"A hit látja a láthatatlant, elhiszi a hihetetlent, eléri a lehetetlent."

Ismered az érzést, mikor sétálsz az utcán, kiabálsz, segítségért kiáltasz, beszélsz a körülötted suhanó emberekhez, de senki nem figyel rád, mintha ott sem lennél? A szemükbe nézel, de átnéznek rajtad, hozzájuk akarsz érni, de nem éred el őket. Majd rájössz, hogy azért, mert nem is látnak téged. Próbálod elmondani nekik, hogy te ott vagy és figyeljenek rád. De senki nem teszi. Elmennek melletted, ott hagynak, egyedül maradsz. Ekkor azonban a legtöbbször felébredsz az álmodból, és ráeszmélsz, hogy ez nem a valóság, csak egy rémkép, amely magával ragadott. 

Felébredtem az álmomból, körül néztem a szobában és a légszomjam gyorsan alább hagyott. Megnyugodtam. Körülöttem szuszogott Manó és Bogyó is. Elaludtam a szőnyegen. Bogyó még most is felsír néha éjszakánként, ilyenkor csak megnyugtatom. Előfordul, hogy egy éjszaka alatt óránként megyek át. Valószínűleg kimerültem, elaludtam mellettük a padlón, ott ért el az a szörnyű álom, amiben magamra maradtam. 

 Az idő olyan gyorsan telik, szinte észre sem vettem, hogy eltelt lassan két év amióta nevelőszülő lettem. Repülnek a napok, a hetek, hónapok. Annyi mindennel lettem gazdagabb, hogy leírni sem lehet, és annyi mindent tapasztaltam meg ezalatt az idő alatt, amit más egész életében nem él át. 

Ott lehettem mellettük a legnehezebb időkben. Mikor kiemelték őket a családjukból, mikor az éhezésből, a bántalmazásból lettek kimenekítve, mikor az állandó rettegést felválthatta egy biztos otthon nálunk. Átélhettem velük rengeteg jót, és nagyon sok kihívással teli napot. Elmondhatatlan a változás ami végbement mindegyikünk életében. Egy dolog azonban nem változott.

Rájöttem, hogy ezek a gyermekek sokak számára láthatatlanok. 

Hiába van a gyermekvédelmi rendszer központjában elvileg a gyermek, sokszor mégis ő marad háttérben. Vagy azért, mert  a vér szerinti szülőknek joguk van sok mindenhez a végletekig, vagy azért, mert a hatóságok nem mernek döntéseket hozni, vagy azért mert olyan döntések születnek amik mindent figyelembe vesznek csak a gyermeket nem. Ők azok, akik mellett elmennek az emberek, akiket nem látnak, nem értenek, nem éreznek. Csak ők nem ébrednek fel a rémálomból. 

Elmesélem Babóca történetét.

Babóca egy olyan családba született, ahol már felnőtt testvérei  rég kirepültek a szülői házból, nagyobb testvérei pedig a drog és az alkohol áldozataivá váltak. Babóca nem ismeri édesapját, nem is teljesen biztos, hogy ki az . Édesanyja a testéből élt világ életében, ő is a rendszerben nevelkedett korábban, nem tanult, nem lett szakmája. Nem is akart soha.  A rendszer alapellátói mindent megtettek, hogy lakhatása és valamennyi jövedelme legyen, segélyekből. Kényelmes volt ez az élet, hol itt laktak, hol ott, mindig volt valaki aki gondoskodott róluk. Szeretett csapongva élni. Nem is látott más példát, hogyan is kellene normális családot alapítani.  Azt mondta, ő egy örök gyerek, sosem nő  be a feje lágya. Tudja, hogy nem egy jó anya, de ő ennyit tud adni a gyerekeinek. Talán majd most meg tud javulni, így hogy mindenkit elvettek tőle. Ezek az ő szavai voltak, amiket akkor mesélt el, mikor kapcsolattartáson találkoztunk. Felügyelt kapcsolattartáson. Mert nem maradhat egyedül a gyerekeivel, felmerült a szexuális abúzus ténye a gyerekeknél, ezért a gyámhatóság feljelentést tett. 

Hogyan jöttem rá, hogy baj van?

Nagyon egyszerűen. Egy egészséges 4 éves kisgyerek nem tör-zúz ok nélkül. Nem fojtogatja az óvodai társait. Nem keni szét a székletét a ház minden pontján. Nem arról szól neki egy játék, hogy  a babáit egymásra pakolva szexuális aktusokat imitáljon, majd próbálja ugyanezeket a társaival is "eljátszani". "Gyere ide szépen kinyalhatod a p---ámat!" - hallottam a szájából egy játék során. Azt hittem rosszul hallok. Megkérdeztem tőle, hogy milyet játszik. "Hát amilyet otthon szoktak." - válaszolta a legnagyobb nyugalommal. 

Az, hogy Babóca egy örök életre sérült, torzult személyiségű kisgyermek, majd felnőtt lesz, az borítékolható. Az, hogy most küzd és mi is küzdünk, nem segít a tényen, hogy mi történt vele kis korában. Mivel az édesanyja otthon végezte "munkáját", így vélhetően a kislány mindennek szemtanúja volt. Egyelőre reméljük, hogy "csak" szemtanúja. Minden nap szembesülünk a ténnyel, hogy nagy a baj. Dühkitörések, tombolások, folyamatos szexuális megnyilvánulások. Egy 4 éves kislánytól. 

Miért láthatatlan?

Mert senkit nem érdekel. Nem érdekli az igazságszolgáltatást, nem foglalkoznak vele, ki van emelve a családból, így már nincs veszély. Az orvosok túlterheltek, így segítségért is már több mint fél éve várunk, talán most jutunk el oda, hogy kapunk is valamit. A vér szerinti szülő ugyanúgy láthatja, így minden hónapban ugyanúgy felfordul a kis lelke, élete, mikor kicsit visszazökken a múltjába. Nem tud tovább lépni, mert nem engedik. A szülőnek joga van.

A később született testvérei is a rendszer fogjai. Amíg a vér szerinti szülők látogatják, nem indíthatják el azt, hogy megvonják a szülői felügyeleti jogot, nem lesznek örökbefogadhatóak. Pedig ők még kicsik. Lenne esélyük egy normális életre. De a szülőnek joga van. Hiába nem lesz soha de soha alkalmas arra, hogy felnevelje bármelyik gyermekét. Hiszen közel 20 évig segítették őt az alapellátásban, mégsem élt a lehetőségeivel. Sok sok gyermekét tette tönkre. A gyermekek pedig kénytelenek így felnőni. Egy köztes állapotban. Csak reménykedni tudunk abban, hogy Babóca időben kap ahhoz segítséget, hogy velünk maradhasson. 

Egy újabb láthatatlan gyermek

Bogyó is sokadik gyermek egy olyan családban, ahol a nagyobb testvérei már jó  ideje a rendszerbe kerültek. Valahogy Bogyó mégis otthon maradhatott egészen addig, míg hozzánk nem került. Egy éve, hogy megpillantottam lila foltokkal tarkított testét, mikor sikítva kapaszkodott a nyakamba: "Hová viszel?"- ez a kérdés tükröződött a tekintetében, a félelemmel vegyülve. Nem ismert. Nem tudta mi vár rá. Bántották a szülei. Sokszor, és nagyon brutális módokon. Nagyobb testvérei is éppen ezért lettek kiemelve a családból, ő mégis ott maradhatott. Csak az merül fel bennem: MIÉRT? Ő is láthatatlanná vált egy ideig. Kicsi volt még ahhoz, hogy segítséget kérjen, vagy ahhoz, hogy elmondhassa mi történik vele. Valószínűleg ha megtehette volna sem mondja, hiszen neki az volt a normális, eddig abban nőtt fel. 

Már egy éve velünk van. Kiegyensúlyozott, gyönyörű kisgyermekké vált. Kicsit agresszívabb a társainál, hamarabb üt mint gondolkozik, de tud szeretni. Ölelni. Bújni. Ki tudja fejezni mennyire tud szeretni. Míg korábban egy öleléstől rettegett, azonnal támadásba lendült, most hatalmas mosollyal az arcán omlik a karjainkba. 

A legideálissabb számára az lenne, ha örökbefogadó családjához mehetne végre. De nem mehet. Mert a szülőknek még vannak jogaik. Még bizonygatni kell, hogy nem alkalmasak szülőnek. Ahogy bebizonyosodott a többi testvérnél is. Két testvérét már örökbefogadhatták. Őt miért nem? Ha a többi testvérének nevelésére alkalmatlanok a szülők, akkor nála miért merül fel a lehetőség, hogy nem azok? 

Tudom, hogy döntéseket hozni hatalmas felelősség. Ki vagyok én ahhoz, hogy megmondjam ki alkalmas szülőnek lenni és ki nem? De ha a hatóságok már több (itt 5-nél több gyermekről beszélünk családonként) testvérnél megállapították, hogy nem fogják tudni őket felnevelni, akkor ezt nem értem meg. 

Nagyon sok Babóca és nagyon sok Bogyó él körülöttünk. Olyan gyermekek akik mások számára láthatatlanok, az élet legnagyobb terheit cipelve. Sok sok Évike, Tomika, Julcsi, Ádám, és sokan mások, akik a rendszerben nőnek fel, láthatatlanul. 

Fekszem a földön, az ablakon belibbenő szellő végig kúszik az arcomon, majd látom ahogy Manó kis haját elemeli a párnától. Olyan békésen alszik. Bogyó is mély álomban van, keze viszont végig simogatja kis elefántját, amit szorosan magához ölel. Felkelek a padlóról, halkan próbálok kiosonni, hogy ne zavarjam álmukat, de Manó azonnal felriad és kiált: "Anya!" Kis kezei ágaskodnak felém, én pedig mosolyogva veszem karjaimba, ahol vállamra hajtja fejét, nagyot sóhajt és újra elalszik. Kezét a nyakam köré fonja, kis mosollyal az arcán ringatva teszem vissza ágyába. Olyan jó boldognak látni! Mindig boldognak szeretném őket látni! Nem érdemlik azt, hogy láthatatlanok legyenek! Egy gyermek sem érdemelné! 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu