg Tolle mestertől a Megszólal a csendet. Meditációs és zen gyakorlatokat is ilyen címmel lehet a legjobban megfogni, hogy Visszatérhessünk a csendhez, vagy megtapasztaljuk A lélek csendjét.

Nyilván vannak olyanok, akik pedig kifejezetten kerülik a szót is és a jelenséget is, kinek mi az igénye akár olvasásról, akár az életilozófiájáról legyen szó.

Én most mégsem arról a csendről szeretnék írni, ami az egyedüllétre vonatkozik, hanem amikor a beszédet kicsit abbahagyjuk. Beszélhetnénk, kommunikálhatnánk a barátainkkal, akár írásban pötyöghetnénk, hiszen ezt tesszük minden nap, de most mégsem tesszük. Folyamatos interakcióban vagyunk a világgal elsősorban az online térben. Kedvelünk és hozzászólunk, üzenetet írunk és megosztunk, és egyfajta jólneveltségből szükségét érezzük annak, hogy szinte azonnal reagáljunk, ha valaki ír, hív, kérdez. Akkor is ha legszívesebben kidobnánk a telefont, vagy lenémítanánk, és nem kezdenénk semmit a hozzánk érkező információval. Akkor se, ha a főnökünk jelez. Akkor se ha az anyánk, a legjobb barátunk, a testvérünk, vagy csak valaki, akivel jóban vagyunk.

Azt hiszem kevesen vannak, akik vállalják azt, hogy "nem elérhetőek", ám ezt nagyon tudatosan teszik, és helyénvalónak érzik. Nem hagyják magukat manipulálni, nem veszik fel a szemrehányásokat, hogy nem voltak ott, amikor valakinek szüksége lett volna egy fülre, vagy egy vállra, vagy éppen egy homokzsákra, akin kitölthették volna aktuális hangulatukat. Nem éreznek felesleges lelkifurdalást, hiszen nincs miért.
Aki nem kattant rá a modern kommunikációs eszközökre és platformokra, vagy tudatosan leakadt róla, ő tisztában van vele, hogy önmaga a legfontosabb. Akkor elérhető, amikor valóban az, amikor ráér arra, hogy ha a világ felé nyúl, ott legyen. Aki ezt új szokásként kezdi beilleszteni a napjaiba, az ugyanúgy találkozik majd ellenállással és rosszalló véleménnyel, mint minden változtatásnál, amit eszközöl az életében.

Itt is megjelenik, hogy ki mennyire működik elvárás-alapon, vagyis mekkora a megfelelési kényszere. Mennyire tudja előtérbe helyezni a saját igényét és kapacitását, mennyire vállalja fel önmagát. Akár főnökről van szó, akár családtagról, vagy barátról. Lehet most hurrogni, hogy "nem tehetem meg", "mi van ha baj van" és a többi. Nem arról beszélek, amikor valakiért felelősséget vállalunk önszántunkból. Hanem a fecsegés feleslegességéről, a mondanivalók és vélemények hangoztatásáról, amikor semmit, de tényleg semmit nem teszünk hozzá a világhoz, vagy a másik emberhez a kommentjeinkkel, csak az egót hízlaljuk - sajátunkét vagy valaki másét. Amikor akkor is beszélünk, ha nem vagyunk jól, nem vagyunk se objektívek, se jó hangulatban a csevegéshez, de megszoktuk már mint alapzajt.

Közlésvágya van az embernek, és ez nem baj. Olykor azonban minden közhely nélkül valóban bölcsebb hallgatni. Tudatosan, és nem durcásan. Nem könnyű, és egy lépéssel továbbmegyek, ami még nehezebb: meghallgatni a másikat. Nem azért, hogy utána - vagy közben - rázúdítsam a saját szemléletemet és megoldókulcsaimat, és nem úgy, hogy közben már a saját mondataimat fogalmazgatom. Valódi figyeléssel meghallgatni, és vélemény nélkülinek lenni. Ez már nem is csak a csendről szól, hanem az elfogadásról.

Mert ha sikerül levetkőznöm, hogy mindenáron közöljem a véleményemet valamiről, akkor egy lépéssel közelebb kerültem az ítéletmentességhez. Ha meg tudom állni, hogy a legújabb gondolataimat és megvilágosodás morzsáimat elhintsem az összes olyan barátomnak, aki egy kicsit is spirituális, akkor kevésbé áll fenn a veszély, hogy beleesek a spirituális ego csapdájába.

Gyakorolni kell, figyelni magunkat, a gondolatainkat, az ösztönös reakcióinkat, amik kibukkannának belőlünk zsigerből. Úgy beszélgetni, hogy abban kölcsönösség legyen, és megengedés. Megengedni magamnak, hogy hallgassak, megengedni a másiknak, hogy olyan legyen amilyen, hogy ott tartson ahol, megtartani magamnak egy véleményt, ami talán egy idő múlva már egyáltalán nem lesz igaz. Akkor beszélni, amikor jólesik, és azt mondani, amivel emelem a társalgás és a benne lévő emberek energiáját, amivel a legfontosabbat közvetítem a világba: szeretetet.

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett amit olvastál, nézz körül a többi cikk között, és iratkozz fel a jobb oldalon hírlevelünkre, hogy ne maradj le az Omyno Akadémia legújabb kurzusairól, amelyek közelebb vihetnek önmagadhoz.