Egymilliárd euró felett jár a leégett Notre-Dame újjáépítésére összegyűlt pénzösszeg, és messze még a vége a felajánlásoknak. Világszinten értékes műremekről, katolikus szimbólumról van szó, ezért nincs ember, aki ne kapta volna fel a fejét a szomorú hírre, főleg itt, Európában. Az első támogatási hullámot követően ma már egy hazai KKV-s Facebook csoportban is felbukkant az ötlet, hogy egyszerű magyar webshopként is gyűjtést indítana egy tulajdonos. Az esetet látva óhatatlanul felmerült a kérdés: ez a fajta támogatás még etikusnak számít?

Minden alkalommal, amikor valamiféle tragédia történik a világban, hatalmas etikai próbatétel elé kényszerülnek azok a szereplők, akik valamiképpen részt akarnak venni a tragédia megoldásában és az azt övező kommunikációban.

A vállalati társadalmi felelősségvállalás (Corporate Social Responsibilty) kérdésköre alapvetően bonyolult, nehéz lehatárolni, definiálni. Kommunikációs szakemberként azt értjük alatta, hogy egy vállalat önszántából, de nem önös érdekből támogat munkával, javakkal, pénzzel (vagy ezek mixével) magánszemélyt, intézményt vagy szervezetet. Akkor beszélünk „hatékony” CSR stratégiától, ha olyan közösségeket, szervezeteket támogat a cég, amelyek a cég profiljából adódóan kapcsolódnak a működéséhez. Ilyen lehet például egy bank esetében egy olyan alapítvány támogatása, amely fiatalok pénzügyi edukációjával foglalkozik, ezzel a bank közvetve hozzájárul, hogy pénzügyileg tudatos felnőttekké váljanak a gyerekek.

Miért éppen a Notre-Dame katasztrófája üti át az ingerküszöböt, hogy támogatni szeretné már egy magyar webshopüzemeltető is?

Nyilván nem tudjuk, de beazonosítható pár fontos tényező, amelyeken ez a megfontolás alapszik:

1. A személyes preferenciák minden felett állnak: a kertjében kértem meg a feleségem kezét, ez volt a kedvenc tételem a művtöri érettségin (és sikerült kihúznom), hívő emberként sokat jelentett nekem, a gótika legnagyobb rajongója vagyok, a kedvenc rajzfilmhősöm Quasimodo, stb. Ezek a legerősebb és legirracionálisabb okok.
2. Az empátia vezérli az adományozást. Könnyen lehet, hogy a franciák gyásza, eszmei vesztesége megérint valakit, aki ezt az érzelmi azonosulást tettekben is szeretné kifejezni.
3. A cég fizetőképes ügyfeleinek, vásárlóinak hatalmas részéből kivált reakciókat. Mindegy, milyen profilú a cég, biztosan lesz a fogyasztói között jó pár személy, aki már csak kicsit is művelt és/vagy vallásos és/vagy utazó, utazni vágyó, ergo „érintett” valamennyire ebben a tragédiában. Ezért kézenfekvőnek tűnik lecsapni az alkalomra, és támogatni az újjáépítést.
4. Érzékenységi kényszer, avagy ha már mindenki ad, nem maradhatok ki a jótékonykodásból, mert hát akkor hogyan fognak rám nézni a kollégák, ügyfelek, vásárlók vagy partnerek.

Jó-e ez így?

Tisztünk-e eldönteni, hogy jó-e ez? Természetesen nem.

Ha pusztán szakmai szemmel néznénk – holott fentebb már szó esett róla, hogy messze nem csak szakmai érvek játszanak szerepet –, akkor kézenfekvőbb lenne egy helyi szervezetet támogatni, amely a dolgozók, vásárlók, illetve az ő közvetlen hozzátartozóik életére pozitív hatással van. A webshop példájánál maradva: ha a webshop egy babaholmikra specializálódott cég, akkor egy országos beteg gyermekeket támogató szervezet támogatása tűnik logikusnak.

Ugyanakkor, ameddig arról van szó, hogy önzetlenül támogassunk valamit – ami nem kártékony –, addig miért lenne ez probléma? Itt jön képbe az etikai vonatkozás: egy tragédiát meglovagolni azzal, hogy egy jelképes összeget felajánl egy cég, majd sok csatornán kommunikál a saját nemes tettéről, az már igencsak megkérdőjelezhető húzás.

Akárhogy is, kiállni azért, ami nekünk fontos, és erre a tettre nem reklámként tekinteni – ez igenis klassz dolog!