Egy test, egy lélek, ásó, kapa, nagyharang, mindhalálig együtt. Majdnem mindannyian úgy érezzük, erre vágyunk, és szinte biztos, hogy megtapasztaljuk előbb-utóbb: ezt az összeolvadást a párkapcsolatunkban lehetetlen véghez vinni. Úgy érezzük, csak nekünk nem sikerül. Mindenki más boldogan virul a társa mellett, örök életre összeköti őket a szerelem. Pedig mindannyian egy hajóban evezünk. Az egy test egy lélek mítoszát ránk erőlteti a hagyomány és a társadalom, próbálunk megfelelni a lehetetlennek, és ebben a próbálkozásban rendre elbukunk.

Egy test, egy lélek? Frászt!

Ha nem gondolunk igazán bele, akkor ez, a sokszor használt metafora, hogy férfi és nő egy testté és egy lélekké válnak a házasságban, elegánsnak, misztikusnak, felemelőnek hangzik. A tarsusi Pálnak, aki valószínűleg extrém narcisztikus személyiségként nem bírta elviselni, hogy más szervezze meg az egyházat, igazán volt érzéke a bombasztikus megfogalmazásokhoz. De senki nem veheti komolyan, hogy a házasság egy testté (és egy lélekké) teszi azt a két elméletileg önálló embert, akik összekötik a sorsukat.

Az elveszett szülő mítosza

A metafora az anya-gyermek szimbiózist idézi fel bennünk, azt, a gyermek számára paradicsomi korszakot, amikor egy másik testen belül élt, nem vártak tőle semmit, nem kellett erőlködnie, és ha az anyja nem is szerette igazán, a szervezete akkor is táplálta és megadott számára mindent. Ehhez az ősi, tökéletes tapasztalathoz képest a születés után csak egyre rosszabb lesz a helyzet. Jönnek az elvárások, az elválások, a sérülések. Minél idősebbek leszünk, annál kevésbé értékelnek önmagunkért, és annál többet le kéne tennünk az asztalra.

A tökéletes helyettes mítosza

Mire eljutunk lázadó korunkba, már mélységesen csalódtunk a szüleinkben. Még azok is átélik ezt, akiknek egyébként nagyon jó és úgymond problémamentes volt a gyerekkoruk. Ezért aztán kialakul bennünk a vágy, hogy valaki mástól, egy jövendőbeli partnertől kapjuk meg majd azt, amit anyánk és apánk nem tud vagy soha nem is tudott megadni nekünk.

A feltétlen szeretet mítosza

Vagyis visszavágyunk az összeolvadás, a feltétel nélküli szeretet és folyamatos együttlét korszakába. A sok romantikus történet, film, bulvárcikk csak megerősít abban minket, hogy minden zsák megtalálja a foltját, mindenkire vár a nagy ő, és majd a házasság titokzatos varázslata megadja az elveszett paradicsom visszaszerzésének csodáját.

Ébredj fel!

Ezekből egy szó sem igaz. A viszonzott szerelem persze gyönyörű tapasztalat, de egyrészt nem garantált, hogy részünk lesz benne, másrészt az is csak rövid ideig bír paradicsomi módon működni. Még ebben a lila ködös korszakban sem válhatunk újra kisbabákká: amit gyerekként csak passzívan megkaptunk anélkül, hogy adtunk volna bármit is cserébe, azért felnőttként már nekünk is nyújtanunk kell egy csomó mindent. Ha nem így történik, akkor az nem viszonzott szerelem, hanem egyoldalú bálványimádás.

Ezért vagy felnőtt

A felnőtt ember abban különbözik a gyermektől, hogy képes saját maga szülőjévé válni, és boldoggá tenni önmagát úgy, hogy annak ne legyen feltétele senki és semmi más. Egy jó párkapcsolatban azért tudunk adni, mert magunknak adjuk meg a legtöbbet, és nem esik nehezünkre ebbe másokat is bevonni.

Felnőtt emberként azért tudjuk észlelni, ha egy párkapcsolat kimerült, mert önálló, egész emberként nem létfeltétel számunkra a másik ember szeretete, így észrevesszük, ha már nem érezzük jól magunkat a kapcsolatban. Jó esetben nem játszmázunk, hanem felelős, autonóm döntéseket hozunk annak érdekében, hogy megtartsuk a saját boldogságunk legfőbb forrását: saját magunkat.

De vajon hányan képesek arra, hogy felnőttként viselkedjenek?