A Méltányosság Politikaelemző Központ gyakran ír a nemzetállamiság és a globalitás kapcsolatáról. Létezik egy olyan mérőszám, amely a nemzetek lelki jólétét vagy legalábbis jobblétét méri: a boldogság.

A „boldogság indexek” jó források a politológus számára abban a tekintetben, hogy az országok és régiók boldogság-fokának globális összevetése megmutatja: milyen értékek és intézmények élveznek megbecsülést az egyes régiókban, ezáltal lehetőség nyílik a kulturális összehasonlításra. Nem áll szándékunkban kutatástörténetet írni, nem megyünk bele az empirikus módszertan rejtelmeibe, csupán egyetlen kérdésre fordítjuk a figyelmet: Finnország boldogságára, vagy talán helyesebb úgy írni, „köz-elégedettségére”. Hiszen a boldogság kifejezés inkább az egyéni érzés leírására alkalmas, mintsem a társadalom egészére. Hogy ki mitől boldog, nagymértékben hangulat- és helyzetfüggő. Ezért célszerűbb országok és régiók esetében a „köz-elégedettségről” írni, még ha ez nem is olyan szép szó, de talán a tudomány, és főleg a politikatudomány számára könnyebben megragadható.

2018-ban egy kutatás kimutatta, hogy a legboldogabbak, pontosabban leginkább elégedett az emberek Finnországban. A World Happiness Report kutatása szerint a megkérdezett finn emberek válaszolták legnagyobb arányban, hogy elégedettek az országuk kormányzásával és a biztonsággal. A kutatás során megkérdezett finnek úgy vélték, hogy az alacsony szintű korrupció, a társadalmi igazságosság magas foka, a megbízható és kiszámítható bankrendszer és rendőrség egyaránt hozzájárulnak az elégedettséghez. Meik Wiking, a dániai Boldogságkutató Intézet igazgatója kiemelte, hogy Finnországban a GDP alacsonyabb, mint a többi skandináv országban. Ez bizonyítja, hogy a magas GDP még nem vezet nagyobb boldogsághoz, legalábbis önmagában egészen biztosan nem. A „nemzetek gazdagsága” (hogy Adam Smith híres könyvére utaljunk) nem egyenlő a „nemzetek boldogságával”.

Finnország a 20. század elején Európa legszegényebb országai közé tartozott. Mezőgazdasági szempontból a Skandináv-félszigetnél, amelyhez Finnország is tartozik, kedvezőtlenebb területet el sem lehetne képzelni Európán belül. 1906-07-ben tombolt az utolsó éhínség Finnországban – 38 évvel az utolsó svéd éhínség után. Finnország ugyan Finn Nagyhercegség néven az Orosz Birodalmon belül irigylésre méltó autonómiával rendelkezett (a birodalmitól külön finn címer, zászló, iskolarendszer, egyetem, hadsereg, posta stb.), egészen II. Miklós uralkodásáig, amely magával hozta az új kormányzóról elnevezett, ostobán kicsinyes és szűklátókörű módon soviniszta Bobrikov-rendszert, de szociálisan éppen nem a finnek voltak legnagyobb haszonélvezői. A nemesség évszázadok óta svéd volt, vagy elsvédesedett finn. A városi polgárság német és svéd. Ahogyan számos finn politikus életrajza is mutatja. Hol voltak többségben a finnek? A társadalom alján: a parasztok pásztorok, halászok, tengerészek és munkások között. Aratott közöttük az alultápláltság és az egészségtelen éghajlat következtében a tüdővész, a lepra, a gyermekhalandóság.

És mégis, több mint száz év múltán kijelenthető, hogy Finnország, amely összes skandináv sorstársánál mélyebbről indult, de még a korabeli Magyarországnál is, nem beszélve Nyugat-Európáról, ma a legboldogabb ország. Általában véve a skandináv országok az ilyen listák élén állnak, de Finnország helyzetét sajátos történelmi körülményei bonyolultabbá teszik, mint a többi skandináv országét. Először is, a 20. században Finnország több háborút ért meg, mint bármely másik skandináv állam. Másodszor: mindegyik skandináv államban volt polgárháborús helyzet, de csak Finnországban tombolt valóságosan, és tömeges méretekben polgárháború, „vörösök” és „fehérek” között, amely 1918-ban elpusztította óvatos becslések szerint a népesség 1%-át. 36 ezer halott, 15 ezer árva gyermek, koncentrációs táborok, vér, halál – ez a háború mérlege.

A fentiekből következik, hogy a finnek is hordoztak társadalmi, történelmi sebeket, de képesek voltak 1945 után tanulni a múltból, és a szovjet medve mancsának szorításában ügyes kisegérként, óvatosan, megfontoltan lavíroztak. Az összes finn párt egyetértett két alapelvben: nem szabad a szovjet medvét provokálni, mert szétmorzsolja a finn kisegérkét, másrészt, használjuk ki a kicsiségünk előnyeit. Ebből született a társadalmi igazságosságot, jólétet szem előtt tartó finn jóléti rendszer.

A köz-elégedettséghez az is hozzájárulhat: létezik-e olyan politikai elit, amely képes a kiegyezésre. Valahogy nagyon úgy érzem, hogy azok az országok Európában, amelyek a boldogság indexeken jól szerepelnek, mindig olyan államok, amelyekben a politikai konszenzus vált hagyománnyá. Belgium, Hollandia, Svájc, a skandináv államok. És mindegyik állam 19-20. századi történetében találhatunk véres foltot: egy-egy polgárháborút vagy polgárháborús fenyegetést. A véres konfliktusok furcsa módon a politikai eliteket nem a mélybe lökték, hanem, ellenkezőleg, a megegyezés irányába. Persze, kérjük az olvasót: ebből ne azt vonja le, hogy a háború vezet el a konfliktusok békés kiegyenlítéséhez. Inkább azt kell levonni: a háborúskodás megelőzhető (lenne), ha az elitek tanulnának más országok példájából, és elébe vágva mindennek, maguk ülnének tárgyalóasztalhoz, amíg valami más (pl. klímakatasztrófa) nem kényszeríti őket erre.

A politológusok feladata lenne, hogy összehasonlító elemzést végezzenek a 20. századi országok példáján: hol, mi idézett elő kedvező fordulatot az elitek kapcsolatában. Talán egy nap ezen is túl leszünk.

Paár Ádám