Azt mondta: ,,Drágám, figyelj ide, most olyan sztorit mesélek neked, milliomos leszel belőle. Újságíró vagy, ugye? Most olyan sztorit mesélek..."

Akartam neki mondani, hogy nem vagyok újságíró, de mire kinyitottam volna a számat, már másról mesélt. Csapongtak a gondolatai, mint minden részegnek. 
Én meg a falnak dőltem és hallgattam. Azt gondoltam egye fene, nem esik le a gyűrű az ujjamról, ha egy kicsi időt szánok rá. 

A lépcsőház zengett a hangjától. Hol szitkozódott és a munkatársai anyját küldte melegebb éghajlatra, hol kuncogott, mint egy bakfis, és azt mesélte, hogyan lett a legjobb gyorsíróból a polgármesteri hivatal éldolgozója 50 évvel ezelőtt.

,,Három napja nem aludtam, azért vagyok ám ilyen. Nem ittam. Tudod, anyám, egyébként is, a munkatársaimnak mi köze hozzá, ha itthon néha iszok egy-egy pohárkával? Ahhoz a munkahelynek mi köze? De megfizetnek a mocskok... Anyám, olyan sztorit mesélek neked, milliomos leszel belőle, ha megírod. De név nélkül ám. Elmesélem, figyelj anyám."

Aztán megint elkalandozott a figyelme, és az unokáiról mesélt. Közben oda-odakapott az oldalához. 

,,Ó, a kurva anyját, nagyon fáj a hasam. Régen ettem már, nem is aludtam. Pedig még dolgozni is be kell mennem. Délutánra megyek. Mennyi az idő? Dél? Akkor lassan készülök. Jaj, nagyon fáj. De anyám, neked holnap azért elmesélem a sztorit. Megírod, jó? De név nélkül ám! Most mennem kell."

Megvártam, míg bement a lakásba. Kértem pihenjen, mielőtt elmegy dolgozni. De csak legyintett.
Ne féltsem, mondta, kemény fából faragták.

A mentő fél óra múlva elvitte. 

Aztán csend volt a szomszédban egy hétig. Se őt, se a 84 éves anyukáját nem láttam.
Rohanó az élet, ez nem is nagyon jutott eszembe, csak futólag, ha elmentem az ajtajuk előtt.

Ma aztán összefutottunk Marika nénivel. Kérdeztem tőle, Joli néni jobban van-e már, kiengedték?
Marika néni meg csak zokogott. 

Nem jön ő már ki soha. - mondta. - Szerdán elment.

Én meg csak sután suttogtam: részvétem. Összeszorult a szívem, magam sem tudom miért.
Csak egy szomszéd volt, alig beszéltünk, kivéve azt az egy órát, ott a lépcső tetején, mielőtt elvitték a mentők. 
Mégis, valamiért a halálának ténye elszomorított. 

Végül látjátok csak megírtam a sztoriját, ahogy kérte, bár azt hiszem ő nem erre a befejezésre gondolt...