Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Jól kell-e viselkedni?

2020. február 23. - Csöncsön

Szóval, mi is a különbség a kétféle viselkedés között, vagyis egy agresszív elnyomó hatalom ellenében fölmerülő kritikák normatívan fogalmazó lenyomása (ez a "jól kellett viselkedni"), illetve az "átlagos" alkalmazkodás (azaz a "nem-lázadás", ill. a lázadás őrületnek való nyilvánítása) között?

Berlini ösztöndíjas félévemben megismerkedtem egy kedves és művelt magyar lánnyal (avagy inkább nővel), akivel hosszas beszélgetéseket folytattunk irodalomról, életről, családról, munkáról, emberekről. Egy poros alföldi városból származott, és fiatalon már felesége lett egy megtermett német úrnak; amikor én találkoztam vele, már túl volt egy váláson, noha csak pár évvel (talán tízzel) lehetett idősebb nálam. Beszélgetéseink közben — számomra  mindig váratlanul — gyakran említette nekem, hogy "te még nagyon fiatal vagy!"

Ilyesmit még sose mondott nekem senki annak előtte. Nem egészen értettem. Rákérdeztem, hogy érti ezt, mit jelent az, hogy nagyon fiatal vagyok. Olyasmit magyarázott, hogy bizonyos gondolataim, ezen gondolatok bizonyos hevességgel való előadása tipikusan "fiatalos". De hogy majd megértem magam is.

Hát megértettem.

Tizenkét évvel ezelőtt, Bálint napján kezdtem blogot írni. Most úgy tekintek rá, mintha folyamatosan csinálnám, az a pár év szünet (a pontilyen és a Mondataink között) pusztán megszakítás volt. Ám ez a megszakítás éppen arra az időszakra esett, amikor "felnőttem". Szóval amikor kialakultak életem stabil keretei, az állandó pénzkereső tevékenység rutinja, az a fajta sajátos felelősség, amely ezzel jár. Egy kicsit olyan, mintha újrarendeztem volna az agyamat; kidobva belőle pár "gyermekhez illő" dolgot, beleépítve pár olyat, amely egy érettebb személyiséghez illik. Ennek lenyomata a két blog hangvételének különbözősége; miközben tagadhatatlan, hogy ugyanaz az ember írja mindkettőt.

Hogy jutott ez eszembe?

Egyik nap egy kedves barátom linkelte nekem egy korai (igazából az egyik legkorábbi, pontosan 12 évvel ezelőtt megjelentetett) írásomat a pontilyen blogról, a "Jól kellett viselkedni" címűt. Kissé félve kattintottam a posztra, mint ahogy mindig eltelít némi aggodalom, ha saját korábbi szövegeimet kell újraolvasnom. Nem fogom-e hirtelen megérteni legrosszindulatúbb ellenségeimet? Ráadásul az írásra valamelyest emlékeztem még; az alkalmazkodás elvtelenségéről és helytelenségéről szólt, úgy rémlett. Akkor hát most a fejemre olvasódik, hogy én is milyen alkalmazkodóvá, opportunistává váltam az évek során?

És valóban, az írást újraolvasva, el is húztam kissé a szám. Valamit soknak éreztem benne. Pedig igazából teljesen egyetértek minden szavával. Valóban, egy diktatúrát nem szabad olyasmivel mentegetni, hogy "jól kellett viselkedni", hiszen tudvalevő, hogy a rendszer elnyomó struktúrái nem a jóság logikája mentén működtek; maximálisan egyetértek ma is azzal, hogy olyan jogvédők álláspontja menthetetlen, akik egy jogtalanság esetén az áldozatokat hibáztatják (sőt úgy gondolom, hogy mind a mai napig főleg ez az akkori mértékvesztés az oka annak a mélységes bizalmatlanságnak, amely Magyarországon az emberi jogi szervezetek munkáját körülveszi); valamint a tovább élő kádári logika működését is elítélem, melyet szomszédasszonyunk képviselt.

Mégis, mindezt ma már bizonyosan másképpen fogalmaznám meg. Kevésbé sarkosan, talán kevésbé ütősen, inkább tompítva, több oldalról.

Mert gyávább lettem? Szó sincs róla. Egyszerűen több mindent látok, mert több mindent megéltem.

A nagymamám véleményét most már azon háttér előtt is látom, hogy ő bizony nagyon sokféle politikai rendszert megélt. 1923-ban született. Gyerekkora teljes egészében a Horthy-rendszerben zajlott; megélhette annak szociális igazságtalanságait, majd a világválság utáni nyomort. Épp 18 lehetett, amikor Magyarország belépett a világháborúba. Sokat szenvedtek a hátországban, mesélt ezekről is sokat. Majd épp hogy megjött az újjáépítés reménysége, kapott Magyarország egy totális diktatúrát a nyakába, a közismert dolgokkal: csengőfrász, terror, zaklatások, teljes elnyomorodás. '56-ban már 33 éves volt a nagymamám, és alig voltak az országban nyugodt évek. Őt akkor, amikor annyi idős volt, mint most én, azaz 1962-ben vélhetően jobban érdekelte az "aki nincs ellenünk, az velünk van" mondatban rejlő béke ígérete, mint a mondat mélyén rejlő korrumpálódás. Akart már végre egy kis nyugalmat, békét, élni akart ő is, mint mindenki. Ennek ára, hogy elfogadja a rendszer "jól viselkedési" kritériumait.

Az említett "jogvédőket" ma sem tudom fölmenteni, sőt ma már talán még szigorúbban ítélem meg őket, mint akkor (jobban látom, hogy hova vezetett a hozzáállásuk); ma azonban kevésbé mernék általánosítani: jobban hangsúlyoznám, hogy vannak különböző jogvédők, különböző szervezetek, különböző véleményekkel. Jobban tudom ugyanis, milyen az, amikor valakit kategóriákba suvasztanak, összemossák másokkal, és nem az egyedi véleményét idézik, illetve ennek nem mutatják meg a kontextusát.

És a szomszédasszonyunkkal szemben is valamelyest megértőbb vagyok; ha valakit manipulálnak, akkor az manipulálódik. Ma sem tudom elfogadni, ha valaki ennyire leegyszerűsítve látja a világot, mint akkor ő, de nem annyira a hányás jut eszembe róla, mint inkább az, hogy talán magam sem teszek eleget azért, hogy mások jobban tájékozódjanak. Szóval inkább a feladatot látom a történetben, mint az undort. Egyetértek magammal, de másképp reagálnék, máshová helyezném a hangsúlyokat.

A pontilyen blognak szerves részét képezték a kommentek. Szinte minden bejegyzés alatt meglehetősen élénk és fölöttébb izgalmas diskurzus alakult ki. A magam részéről ezeket a beszélgetéseket tartom a blogolás legfőbb nyereségének. Természetesen ez alól a "Jól kellett viselkedni" sem volt kivétel. Ma is érdemes újra elolvasni ezeket a kommenteket, semmit sem veszítettek aktualitásukból.

Érdekes módon a saját kommentjeim hangvételével ma jobban is azonosulok, mint magával a poszttal. Mintha hajlékonyabbak lennének, jobban megértetik azt, ami a bejegyzésben ma sarkosnak hat. Ez az alapkérdés például az egészet megvilágítja:

Szóval, mi is a különbség a kétféle viselkedés között, vagyis egy agresszív elnyomó hatalom ellenében fölmerülő kritikák normatívan fogalmazó lenyomása (ez a "jól kellett viselkedni"), illetve az "átlagos" alkalmazkodás (azaz a "nem-lázadás", ill. a lázadás őrületnek való nyilvánítása) között?

Micsoda finomság a különbségtételben. Ma is egészen azonosulok ezzel, illetve e kérdésre adott (akkori) válaszommal.

Más dolog alkalmazkodni, és más dolog elvárni valakitől az alkalmazkodást.

Talán már akkor is a "kell" zavart igazán a mondatban. Kétségtelen, dönthet úgy minden egyén, hogy alkalmazkodik, kompromisszumokat köt, védi a bőrét, ha a maga részéről nem lát más megoldást. Ha úgy véli, ennek alternatívája olyan létszintsüllyedés (börtön, megvetettség, kilátástalan harc a hatalommal), amelyet ő személy szerint nem tart érdemesnek bevállalni.

A mondat hibája a kell szócska.

Én jellemzően nem vagyok egy lázadó személyiség. Mindig fejemben van, milyen ára van a lázadásnak. Bár a hatalmi struktúrák bizonyos vonásaival már az óvodában sem értettem egyet, saját lázadásaimat igyekeztem diplomatikusan végrehajtani. Így értem el, hogy miközben a többiek a gyűlölt délutáni alvás miatt szenvedtek, én képeskönyveket olvasgathattam. Tudtam, hogy ennek a lázadásnak is ára volt (például társaim féltékenysége), de úgy mérlegeltem, hogy nekem ez megéri.

Mondhattam volna-e, vagy mondanám-e ma, hogy így kell cselekednie mindenkinek?

Ugye érezzük, mennyire másképp hangzik a mondat, "Nem volt az olyan rossz, csak jól kellett viselkedni.", illetve az, hogy "Én a magam részéről alkalmazkodni tudtam hozzá."

Van ebben a másodikban valami mélységes önirónia is. Valami humor.

Ma már ez a mozzanat fontosabb nekem, mint 12 éve volt.

Sőt ma már talán ez a legfontosabb. Az ilyen mondatokban megnyilvánuló nagyvonalúság.

Ma a fő poszt vélhetően ez az idézett komment lenne, persze talán kissé hosszabban és több oldalról körüljárva, az egésznek talán kissé nagyobb feneket kerítve, mint akkor. Elképzelhető, hogy ma már egyfajta önmagamra vonatkozó reflexióval vagy emlékkel, történettel kezdeném az írást. És talán a mondatnak is, amelyet kiemelnék belőle, hogy fölmutassam, nem is pont állna a végén, hanem kérdőjel.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr9515487636

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása