A magyarországi gyümölcstermesztés első virágkorát a római korban érte el, amikor a Dunántúlon, Pannoniában a gyümölcskultúra számos új fajjal bővült (mandula, kajszi, házi berkenye, naspolya, sárgadinnye). A botanikai leletek szerint az eddig vadon termő gyümölcsök termesztett alakjaival is e kortól találkozunk először (nemes alma, körte, cseresznye, dió).

Római gyümölcsöstálat ábrázoló falfestmény Pompeii-ből

Ekkor jelennek meg a birodalmi kereskedelem bizonyítékai, az importból származó déli gyümölcsök maradványai is, melyek helyi termesztése nem igazolható (datolyapálma, olajbogyó, füge). A rómaiak utakon, vízvezetékeken és a nem rég egy posztunkban tárgyalt salátaféléken kívül egy új, kozmopolita étkezési kultúrát is adtak nekünk, melynek legismertebb bizonyítékai az utóbbi időben nagy hírverést kapott Seuso-kincsek/étkészlet. Egyes darabjait klasszikus lakoma-jelenetek is láthatóak. A készlet egyben az étkezési szokásokról is árulkodik számunka: lakomáikon a rómaiak elsősorban kézzel ettek, így az étkezés közben többször is szükségük volt a kézmosó készlet használatára. A tálak között találunk kissé homorú darabokat is, melyek a leveses, szószos falatok élvezetére utalnak.

Lakoma ábrázolása a Seuso-kincsek egyik darabján: a "vadász-tálon"

A római áru a birodalom minden részébe eljutott a tengeri és folyami hajókon valamint az elsősorban a hadsereg kiszolgálására épült sok helyen máig stabilan álló (vagyis inkább fekvő…) római utakon keresztül. A birodalom legjelentősebb kereskedelmi útja az Ázsiával összeköttetést nyújtó Selyemút, az Arábiát átszelő Tömjénút és az északi, skandináv barbárok felé tartó Borostyánkőút volt – ez utóbbi révén hazánk területe is bekapcsolódott a nagy római kereskedelmi vérkeringésbe, egyes részletei most is láthatók például az egykori Savaria területén, Szombathelyen.

Az Ízisz-szentélykerület és a Borostyánút helyreállított szakasza Szombathelyen

A római birodalom bukása után azonban hosszú időt kellett várni a mediterrán finomságokra hazánkban, egészen egy török kori magyar főúrig. Ő volt Nádasdy Tamás (1498-1562) horvát bán és nádor, sárvári birtoka a 16. századi Dunántúl kulturális központja volt. Nádasdy és neje, Kanizsai Orsolya levelezése nyújt nekünk ismét pár ízes import csemegét, köztük a citromot, melyet a főúr az Adriáról hozatott ismerve meghűlés elleni (!) jótékony hatását.

Nádasdy Tamás nádor, simán különdíjas lehetne egy bajuszversenyen

E kornak nem csak a főúri konyhája volt gyümölcsöző: egy hódoltságbeli szerelmes vers renegát (törökhöz átállt és iszlámra tért) szerzője „narancscsecsként” jellemzi szerelme bájait, mely legalábbis a citrusféle ismeretére vall (Divényi Mehemed: Madzsari türki – 1588 körül - itt meg is hallgatható).

„Fekete szemü szemöldökü!

Szeretlek én: te 's megszeress.

Narancscsecsü, keskeny derekü

Szeretlek én, te 's megszeress.”

A friss zöldség és gyümölcs import – különösen télen! – még sokáig azonban úri muri maradt és egészen a békebeli fogyasztói társadalom megszületéséig kell várjunk, hogy a szatócsoknak hála a hazai kisvárosi polgárság is olyan gazdag választékával találkozzon a nyalánkságoknak mint Dickens és Zola 19. századi hősei London és Párizs boltjait, piacait járva:

A padló közepén halomba rakva, (…) vörösbarna gesztenyék, piros almák, lédús narancsok, zamatos körték, hatalmas vízkereszti torták és gőzölgő puncsos tálak álltak, ínycsiklandó illatuk betöltötte a helyiséget – részlet Dickens Karácsonyi énekéből.

A rátapadó televénytől még zsíros fejes saláta és vajsaláta, keszegsaláta és cikória kitárta ragyogó szívét; a spenót- és sóskacsomók, az articsóka-kötegek, a zöldbab- és zöldborsóhalmok, a szalmaszállal átkötött olasz saláták dombjai végig játszották a zöld szín árnyalatainak egész skáláját (…). De a vezérszólamot most is a sárgarépa élénk és a petrezselyemgyökér tiszta foltjai vitték (…). A Csarnok utca sarkán káposzta hegyek emelkedtek; voltak ott hatalmas fejes saláták, tömöttek és kemények, mint fakó vasgolyók; kelkáposzták, óriási leveleik megannyi bronztányér; vöröskáposzták (…) – részlet Zola Párizs gyomra című regényéből.

A vidéki magyarságnak azonban egészen a legújabb globalizációig, a 20. század végéig kellett várnia arra, hogy szerencsésebb esetben a szájukkal vagy akárcsak Dickens és Zola hősei éhes szemükkel falhassák az import gyümölcsöket és zöldségeket. A 20. század első felében a narancs még ünnepi vásárfiának számított, citromot csak a módosabbak vettek néha egy-egy darabot, ellenben fügét már a falusi szatócsboltokban is lehetett préselve kapni és néhol még bizony datolyát is – akárcsak kétezer éve a római időkben! Mintha csak tegnap lett volna, nem?

 Balázs

Nem volt elég? Még több táplálkozástörténeti érdekességet találtok facebook-oldalunkon!

Forrás:

Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005).

Hoffmann Zsuzsanna: Ételek és italok az ókori Rómában. (Quintus Kiadó, Szeged, 2011).

Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993).

Képek: wiki