Amióta az első bejegyzés megjelent a helyreállításra esélyes monarchiákról, sorozatosan kapom az üzeneteket, hogy vajon mikor lesz bejegyzés arról az országról, ahol valóban a legnagyobb esély van a monarchia helyreállítására? Ez ma történik meg. A mai téma: a spanyol monarchia.

Spanyolország valamikor világbirodalom volt. Olyannyira, hogy az első olyan birodalom volt a történelemben, mely valóban jelen volt az összes lakott kontinensen, valamint a nyelve is elterjedt a világban.  Annak ellenére, hogy nagyon más népről és nagyon más országról van szó, számos hasonlóság van a spanyolok és a magyarok között, valamint meglepően sok közös pont található a két ország történelmében.

Spanyolországnak is volt olyan időszaka, amikor a Habsburgok adták a királyaikat, de ma már a Bourbon-ház birtokolja a spanyol királyi címet. A Bourbonokról már a blogon többször volt szó (még lesz is), a szicíliai és a francia királyi cím körüli vitában jelentek meg trónkövetelőként.

A spanyolországi Bourbonok uralmát először Napóleon szakította meg. Utána a spanyol nép kikényszerített egy alkotmányos királyságot, amit francia katonai erővel visszaállítottak "rendes" királysággá. A nép 1868-ban elűzte a Bourbonokat, de a meghívott király (az olasz király egyik fia) elég hamar sokkot kapott a spanyoloktól. Akkor lett először Spanyolország köztársaság.

A köztársaság azért nem volt hosszú életű, mert a királyságot pártoló erők többséget szereztek és egyszerűen visszaszavazták a Bourbonokat. Abban, hogy ki legyen a király, nem volt egyetértés, de végül XII. Alfonz (1857-1885) szerezte meg a trónt, aki 1874 és 1885 között ült a trónon.

Így néz ki a spanyol királyi trón, ahol jelképesen a királyi pár lába előtt hever a Föld minden része
(a kép forrása: royalisticism blog)

A bejegyzésben nem nagyon érintem, de fontos említeni, hogy a spanyol király személyében azóta sincs egyetértés. Jelentős azok száma, akik szerint az "igazi" spanyol királyi család nem az, akiket ma annak tekintenek. Az ő történetükről majd egy későbbi bejegyzésben lesz bővebben szó.

XIII. Alfonz bukása

XIII. Alfonz (1886-1941) fontos szereplő a spanyol monarchia XXI. századi előtörténetében. Az édesapja a születését már nem élte meg, ezért születésekor az édesanyja volt a régens. Édesanyja (Habsburg–Tescheni Mária Krisztina) egy Habsburg volt, II. Lipót magyar király dédunokája, József nádor unokája, valamint annak a Károly István főhercegnek a testvére, aki a Habsburgok lengyel ágát alapította meg.

Ahogy megszületett, egyből XIII. Alfonz király néven emlegették, majd 1902-ben nagykorúvá nyilvánították és tényleges király vált belőle. Királyként semleges volt a nagypolitikában, a közvetítői szerepet próbálta betölteni a nemzetközi konfliktusokban.

A mostani vírusos helyzetben érdekes pár szót áldozni a spanyolnáthának is. XIII. Alfonz 1910-es éveiben (a többi európai országhoz képest) a spanyol sajtó nagyobb szabadságnak örvendett, "tisztességes" cenzúrának nyoma sem volt. A lapok szabadon beszámolhattak a vírus spanyolországi pusztításáról. Még arról is bővebben írtak, hogy a spanyol király elkapta a vírust, majd hónapokig küzdött a betegséggel. Ezért úgy nézett ki, hogy a spanyolokat sújtja leginkább a járvány, ezért lett a betegség neve spanyolnátha.

A korszakban egy bátor döntésnek számított, hogy amikor IV. Károly, a száműzött magyar király elhunyt, akkor a néhai király családját befogadta. E mögött a döntés mögött ott volt az is, hogy Zita királyné is Bourbon volt, egész pontosan harmad-unokatestvérei voltak egymásnak (XIII. Alfonz és IV, Károly között is volt rokoni kapcsolat). Az a hat év, amit a spanyol királyi udvar biztosított Zita királyné számára, segítette uralkodóvá nevelni a korábban (még Ferenc József időszakában) trónörökösnek kinevezett Habsburg Ottót.

Zita, az özvegy magyar királyné és gyermekei a spanyol tengerparton, 1923-ban; voltak más rokonaik is, de csak XIII. Alfonz fogadta be őket
(a kép forrása: a Habsburg Ottóra emlékező honlap)

A háború után Spanyolországban is válság volt, melyet számos társadalmi probléma mélyített el. Látnunk kell azt is, hogy a Spanyolországgal szomszédos Portugáliában megbukott a királyság, majd pár év múlva eltűnt az orosz cár, végül sorra buktak a német királyok, majd a német császár is és az osztrák is. Alfonz király azt is figyelemmel követhette, hogy IV. Károly két visszatérési kísérlete miként bukott el, ráadásul egy nagyon erősen monarchista és császárhű magyar politikai elitnek köszönhetően! Mindezt látva mit tettünk volna a spanyol király helyében? Az olasz király a saját bukását egy diktatúrával próbálta megakadályozni, így nem meglepő, hogy XIII. Alfonz is ezt az utat választotta.

XIII. Alfonz diktátora Miguel Primo de Rivera volt, aki 1923 és 1930 között próbálta valahogy lavírozni Spanyolországot az általa helyesnek tartott úton (a témánk szempontjából mellékszál, hogy ehhez a fia készített egy használható politikai ideológiát). Ez a diktatúra képes volt megtartani a hatalmat, de az elégedetlenséget nem tudta kezelni. Olyasféle társadalmi változást nem tudott elérni, mely lecsillapította volna a kedélyeket, hiszen az alapvető problémák oka érintetlen maradt. E miatt 1930-ban a király leváltotta a diktátort és Berenguert nevezte ki. Az ő feladata lett volna az ország demokratikus rendszerének a helyreállítása.

Az alkotmányosság helyreállítása önmagában nem volt rossz ötlet, de egy óriási hiba csúszott a király tervébe! A király ugyanis az alkotmánynak köszönhette a hatalmát, ezért feladata lett volna az alkotmányos rend védelme. Ebből a "rend"-ből azonban csak egy összetevőt védett meg, a saját hatalmát. Az állampolgárok jogait alárendelte a saját tisztsége megőrzésének, amit egy párt sem tudott elfogadni. 

A soron következő választás az 1931-es önkormányzati választás volt. A király távozását nyíltan hangoztató pártok többséget szereztek, a király pedig értette mit jelent ez. Nyilatkozatot adott ki, miszerint hiába van a kezében az állami erőszak monopóliuma és akár jogosan élhetne is vele, de a népe már nem szereti, így nem kíván a hatalma megtartása érdekében további lépéseket tenni. A lemondását nem tartalmazta a nyilatkozat, de azonnal külföldre távozott. Másnap az országban kikiáltották a köztársaságot.

Ezen a ponton látni kell azt is, hogy a király eltávolítása és a köztársaság kikiáltása nem ugyanaz a cselekvés. A király eltávolítására sokféle megoldás lett volna, ráadásul a monarchisták is támogatták volna a király valamilyen módon történő leváltását. A köztársaság kikiáltása azonban ezen túlment. Az egyébként is feszült spanyol belpolitikában ez még jobban kiélezte az ellentéteket, de talán e nélkül is kitört volna a polgárháború.

Említettem, hogy a menekülő király sorsa kapcsolatban van a XXI. századi spanyol monarchiával. Egy nagyon fontos kérdésre kell figyelnünk: a király és a családja elvesztette a "munkahelyét". XIII. Alfonz tudta milyen ez, nem hiába fogadta be a volt magyar király családját. Ez a segítő szándék megmaradt benne és létrehozott egy pénzalapot, mely a királyi család bajba jutott tagjainak nyújtott anyagi segítséget. 

A száműzött király először az olasz diktátor katonai támogatását kérte a spanyol monarchia helyreállítása érdekében. Utána 1937-ig azt remélte, hogy a spanyol polgárháborúban a monarchistákat vezető katona, a barátjának tekintett Franco, nem csupán győz, hanem biztosítja számára a visszatérés lehetőségét is. A király akkor, 1937-ben értette meg, hogy a monarchistáknál is elvesztette a hitelességét. Franco ugyanis azt nyilatkozta, hogy XIII. Alfonz nem térhet vissza a spanyol trónra, tekintettel a politikai hibáira. A száműzött király elárulva érezte magát és visszavonult a politikától.

A legidősebb fia egy kubai nőt vett feleségül, ezért lemondott a trónöröklési jogáról. A második fia, Jakab herceg (1908-1975) hallássérült volt, ezért Alfonz király nem tartotta alkalmas utódjának. Őt ezért még 1933-ban lemondatta a spanyol trónnal kapcsolatos jogairól. Később Jakab herceg és leszármazottai más véleményre kerültek, nagyon sok mindent megtettek, hogy az 1933-as lemondást érvénytelenítsék.

[Jakab herceg fia még Franco unokáját is feleségül vette, többször úgy tűnt, hogy jó esélye van a spanyol királyi címet visszaszereznie. Amikor ez teljesen reménytelen lett, akkor a francia trón megszerzése lett a célja, jelenleg ezen a téren van némi sikere az utódjának. Amellett, hogy a család ezen része a francia trónért küzd, Spanyolországban Franco politikai örökségét védelmezik. Ez utóbbi miatt újra képbe kerültek, mint lehetséges spanyol királyok. A család ezen részéről szól a francia bejegyzés közel 1/3 része.]

Az emigrációban élő király végül a harmadik fiát, János herceget (1913-1993) nevezte ki politikai örökösének. Bizonyos logika mentén a királynak joga volt így döntenie, de hamarosan láthatjuk, hogy nem ez döntötte el a spanyol királyi cím további sorsát.

Bourbon János (1913-1993), avagy III. János király

Hivatalosan XIII. Alfonz csak 1941-ben mondott le trónról, utódjának János herceget jelölve meg. A herceg ilyen módon (nem hivatalosan) III. János király lett. A sírfelirata és rengeteg spanyol állami dokumentum is ilyen módon nevezi meg őt. A hivatalos beiktatására viszont soha nem került sor.

János herceg eleinte jó viszonyban állt Franco tábornokkal, de Franco nem akarta visszahívni őt a trónra, mivel nem tartotta alkalmasnak a spanyol királyi szerepre. Franco egy konzervatívabb embert szeretett volna királynak, János herceg pedig ettől az elképzeléstől nagyon távol állt.

Amikor János herceg ezt megértette, akkor a hitleri Németország tisztviselőit próbálta együttműködésre bírni. Hivatalosan azzal utasították el, hogy ők jó viszonyban állnak a spanyol nemzeti kormánnyal, ezért nem tudják őt aktívan támogatni. Ez az elutasítás nem volt teljesen igaz, mert Franco akkor már rossz viszonyban volt a hitleri állammal. A német politika valószínűleg úgy gondolkodott, hogy nincs szükség egy újabb spanyolországi válságra, éppen elég gondjuk volt Európában nélkülük is. A nagyhatalmi logika sokszor azt nézi, hogy melyik hatalmi tényező tud rendet tartani. Az pedig tény, hogy Franco akkor már bizonyított, így ha nem is volt éppen baráti ország, legalább kiszámítható és nyugodt volt.

János herceg értetlenül állt a helyzet előtt, ezért 1942-ben még óvatosan, majd 1945-ben már korlátok nélkül szembefordult Francoval és követelte magának a trónt. Felszólította a vélt támogatóit a tiltakozásra, de csúfos kudarc lett belőle, mert kiderült, hogy egyáltalán nincs mögötte tömeg. Ezen a ponton történt azonban valami, aminek megint lesz következménye a jelenünkben: Franco válaszlépésre kényszerült. Alkottatott egy olyan jogszabályt, ami személyesen őt hatalmazta fel a spanyol király kijelölésére. Ezt a jogszabályt népszavazás erősítette meg. Többé nem vonhatta kétségbe senki azt, hogy Franco nem élvezte a spanyol társadalom támogatását, miközben a királyról ugyanez nem volt elmondható.

Persze a népszavazásról el kell mondani azt is, hogy hiába vett részt rajta a választók 88,6 százaléka, valamint hiába mondott 93 százalék igent, a feltételek nem voltak tiszták. Komoly ellenvélemény a népszavazás előtti kampányidőszakban nem volt kifejezhető, sőt, azokat igyekeztek elnémítani. 

Ha akarta volna, akkor Franco önmagát is megkoronázhatta volna. Lényegében spanyol uralkodóként vezethette Spanyolországot. Nagyon objektíven vizsgálva, de facto király volt, a jogi aktus megvalósítása folyamatosan a kezében volt, csak éppen nem élt vele.

A diktátor és a kijelölt király közötti ellenséges helyzetet egy csúcstalálkozó oldotta fel. Franco és János herceg 1948-ban találkoztak, meg is egyeztek egy óvatos békekötésben. Franco átvette a herceg fia neveltetésének a felügyeletét, ami nagyjából egy ígéret volt arra, hogy valamikor spanyol király lehet belőle. Cserébe a herceg nem támadta tovább Franco politikáját.

A helyzet eléggé fura volt, bár a magyarországi mércével mérve nem biztos, hogy a "furcsaság" mértéke érzékelhető. Spanyolország hivatalosan királyság volt, mely számos elűzött királyi családnak adott menedéket vagy akár jelentősebb támogatást is (akik a blogon már szóba kerültek: az orosz cári család, a szicíliai Bourbonok, az albán király, a szerb király és a bolgár cár). A monarchista törekvések egyféle nemzetközi központja lett Spanyolország (sokak szerint ma is az). Minden királyi családot készek voltak bárhogyan támogatni, csak éppen III. Jánostól, a saját királyuktól zárkóztak el.

Hiába volt megállapodás Franco és a nem hivatalos király között, a kapcsolatukban volt pár súlyos mélypont. E miatt fordulhatott elő az, hogy a csalódott János király a háttérben még a spanyol republikánusokkal is szövetségre lépett Franco megbuktatása céljából! Ekkor azonban már volt egy újabb nagyhatalom, az USA, amelyiknek érdeke volt egy stabil Spanyolország. Franco ezáltal ismét elmozdíthatatlan lett.

A Franco vezette monarchikus államnak volt egy jó pár magyar kapcsolódása is. A spanyol álláspont értelmében a magyar állam megtestesítője a Magyar Királyság volt. E miatt nagyon sokáig működött Spanyolországban a Magyar Királyság nagykövetsége és egy-két intézménye is. A királyi magyar diplomácia viszonylag sikeres volt, mert közel két tucat állam elismerte őket.

A Spanyolországon belül létező Magyar Királyság annyira cselekvőképes volt, hogy amikor 1956-ban Magyarország katonai segítséget kért, akkor Spanyolország összeszedett egy komolyabb önkéntes haderőt (egy legendás spanyol parancsnokkal) és készen álltak a soproni átszállításra. Ráadásul ebben az egész haderőnek az összegyűjtésében fontos szerep jutott Habsburg Ottónak is, akit magyar királyként kezelt a spanyol állam (később erre utalgattak is Budapesten amikor 1956-ot vagy éppen Habsburg Ottót bírálták).

Visszatérve a spanyolok király nélküli királyságára, Franco végül élt a király kinevezésére kapott felhatalmazásával. Minden ellenkező irányú nyomásgyakorlás ellenére, 1969-ben kijelölte az utódját. A kijelölt utódja János herceg fia lett.

Ez a kijelölés mégsem volt egy baráti lépés a nem hivatalos király felé. A magát III. Jánosnak nevező herceg ugyanis önmagát szerette volna királyként látni. Franco döntése már 1966-ban sejthető volt, ezért János herceg már akkor megvádolta a fiát a dinasztikus egység megbontásával. János herceg és a fia csak sokkal később, 1977-ben kötött egymással békét.

János herceg, aki egy király fia és egy király apja volt; mellette a fia, János Károly
(a kép forrása: El Mundo portál)

Látni kell, hogy a népszavazással megerősített jogszabály Franco személyét ruházta fel hatalommal a királykérdés eldöntésére, ő élt is vele. Erre való hivatkozással 1975-ben János herceg fiát beiktattak, mint spanyol királyt (Franco halála után). Az új királyt ráadásul két népszavazás is megerősítette, így minden ellenvetés érvényét vesztette. Ezt az új spanyol alkotmány tartalmazza is, mely a trónöröklés forrásának az 1975-ben beiktatott királyt nevezi meg.

[Aki követte az eddigi bejegyzéseket, az észrevehette, hogy Spanyolország már a második "király nélküli királyság" volt a történetek sorában. Mindkét államban, tehát Bajorországban és Spanyolországban is tettek azért, hogy a "király nélküli" állapot megszűnjön.]

I. János Károly (1938)

A legális király megnevezése azonban nem jelentette a monarchia megmentését. Az új királynak is sok munkát kellett elvégeznie ahhoz, hogy a monarchia helyzete stabil lehessen.

Az egyik lépés volt az édesapjával történő békekötés. Túl sok trónkövetelő volt, így egy fontos legitimációs lépés volt az apjával kötött béke. A fiatalnak számító király ezt 1977-ben sikeresen elérte. III. János hivatalosan 1977-ben, kellőképpen ünnepélyes körülmények között mondott le a spanyol trónról, a fia javára. Átruházta rá a királyi jogait, valamint a királyi család vezetésének a jogát. Ezért cserébe megkaphatta a III. János címet, mely a sírfeliratán is szerepel.

Balról az első személy, egy kisfiú: a jelenlegi spanyol király; mellette édesanyja, Zsófia királyné; mellette I. János Károly, akkor már spanyol király; mellette pedig János herceg, aki nem lett valódi III. János király, mellette pedig Maria Mercedes hercegnő (és természetesen hercegné is), János herceg felesége. A kép 1977-ben készült, amikor apa és fia nyilvánosan is kibékültek egymással
(a kép forrása: a spanyol király honlapja)

Az 1975 és 2014 között spanyol királyként uralkodó János Károly apai ágon spanyol Bourbon, anyai ágon szicíliai Bourbon felmenőkkel rendelkezik. Azért, hogy a családi béke megmaradjon, rendezte a rokonai helyzetét, különböző tisztségekbe juttatva mindenkit. Ezek királyinak számító tisztségek voltak, tehát nem a közigazgatásba szórta őket szét, hanem ilyen-olyan királyi intézményeket bízott rájuk. Ez egy mesteri lépés volt, mert az anyagi és társadalmi helyzetük rendezett lett, illetve onnan kezdve nem is érte meg nekik a király személyét támadni, hiszen tőle függtek. E mellett az sem mellékes, hogy a rájuk bízott tisztségekben lelkiismeretesen dolgoztak, így ezek a "királyi ágazatok" megerősödtek, jobban működtek, mintha a király személyesen irányította volna őket.

János Károly királlyá válása előtti életében van néhány dolog, amiről érdemes említést tenni. Még 1956-ban véletlenül lelőtte a testvérét, aki meghalt. Nem találtam információt arról, hogy ez mennyiben volt hatással a későbbi életére és befolyásolta-e az apjával való viszonyát, de azt gondolom, hogy nem maradt következmények nélkül.

Érdekesség, hogy 1961-ben, amikor még nem lehetett biztosan tudni, hogy lesz-e belőle spanyol király, feleségül vette a görög király leányát (akkoriban Görögország még királyság volt). Ezzel a házassággal elnyerte Franco személyes szimpátiáját, ezért sokan gondolják úgy, hogy ez az esküvője volt a belépője a trónra.

A felesége egyszerre a dán, a görög és a spanyol királyi család tagja, így az egyik "legkirályibb" európai személyek egyike. Arról szintén nem találtam hiteles információt, hogy a "görög hatás" milyen módon befolyásolta őt, de talán egyszer majd kiderül. Görögország azért érdekes spanyol szempontból, mert ott a népszavazás állította helyre a királyságot, majd később egy másik el is törölte azt. Lehetségesnek tartom, hogy János Károly, illetve a felesége is rendelkezett egyféle filozófiával arról, hogy miként lehet elfogadtatni a monarchiát egy ország lakóival (van némi hasonlóság a sikeres görög és a sikeres spanyol taktika között).

Valódi koronázásra nem került sor, hanem egy koronázást helyettesítő, úgynevezett felkenési szertartást tartottak. A felkenési rituáléra a jogilag érvényes beiktatás után két nappal került sor. 

János Károly már uralkodóként elrendelte, hogy a spanyol állam álljon át demokratikus működésre. Ez a lépés azért volt rendkívül meglepő, mert Franco egy ilyen lépéstől szerette volna óvni Spanyolországot és ezért nem szerette volna III. Jánost királlyá tenni. Azt gondolta, hogy az általa felügyelt neveléssel lesz elkerülhető ez az út. 

Amint a királyt beiktatták, elkezdte a fiát királlyá nevelni. Ebben mind a saját tapasztalatai, mind a felesége tapasztalatai szerepet játszottak. Pár év múlva könnyebb lesz eldönteni, hogy jó döntéseket hoztak-e, de nagy eséllyel egy határozott igen erre a válasz (lejjebb lesz szó a vélt hibáiról).

János Károly egyik nagy eredménye volt, hogy alig 2 év alatt el tudta érni a baloldali pártok királypárti fordulatát. 1977-ben még a kommunisták is teljesen szabad működésre kaptak lehetőséget, így nem meglepő, hogy a király mellé álltak. Ez nem jelentette azt, hogy semmilyen politikai konfliktus nem volt a király és a baloldal között, de a jobboldali erőkkel is meg kellett vívnia a harcait.

A király helyzete 1981-ben vált "betonbiztossá". Akkor egy fegyveres rendvédelmi osztag betört a törvényhozásba és élő adásban lövöldöztek. A király hatalma védelmében cselekedtek, de éppen a király határozott közbelépése zárta le a helyzetet. Manapság már megjelentek olyan írások, melyek a "puccsisták" néven emlegetett csoport felbujtójaként éppen János Károlyt nevezik meg.  Mindenesetre a király úgy tűnt fel 1981-ben, mint akinek fegyveres puccs szeretne nagyobb hatalmat adni, de azt is letöri, mert hisz az alkotmányos rendszerben. A király népszerűsége az egekbe emelkedett és még a leginkább republikánusok is monarchisták lettek (legalábbis valami hasonlót szoktak idézni az akkori Kommunista Párt vezetőjétől).

Spanyolország 1975 és 1985 között visszatért a szalonképes országok közé. Mindezt nem egyedüliként járta be, mert Görögország és Portugália is azonos időben élték meg a maguk hasonló rendszerváltását. Sem Görögországban, sem Portugáliában nem sikerült a rendszerváltást összekötni a királyság helyreállításával, csak a spanyoloknál járt sikerrel. 

A király hatalmát két népszavazás erősítette meg.

Az első népszavazás 1976-ban volt. Arra mondhattak igent vagy nemet a spanyol választók, hogy egyetértenek-e a politikai reformok tervezetével. Ebben a jogszabályban tényként szerepelt, hogy Spanyolországnak van egy királya. Az sem úgy, hogy ez egy külön passzus lett volna, csupán az első cikkely kimondta, hogy a király hirdeti a ki a törvényeket. 

Erre a tervezetre a szavazók 94,45 százaléka mondott igent, a választásra jogosultaknak pedig a 77,8 százaléka ment el szavazni. Ez egy erős legitimitást adott a királynak és a demokratikus átmenetnek is.

A második népszavazás 1978-ban történt, amikor az alkotmány elfogadása volt a kérdés. Az elfogadásra javasolt alkotmányban a királyság intézményére is igent vagy nemet lehetett mondani. A népszavazáson 88,54 százalék igennel voksolt. A legkevésbé a baszk Gipuzkoa tartományban támogatták az alkotmányt, ott 64,6% szavazott mellette. A második legkisebb támogatás Álava tartományban történt, mely szintén baszk terület, ott 72,4% volt az igenek aránya. Erre nyugodtan lehet azt mondani, hogy ez egy fölényes győzelem.

Az új alkotmányban János Károly király már nem úgy jelent meg, mint akit a népszavazással felhatalmazott Franco választott ki. A király azért kapta a hatalmát, mert (ahogy az alkotmány definiálja) a spanyol történelemben a Bourbonok váltak jogosulttá a trón betöltésére. 

A spanyol király ezek után egy nemzetközileg is népszerűnek számító államfővé vált. Elég megnézni, hogy a vele azonos időben uralkodó királyok mennyit utaztak a birodalmukon kívül és látható a különbség. Korábban láttam ilyen összehasonlítást és őszintén megvallom, hogy a részletekre nem emlékszem, de arra igen, hogy János Károly előkelő helyen állt. Uralkodása 38 éve alatt 241 hivatalos útja volt, míg II. János Pál pápának 27 év alatt csupán 104. Ha az évente átlagosan megvalósult külföldi utak számát nézzük, akkor a volt spanyol király ilyen módon számított "teljesítménye" 6,4, míg a volt pápáé "csak" 3,9 hivatalos külföldi út évente.

[Nem találtam alapos összehasonlítást arra vonatkozóan, hogy melyik államfő a csúcstartó a hivatalos külföldi utak számában, de egy spanyolországi ismerősöm hívta fel a figyelmem arra, hogy állítólag Schmitt Pál államfőként megvalósított hivatalos útjainak a száma vezető helyen áll. Nem találtam ilyen jellegű hiteles összehasonlításnak a nyomát, de a magyarországi adatok szerint a volt államfő "teljesítménye" 33,3 út évente.]

Újabb válság a spanyol monarchiában

Spanyolországot a 2008-as válság nagyon megviselte. Nem csupán egy átmeneti válságról volt szó, hanem nagyon hosszan elnyúló időszakról. A királyi család körül sok botrány alakul ki, de többé-kevésbé ezeket sikerül valamiféle módon lehűteni.

A botrányok akkoriban még a király állítólagos szeretői körül keletkezett hírekből táplálkoztak. Spanyolországban a törvény védi a király személyét, de annyi bizonyítható tény állt rendelkezésre, hogy ez a fajta védelem sem segített a királyon. Így vagy úgy, de szembe kellett nézni a vádakkal, melyet a sikerek reklámozásához szokott udvari kommunikáció nem tudott jól megoldani.

A politikai bomba 2012-ben robbant. A spanyol király hirtelen kórházba került. Miközben szép beszédeket tartott arról a spanyol politika, hogy fájó megszorításokat kell most megélni az embereknek, kiderült, hogy a királyt egy afrikai luxusvadászaton vett részt a balesete idején. A király nyilvánosan bocsánatot kért, de a felháborodás hatalmasra nőtt. Az addig jegelt botrányok is mind felszínre kerültek, a király népszerűsége drasztikus csökkenésnek indult.

János Károly király, talán azon a vadászaton, amiből botrány lett
(a kép forrása: Samuel Guavara blogja)

[A spanyol politikusok népszerűtlenségét jól jellemzi, hogy a király népszerűsége ugyan nagyot csökkent, de még úgy is az egyik legnépszerűbb közéleti szereplő maradt.]

A spanyol királyi udvarban pontosan tudták, hogy ami a sajtóban megjelent, az nem minden. Mivel a királyság támogatottsága valahol 45 és 60 százalék között mozgott a spanyolok körében, már a királyságot kellett valahogy megmenteni. Minden korábbi cáfolat ellenére a király 2014-ben bejelentette a lemondását a fia javára.

I. János Károly és VI. Fülöp, a királyi hatalom átadásának a hivatalos aktusán
(a kép forrása: a spanyol király honlapja)

Ilyen jogi aktust, mármint a király lemondását, a spanyol jog nem ismerte, ezért kellett egy idő, amíg a spanyol jogalkotási rendszeren keresztül tudott menni a lemondást szabályozó törvény. Ennek egy passzusa "természetesen" mentelmi jogot adott a lemondott királynak. János Károly úgy érezhette, hogy megúszta.

VI. Fülöp király (1968)

Születése pillanatában már az édesapja és édesanyja tudhatták azt, hogy hamarosan megszerzik a spanyol trónt. A mai spanyol király ezért a kezdetektől fogva királyi nevelést kapott. Amint János Károly király lett, a fia már megjelent hivatalos eseményeken is, mint kijelölt utód. 1986-ban (18 éves korában) tett esküt a spanyol korona előtt, mely aktus annak a jelképe, hogy ő lett a hivatalos trónörökös.

Az oktatását úgy alakították, hogy más jellegű végzettségek mellett, a katonaság minden haderőnemében jártasságot szerezzen. Apjához és felesége királyi rokonaihoz hasonlóan, vitorlázóként is megjárta az olimpiát, ahol 1992-ben a hatodik helyet sikerült megszereznie.

A trónöröklése azonban a leggondosabb előkészületek ellenére is komoly veszélybe került. Azt már lehetett róla sejteni, hogy nem királyi családból fog majd feleséget választani magának, mert sorban olyan nők jelentek meg mellette leendőbeliként, akik közrendűek voltak. Végül egy tévéből ismert riporternő lett végül a kiszemeltje, Letízia Ortiz (1972), aki semmilyen módon nem volt nemesi származású és ráadásul elvált is volt.

A spanyol királyné korábban a tévében dolgozott és baloldali republikánus volt. Többek között tudósító volt az USA-ból 2001. szeptember 11-én, valamint ő vezette azt a tájékoztató műsort, mely az euró spanyolországi bevezetéséről informálta az embereket.
(a kép forrása: lecturas portál)

János Károly és a felesége ellenezték a kapcsolatot, ami odáig jutott, hogy Fülöp kész volt választani a korona és a későbbi felesége között. Természetesen a későbbi felesége mellett döntött, lemondva a spanyol királyi jogairól. Nem tudni mennyi idő alatt állt helyre a béke, de biztosan volt néhány feszült nap a családon belül. Végül a királyi pár elfogadta a trónörökös döntését.

Az esküvő 2004-ben volt. A spanyol udvar által felkért kutatók nagyon sok mindent megtettek, hogy Letízia felmenőit felkutassák és előbányásszanak valamilyen nemesi származást a felmenői között. Nagyon nehezen találtak végül egy XVI. századi őst, aki a maga idejében a királyt helyettesítő hivatalnok volt. Ettől azonban Letízia nem lett nemesi származású, hanem éppen az nyert bizonyítást, hogy valóban közrendű. Egyetlen pozitívum volt azonban a személyében, ami nagyon jól jött a királyi udvarnak: spanyol volt és Spanyolországban született. Ez ugyanis (hosszú időkre visszatekintve) nem volt elmondható a spanyol királyok feleségeiről.

Sok ország királyi családja örült volna egy olyan képességekkel és külsővel rendelkező királyi családtagnak amilyen Letízia hercegnő volt, de a spanyol média nem kezelte pozitív személyiségként a trónörökös feleségét. Mivel személyesen ismerték és sokan rossz véleménnyel voltak róla (arról, ahogyan a korábbi munkatársait kezelte), ezért negatív szereplőként ábrázolták. El kellett telnie pár évnek ahhoz, hogy ebben változás álljon be.

Amikor 2014-ben átvette VI. Fülöp a hatalmat apjától, ő lett Európa legfiatalabb uralkodója. A beiktatása koronázás nélkül történt. A korona ugyan jelen volt, de el volt helyezve egy díszpárnára. Maga a beiktatás mindenféle vallási elemet nélkülözött, holott a spanyol király egyike azon uralkodóknak, akik jogosultak magukat "katolikus királyként" nevezni (ennek egyik külső jele, hogy feleségeik fehér ruhában látogathatják a pápát, a kötelezően elvárt fekete helyett).

VI. Fülöp a beiktatása lezárásaként beszédet mond
(a kép forrása: a spanyol király honlapja)

 Amint király lett, az országban köztársasági tüntetések kezdődtek, de még a monarchisták is követelték, hogy legyen népszavazás az államformáról. A köztársaságpártiak úgy gondolták, hogy valahol 45 és 50 százalék között van a támogatottságuk, de a királyi család botrányai miatt, komoly esélyt láttak a királyság felszámolására. A monarchisták jelentős része pedig azért szeretett volna népszavazást, mert az jó időre ismét lezárhatta volna a királyság körüli vitát.

Mivel mind Franco, mind I. János Károly belement valamiféle népszavazásba, ezért nem volt ez a kezdeményezés annyira elvetemült ötlet. A 2014-es felmérések egyébként minimum a választópolgárok 2/3 részét azonosította úgy, mint akik támogatnák a népszavazás kiírását. A felmérések azt is jelezték, hogy a választók 41 százaléka királyságpárti, 36 százalékuk pedig republikánus. A király végül nem tűzte napirendre a népszavazást.

VI. Fülöp és az alkotmány védelme

A népszavazás hirtelen nem is lett olyan lényeges, mivel véletlenül megjelent egy másik népszavazási ügy, ami elvonta a közfigyelmet az államformáról. Ez az ügy a nemzetiségek ügye, pontosabban a katalánoké. A katalánok jellemzően republikánusok, így a királynak nem jelentett túl nagy politikai kockázatot, ha nem áll a függetlenségi népszavazásuk mellé.

A király szerepe elvileg az egységen való munkálkodás, a konszenzuskeresés, a kisebbségek jogainak a védelme a többség diktátuma ellen. A katalánok népszavazási kezdeményezése ügyében viszont az alkotmányos rend elleni támadásról beszélt. Így történt, hogyha ha volt is valamilyen mértékű támogatottsága a spanyol királynak a katalánok között, akkor azt gyökerestül felszámolta.

Talán úgy gondolkodott, hogy ugyan elveszít valamennyi katalánt, de cserébe a függetlenedési törekvésekben veszélyt látó többségből majd sokakat maga mellé tud állítani. Furcsa ezt így kimondani, de ez a számítása feltehetően helyes volt.

Nem meglepő módon, amint elkezdett csendesedni a katalánok ügye, újra botrányoktól volt hangos a sajtó. Nagyon-nagy összegre vonatkozó visszaélésekre derült fény, mely a tágabb királyi családot is besározta. Úgy tűnt, hogy amíg a spanyol emberek megszorításokat éltek meg, a királyi család és a rokonságába tartozó emberek nagyon jelentős vagyongyarapodást tapasztalhattak meg. Ez azért is volt gond, mert a spanyol udvar életben tartott egy olyan "legendát", miszerint a spanyol királyság intézménye az egyik legolcsóbb államfői hivatal.

Az ügy első fájó pontja az volt az udvarnak, hogy a király saját testvére bíróság elé került. A bíróság ugyan felmentette a hercegnőt a vádak alól, csak a férjét találták bűnösnek. Mindenesetre a király meg kellett fossza a testvérét a királyi hercegnői címétől, annyira vállalhatatlan lett a személye. Ezzel azonban nem lett vége!

A botrányok egyre újabb és újabb részleteket tártak fel János Károly titkos üzleteiről. Ezek miatt (2019-ben) a nyugalmazott király annak a bejelentésére kényszerült, hogy teljesen visszavonul a közélettől (addig még nyugalmazott spanyol királyként néha képviselte az országot). A leleplezéseknek azonban nem volt vége! 2020 januárjában a spanyol királynak magyarázkodnia kellett apja hirtelen előkerült offshore számlái miatt, melyeken hatalmas pénz volt, ráadásul a számlák kedvezményezettje éppen maga, VI. Fülöp volt!

A vádak nagyon konkrétak voltak, az eszköznek használt alapítványok neve is ismert lett. A király tagadta, hogy tudott volna arról, hogy az egyik alapítvány számlájának a kedvezményezettje lett volna, de aztán előkerült egy levél, ami ezt megcáfolta. Még a volt király is azt állította, hogy nem tájékoztatta a fiát ezekről a pénzekről, de ez már nem volt hihető állítás.

Az ügy odáig jutott, hogy ebben az évben a jelenlegi spanyol király elvette édesapjától a királyi javadalmazását, valamint lemondott az apjától a jövőben örökölt mindenféle vagyonról. Igaz, hogy édesapja mentelmi jogát sem korábban, sem akkor, sem mostanáig nem függesztette fel, de ezzel állítólag csak azt kívánta jelezni, hogy a királyi intézmény méltóságát megvédi.

Az kérdéses, hogy ez a kísérlet mennyire lesz sikeres, mert nagyon sok újabb és újabb részletek kerültek napvilágra az elmúlt hetekben is (még a királyné titokban küldött üzenetei is előkerültek). A koronavírus miatt ezekről a figyelem elterelődött, de már nem csupán a volt király, a jelenlegi király, a jelenlegi király fiatalabb leánytestvére és férje, valamint a királyné esetében derültek ki kínos részletek, hanem nagyon sok királyi rokonról.

A történet elérte a tágabb család hozzátartozóit is. Ha valakit nevekkel együtt érdekelnek a részletek, akkor itt érdemes elkezdeni kutatgatni. A szicíliai Bourbonok, akikről korábban már volt szó, többször is elő fognak kerülni. Amikor róluk írtam, akkor a bejegyzésben azt a kérdést tettem fel, hogy vajon mekkora érték a szicíliai Bourbonok házvezetőjének lenni - a választ pedig pénzben kifejezve is meg lehet majd találni.

A "Bourbonok rejtett öröksége" néven emlegetett pénzösszeget jelenleg a legmérsékeltebb becslések is 1 milliárd euróra becsülik, de még nem biztos, hogy mindenről értesültünk! Ennek bizonyítékát egyes tényfeltáró portálok Corinna Larsenben (1964) látják, aki korábban a spanyol udvarral üzletelt és feltehetően a brit és a spanyol titkosszolgálatok egyike-másika nyomás alá helyezte, hogy ne beszéljen. Az ügynek nincs vége, jelenleg semmi biztosat nem lehet mondani a jövőre nézve (igazat megvallva a múltról és a jelenről is elég nehéz ezt megtenni).

Az éremnek azonban van egy másik oldala is. Bár hivatalos spanyol (vagy brit) elismerésről nem tudok, amelyik kimondta volna, hogy a titkos pénzalapoknak legalább egy (jelentős) része nem annyira a királyi családok magánvagyonát gyarapította, hanem az európai monarchista törekvések támogatását szolgálta. A spanyolországi tényfeltáró újságírók ugyanis elkezdték kutatni a pénzalap eredetét. Egészen XIII. Alfonz segélyezési alapjáig jutottak el, amiről fentebb írtam, hogy fontos szerepe lett a XXI. században. Könnyen lehet, hogy ez a pénzalap adott nagyobb támogatást a család néhány tagjának, a mindenkori király pedig kötelességének tartotta gyarapítani azt - miként XIII. Alfonz és János herceg is megtette.

Találkoztam olyan véleménnyel is, hogy érdemes átgondolni a "leleplezett" családtagok ilyen módon keletkezett jövedelmét. Az egyébként nagyon gazdag és befolyásos emberekkel kapcsolatba hozott összegek ugyanis kissé gyanúsak. Igaz, egy átlagos ember által megkereshető összeghez képest hatalmasak, de az érintettek személyes vagyonának a méretéhez képest nem igazán jelentősek. Ésszerűbb magyarázatnak tűnik, hogy rajtuk keresztül lettek a pénzösszegek átcsatornázva a végső helyre, de erről nincs semmilyen hiteles bizonyíték a kezükben (különböző monarchista törekvések támogatását feltételezik a háttérben).

Magyar király?

Végezetül egy olyan kérdésre szeretnék kitérni, amely nagyon sokszor nagy vitákat gerjesztett. A 2014-es királyi beiktatásnak egy érdekessége volt, hogy VI. Fülöp nem csupán spanyol király lett, hanem nagyon sok más uralkodói címet is megkapott. Ezek közül néhány:

• A két Szicília királya
• Ausztria főhercege
• Habsburg grófja
• Magyarország királya

A legutolsó cím csak jelképes és a hivatalos kommunikációban ezeket (és nagyon sok mást sem) VI. Fülöp nem használja. Mindenesetre el kell ismerni, hogy valahol érdekes tény, hogy van egy olyan uralkodó, aki magyar királyként IS tekint magára (a blog későbbi bejegyzéseiben lesznek még ilyen személyek, de közülük VI. Fülöp az egyetlen, aki hivatalban lévő király).

A spanyol királyi udvar ügyeiben jártas ismerőseim szerint a magyar királyi cím (a szlovén és a horvát uralkodói szerepkörre utaló címmel együtt) úgynevezett másodlagos cím. Ezt állítólag onnan lehet tudni, hogy a király címeinek a bejelentésekor "egyebek" néven utalnak rájuk. A magyarázatuk szerint, a spanyol alkotmányhoz fűzött magyarázat tartalmazza az elsődleges címeket, amelyeket pedig nem írnak ott le, azok a másodlagosak. Az alkotmány felhatalmazza a királyt, hogy azokat a címeket használja aktívan (elsődlegesen), melyekhez politikai érdekek kötik. Ilyen például a Giblaltár királya, amelyre vonatkozóan igénye van Spanyolországnak. A magyar királyi cím azonban nem ilyen, csak tiszteletbeli.

Az eredete I. (Nagy) Lajos (1326-1382) időszakához vezethető vissza, amikor a felesége jogán nápolyi király lett. Onnan kezdve a nápolyi (szicíliai) királyok használták a magyar királyi címet. Ebben csak akkor volt szünet, amikor Mátyás király (1443-1490) a szicíliai uralkodónak, I. Ferdinándnak (1423-1494) a leányát feleségül vette. A lánya Aragóniai Beatrix (1457-1508) volt, aki 1474-ben lett Mátyás felesége, majd 1490-ben egy 10 éves időszakig II. Ulászló (1456-1516) magyar király feleségeként volt ismét magyar királyné. Beatrix királyné második férje gúnyt űzött Beatrixból, aki visszatért a szicíliai udvarba (ahol már a testvére uralkodott), onnan vívta tovább a harcait a volt férje ellen. A konfliktus miatt, egyféle bosszúból, a szicíliai uralkodók újra felvették a magyar királyi címet.

A szicíliai uralkodó "címtárában" a cím mindig is megmaradt és amikor a hosszabb címeiket felsorolták, akkor említették is. Innen terjedt át a spanyol királyra is, mivel a szicíliai trón öröklésében érdekelt dinasztiák a spanyol trónt is megszerezték maguknak.

Az más kérdés, hogy a közben világhatalommá növekvő spanyol uralkodóknak volt bőven sok címük, így a magyar másodlagossá vált. Például I. Károly spanyol király teljesen kihagyta a címei közül (legalábbis egyetlen forrásban sem találtam). Az utolsó király, aki még említette a címei között a magyart is, az II. Károly volt, aki 1665 és 1700 között volt spanyol király. Tőle kezdve ez a cím csak tiszteletbeli. Vagyis szerepel a felvehető címek listájában, de azt ténylegesen egyik király sem használta.

Egész pontosan egy rendkívüli kivétel van, mert volt olyan uralkodó, aki egyszerre magyar, spanyol és szicíliai király is volt. Ő III. Károly (1685-1740), aki 1720 és 1735 között volt szicíliai király, miközben 1711 és 1740 között magyar király is volt, ugyanakkor 1703 és 1714 között spanyol királynak is tartotta magát.

Ezt a rövid időszakot kivéve, a spanyol királyok soha nem szerepeltették kiírva a magyar királyi címet, csak az "egyebek" szóval utaltak arra, hogy a tarsolyukban van még egy pár másik uralkodói cím, amit ugyan viselhetnének, de nem teszik.

Ezért hiába jelentek meg 2014-ben az újságokban olyan tudósítások, miszerint VI. Fülöp magyar király (is) lett, a spanyol királyi udvar kifejezetten kerülte az ilyesféle címhasználatot. Legalábbis soha nem írták ki, de van olyan dokumentum, ahol utalás van a király egyéb címeire is. Természetesen ez a megállapítás I. János Károlyról is elmondható, aki egyszer sem hivatkozott magára Magyarország királyaként.

A spanyol trón jövője

Az sem kizárt, hogy a spanyol monarchia a legnagyobb krízisét még nem élte meg ebben a században, ugyanis a trónnak nincs fiú örököse. Az alkotmány  a trónöröklés forrásának I. János Károlyt határozza meg. A spanyol alkotmány szerint tilos a nemek közötti hátrányos megkülönböztetés, ezért a nőági öröklés is elfogadottá vált. A trónöröklésben a születési sorrend a döntő. 

Hivatalosan Fülöp király leányai az elsődleges örökösök. A legidősebb leánya, Leonóra hercegnő (2005), ugyanolyan felkészítést kap a királyi feladatok ellátására, amit az édesapja is megkapott. Sőt, a második leánya, Zsófia hercegnő (2007), szintén királyi nevelést kap. A trónörököst megerősítő eskü (amit a király által kijelölt örökös 18 évesen tesz le) legkorábban 2023-ban történhet meg, de a történelemben nem egyszer tört ki konfliktus abból, hogy nem mindenki fogadta el a kijelölt női trónörököst.

Ráadásul a helyzet azért is kínos, mert a szicíliai Bourbonok spanyol udvar által támogatott ága, nem fogadja el a nőági öröklést. Amikor a spanyolok által nem támogatott ágon bejelentették az örökés tekintetében a nők és a férfiak egyenjogúsítását, akkor az udvar által támogatott ág vezetője azonnal tiltakozott. Érdekes lesz majd megfigyelni a nyilatkozatait 2023-ban!

A királyi pár a lányaikkal
(a kép forrása: a spanyol királyi ház honlapja)

Az is gond, hogy az alkotmány János Károly "utódjait" határozza meg további királyoknak. A hírek szerint elég sok házasságon kívüli kapcsolata volt az egykori királynak és már volt olyan, aki a biológiai apjának nevezte meg a volt királyt. Bár volt sikertelennek ítélt DNS-teszt, ez a szabályozás még okozhat meglepetéseket.

Könnyen belátható, hogy egy népszavazás nagyon sokat segítene a helyzeten. Bele lehetne írni, hogy Fülöp király az öröklés forrása, valamint azt is, hogy innen kezdve a nőági öröklés teljesen elfogadott. Ezzel a lépéssel egy óriási krízis lenne megkerülhető. Természetesen a bukás veszélye is benne lenne, de egy hat éve trónon lévő királyért elvileg az eddigi hat éve kellene kampányoljon. Ha egy eleve uralkodásra nevelt személy hat évnyi uralkodása nem elég erős érv a királyság folytatása mellett, akkor ott baj van...

A helyzet onnan nézve is veszélyes, hogy több trónkövetelő is van, ráadásul mind férfi. A Franco politikai örökségét védelmező XX. Lajos ugyan a francia trónért harcol, de Franco spanyolországi követői már  Lajos herceget nevezték meg királyuknak! Egy majdani bejegyzésben majd lesz szó a pármaiakról, akik szintén Bourbonok, magukat tartják a spanyol trón jogos örökösének, de egy teljesen más politikai alapállással kezelik a spanyol állam nagy kérdéseit. Ők például nyitottak a nemzetiségeknek az igényelt önállóságot megadni, ami azért érdekes, mert a lakosság 25 százaléka katalán, galíciai vagy baszk nemzetiségű.

Ráadásul a baszkok körében már 2012-ben felvetődött Habsburg Dominik (1937) megkoronázása, akit élete során többször jelöltek ki, mint lehetséges spanyol királyt (legidősebb fia az 1965-ben született Sándor - nem Alexander, hanem így, magyarosan Sándor; akinek 2000-ben született meg a Konstantin nevű fia).

Még nagyon sok minden kialakulhat Spanyolországban, mivel jelenleg nem lehet semmit sem biztosnak tekinteni. Mindenesetre amikor spanyolországi híreket olvasunk a jövőben, érdemes mindent a királyi hatalom szempontjából is átgondolni, mert teljesen új értelmezést kaphat minden történés.