A Mai Manó Ház Blogon 2012-ben jelent meg Tőry Klára A fényképezés nagy alkotói című könyvének online változata, mely a mai napig az egyik legkeresettebb tartalom oldalunkon. Mivel blogunk egyik nem titkolt célja a fotótörténet népszerűsítése és a fotóoktatás megkönnyítése, Klárával egyeztetve új sorozatot indítottunk, melyben magyar fotográfusok részletes életrajzát és képeit ismerhetitek meg. Mint ahogy az online könyv, ez az anyag is kizárólag a Mai Manó Ház Blogon érhető el.

Gink Károly az 1945 utáni magyar fotográfia meghatározó nagy alakja, egyik legérdekesebb, öntörvényű alkotója. Állandóan új utakat kereső, új fényképi megoldásokkal kísérletező egyéniségének fontos szerepe volt abban, hogy az 1960-as évektől a magyar fotográfusok legjobbjai fokozatosan elszakadtak az előző évtized szocialista realizmusának valóságot megszépítő-megmásító, hamis ábrázolásmódjától. „Művészete a magyar fotóművészet ujjá-formálódásának egyik irányítója volt:”(1) – írta értő kritikusa, Dávid Katalin. Rendkívül termékeny, nemzetközi rangú fotóművész volt, aki magas színvonalon művelte a fotográfia számos ágát, fölényes biztonsággal kezelte a vizuális eszközöket, képein sajátos, rá jellemző formavilágot teremtett. „A művész csak állandó felfedezéssel viheti előbbre önmagát, nemzetét, a világot.”(2) – fogalmazta meg ars poeticáját Gink. 

Fotó: Szalay Zoltán: Gink Károly, 2001. november (fotomuveszet.net)

Elsősorban érzelmileg közeledett a jelenségekhez, önmagával és a világgal örökké elégedetlen, nyughatatlan szelleme minden új ábrázolásmód, technika kipróbálására ösztönözte. Keleti Éva emlékezése szerint „Maximalista, nemcsak magával szemben, hanem mindenkivel, akivel kapcsolatba került. Oroszlánként védte alkotásait, nem alázkodott meg senki előtt. Egyetlen dolog volt szent a számára, a fotó, de a feladat előtt alázatos volt és szelíd.”(3) A túlfűtöttség és nyugtalanság képeinek jellemzője és varázsa is volt egyben. Végvári Lajos szerint: „Gink a világot temperamentumán keresztül átszűrve teremtő indulattal ábrázolja.”(4) Rendkívül markáns, mindenkitől elkülönülő, sajátos stílusa van, feszültséggel telített, bravúros megoldásokkal. Vehemens, igazáért hadakozó egyéniségét nyugtalan szabadságvágy, elképzeléseihez való makacs ragaszkodás, hihetetlen munkabírás, jellemezte. „Én csak úgy tudok fotografálni, ahogy a szenvedélyem diktálja, ezért örök nyugtalansággal és örökös rácsodálkozással figyelem a világot, mert hiszek abban, hogy a fotó nemcsak a látható világot tudja reprodukálni, hanem gondolatokat is tud ébreszteni.”(5) – vallotta Gink. Végvári Lajos szerint: „Fotográfusi tevékenységének sajátos, minden hazai és külföldi kollégájától elkülönülő stílusa van, … nagy szerepet játszott ebben a képzőművészet iránti fogékonysága, … a valóság tisztelete meditatív szubjektivitással fonódott egybe. … Ginket sohasem a téma brutális hitelességű ábrázolása foglalkoztatta, hanem azokat a transzponáló-stilizáló eszközöket kereste, amelyek segítségével az ő személyes jelenléte, szubjektivitása is képi tényezővé válhat.”(6) Más kritikusa is a „minden egyes képén átsütő, igaz alkotói szenvedélyt és az újszerűségre törekvő, saját formanyelvét jellegzetessé formáló, magasfokú mesterségbeli tudást”(7) hangsúlyozta. Alkotótársa, Keresztury Dezső „telhetetlen, nyugtalan és nyugtalanító művésznek” jellemezte, aki, „ha valamilyen feladat megoldásának nekivág, nem ismer akadályt, … szinte ragadozók módjára veszi birtokába zsákmányát. … Realista művész e szó igazibb értelmében: a felszín valóságát csaknem mindig áttöri; azt keresi, amit a látszat hordoz, kifejez vagy eltakar.”(8)

Gink Károly 1922. február 4-én született a Sopron környéki kis községben, Ivánban. A családi legendárium szerint a Gink holland név. Apja erdész volt, erdészeti főiskolát végzett. Anyja Rotschild Róza, a híres Váci utcai divatszalon divattervező tulajdonosának, Rotschild Klárának testvére volt. A család Pestre költözött, de itt apja csupán segédtisztviselői állásban tudott elhelyezkedni. A külső Váci úton szoba-konyhás lakásban igen szűkös körülmények közöt éltek, szülei mégis igyekeztek mindent megtenni gyermekeik taníttatásáért. Már diákkorában, 1936 óta fotózott, a Váci úti polgári iskolában magyar tanára, késztetésére kezdte Budapest irodalmi vonatkozású emlékeit fényképezni. Első gépét, egy Kodak Box kamerát 14 éves korában kapta, a másodikért, egy Zeiss Ikon Kolbriért már maga dolgozott meg: csomagot hordott a piacon, majd osztálytársainak a tanár által lediktált jegyzeteket gyorsírással leírta, legépelve sokszorosította. Középiskolásként 1938-ban a Széchenyi Felsőkereskedelmi Iskolában megalapította az ország egyik első fotókörét. Szakmai fejlődését az országos amatőrklubban, az EMAOSZ-ban (később Budapesti Fotóklub) Haller Frigyes, a fiatal fotósok útját különösen nagy empátiával, egyben szigorú kritikával segítő mester útmutatása egyengette. Megtanulta a fénnyel és árnyékkal való alakítás magas szintű használatát, a fénnyel kiemelés művészetét, de a mester elsősorban nem az akkoriban az amatőrfotóban általános öncélú szépségkeresés, hanem a tartalmas szépségre törekvés irányába terelte a diákfotóst. A kereskedelmiben magyar tanára és az önképzőkör vezetője, Szerb Antal szerettette meg vele az irodalmat, aki az örök emberi és a szellemi értékek tiszteletére nevelte. Hatása egy életre meghatározta Gink művészetekhez való szoros kapcsolódását. Pályája igen gyorsan ívelt felfelé, már húsz éves korára jelentős sikereket ért el. Első képei a Diákfotoban, a Fotoéletben, majd zsánerképei a Hídban jelentek meg. 1940-ben az Országos Diákfotó Pályázat, két évvel később a Budapesti Nemzetközi Fotókiállítás aranyérmét nyerte el. Élete első, országos fotótárlatra beküldött képét, egy lehajtott fejű férfiportrét dicsérő kritika méltányolta, kiemelve a gondolati fotográfia iránti érdeklődését: „Az elismerés megerősítette bennem: nem az a művészet, ami szép, hanem aminek tartalma van.”(9) – emlékezett sikerének legfőbb tanulságára Gink. A kulturális indíttatású önkifejezési szándék korai jelentkezése 1942-ből A vágyak asszonya című képe, melyen a fekvő női aktra vetített kotta fény-árnyék kompozíciójával tett kísérletet a zene kiváltotta élménynek a fotográfia sajátos vizuális nyelvére történő lefordítására.

1940-ben érettségizett, utána két évig tisztviselő, könyvelő, majd gyors- és gépíró levelező volt, vasárnaponként külső munkatársként a Képes Sportnak fotózott. Eredetileg filmoperatőr szeretett volna lenni, de zsidó származása miatt erre nem volt lehetősége, végül a fényképészszakma kitanulását választotta. Mivel a példaképként tisztelt Angelo mesternél hiába keresett állást, 1942-től Várkonyi László neves Anker közi stúdiójában sikerekkel a háta mögött, húsz évesen szerződött fényképész tanulónak, majd lett segéd, végül a 22 tagú Várkonyi-stúdió üzletvezetője. A háborút viszontagságos körülmények közt vészelte át: munkaszolgálatos volt, bujkált, megsebesült, tévedésből holttá nyilvánították, teljesen megőszült, tífusszal kórházba került, felgyógyulása után már más néven bujkált. 1945-ben megörökítette a budapesti háborús pusztításokat, dolgozott a Journal Mondial des Travailleurs-nak (Utazók világlapja), az Orient Képszolgálat munkatársa lett, melyet Vámos László a Szociáldemokrata Párt sajtóügynökségeként szervezett meg, majd különböző lapoknak és minisztériumoknak fotózott. Ezután a Dolgozók Világlapja fotóriportere, a Külügyminisztérium fotóosztályának munkatársa volt. 1948-ban igényes fotográfiát művelő társaival,(10) Langer Klára vezetésével Fotókollektíva néven alapelveiben, szervezetében a Magnum hírügynökségre emlékeztető munkaközösséget hoztak létre, mely különböző politikai és kereskedelmi szervek megrendelésére dolgozott. Ez azonban a Rákosi-rendszer diktatórikus, a tájékoztatás monopóliumát birtokló kultúrpolitikájának kollektivizáló viszonyai között nem lehetett hosszú életű, az államosítást nem kerülhették el, felszólították őket, hogy lépjenek be az állami szektorba. A Fotókollektíva tagjainak többségével együtt 1951-től a MAFIRT utódja, a Magyar Fotó Állami Vállalat (az MTI elődje) mint fotóriportert és reklámfotóst alkalmazta. 1955-ig maradt a Magyar Fotónál. Az ország legkiválóbb fotóművész-mestereinek – Vadas Ernő, Langer Klára, Reismann Marian, Hollenzer László és a többiek – együttese, egymás közvetlen közelében folytatott munkálkodása az MTI-ben inspirálóan hatott egymás munkájára, és különösen fontos volt az új generáció fotóriportereinek érett alkotóvá érésében.

Gink – mint egész életében - itt sem bírta a kötöttségeket, a bezártságot, s korlátozva érezte magát abban, hogy egyéni kifejezési formákat keressen. Nemcsak a mindennapi bejárást tűrte rosszul, hanem a kultúrpolitika korlátolt ostobaságait is. Harangozó című képéért 1954-ben (és 1955-ben is) a bécsi Nemzetközi Fotókiállításon aranyérmet nyert, a kitüntetést nem vehette át, hanem itthon munkahelyén fegyelmit indítottak ellene, mert „nem szocialista embertípust”(11) ábrázolt. Feladva a biztos megélhetést nyújtó státuszt, szabadfoglalkozású fotográfus lett, hogy egyéni elképzeléseit megvalósíthassa. Az 1956-.os forradalom alatt megjelent Igazság című lap számára a Gyűjtőfogházban fényképezett,(12) majd a forradalom bukása után el akarta hagyni az országot. Nem elsősorban politikai okból, hanem a kötetlenség, a szabadság iránti vágyból. Az ismeretlen vonzotta, hogy kinyíljon előtte a világ, de beleszaladt a határőrökbe. Decemberben szabadult ki a börtönből, szerencséjére a vizsgálati fogság hetein kívül később az ügynek nem lett komolyabb következménye. Újra dolgozni kezdett, 1956-ban a Kereskedelmi Kamarának reklámfotókat készített, porcelánokat, szőnyegeket fényképezett. 1957-58-ban a Vígszínházzal volt szerződése és riporterként dolgozott a Fővárosi Fotó Vállalatnak. A műveltség, a kultúra iránti fogékonyság megtartó ereje segítette át abban, hogy a hivatalos követelmények teljesítése mellett saját belső igényeinek megfeleljen. Munkássága több, egymástól jól megkülönböztethető korszakra oszlott. A fénykép dokumentum jellegét, mely kezdetben meghatározta képeit, később sem tagadta meg. Kezdetben formaszépségre törekvés, témáit megnemesítő, átszellemítő, sugárzó fényhatások domináltak képein, de ezt nem használta öncélú formajátékokra. Hevesy Iván már korán felfigyelt Gink alkotóművészi sajátságaira. „Az emberábrázolást tette munkálkodásának gerincévé, noha képeit szemlélve tematikai gazdagsága, sokoldalúsága is feltűnik. … Ösztönös művészi érzékkel mindig megtalálja a mindenkori mondanivalóhoz a legjobb fotószerű kifejezési eszközöket. Teljes birtokában van mind a technikai, mind az esztétikai eszközöknek, könnyedén, túl könnyedén alkalmazza valamennyit.”(13)

Első fotós könyve, az 1955-ben megjelent Csunyika álma(14) Jékely Zoltán meséjét illusztrálta úgy, hogy a természetben fotózott bábfigurákat felesége, Judit alakjával kombinálta. Vizuális módon a maga szubjektív valóságát teremtette meg, álomszerű képeivel a képzelet birodalmába vitte néző-olvasóit. Egymást követték színes báb-mesekönyv formában készített irodalmi illusztrációi: Illyés Gyula Dózsa(15) drámája 1956-ban, rá egy évre Arany János Fülemüléje.(16) Egyre gyakrabban bontott ki sorozatban, könyvformában egy-egy témát, annak gondolati mélységét. A Hatvany Lajos szövegéhez készült Beszélő házak(17) című nagy képsorozata irodalmi élményeit fogalmazta meg vizuális formában. Szubjektív hangulatú közelképeivel Budapest irodalmi kegyhelyein vezet végig, nagy íróink, költőink környezetébe, otthonaiba enged bepillantást. Mintha Ginkkel együtt fedeznénk fel, hogy milyen szép ez a városunk, s milyen gazdag az irodalmunk. Szintén Hatvanyval készült a Beszélő tájak(18) album.

Nemcsak környezetük megidézésével, hanem arcuk, alakjuk rendkívül érzékeny ábrázolásával került intim közelségbe irodalmunk, művészetünk nagyjaihoz. Gink, aki a fotográfia szinte minden területén maradandót alkotott, a portréfotózást érezte legfontosabbnak munkásságában. Művészeti életünk kivételes személyiségeiről – köztük Bálint Endre, Bernáth Aurél, Borsos Miklós, Déry Tibor, Dutka Ákos, Egry József, Ferenczy Béni, Füst Milán, Illyés Gyula, Kodály Zoltánné Pásztory Ditta, Kós Károly, Koszta József, Lengyel József, Szabó Lőrinc, Szántó Piroska, Szőnyi István, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, Vedres Márk - készült képein sorsokat hordozó arcok néznek ránk. Művészek közelről címmel tervezett portréalbumot, melynek kiadása csak évtizedekkel később valósult meg a Hatvanhat portré(19) című albumban, a képekből szintén 1998-ban, Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban 40 portré címmel rendeztek kiállítást. Őszinte portréi többnyire riportosan, eleven közvetlenséggel, pillanatszerű szituációban mutatják a modellt, de kitörtek a megszokott – az író ír, a festő fest – közhelyes klisékből. Szubjektív módon az egyén jellemzése céljából Gink úgy rendezte meg a látványt, hogy a pillanatnyiságon, a konkrét témán túl az egyéniség lényege is megnyilatkozzon, örök emberi jelleget is hordozzon. Legjobb művészportréi a pszichológiai ábrázolás kiváló fotóművészeti példái, mély, élményszerű, érzelmi átélés eredményeként születtek, az emberi lélekben lejátszódó folyamatokkal szembesülünk. Végvári Lajos szerint: „a modellek jellemét sűrítő koncentrációjukkal éppúgy megragadnak, mint ahogy meglepnek ábrázolásmódjuk puritán egyszerűségével.”(20) A sorozat legmegrázóbb darabja Koszta Józsefről röviddel halála előtt készült. A már évek óta nem festő, karosszékbe süppedt művész lehulló ecseteivel az alkotó végtelen magányáról, elmúlásba hanyatlásáról szól. Gink életműve maradandó darabjairól szólva elsőként – méltán – Szabó Lőrinc portréját említette.(21) Keleti Éva szerint „Szabó Lőrinc szemüveges portréja örökké ránk tekint.”(22) A költő nyitott könyvre mutató spontán mozdulatát, beszélgetőpartnerére feltekintő, intenzíven figyelő arckifejezését sugárzó fénnyel emelte ki, az életképszerű ábrázolást a szellem magasságába emelte. 

Gink Károly művészekről készült portréi
Kodály Zoltán, 1962
Füst Milán, 1954
Juhász Ferenc, 1985
Szabó Lőrinc, 1955
Tersánszky Józsi Jenő, 1964
Illyés Gyula, 1966
Örkény István, 1968
Faludy György, 1990

Gink munkásságát nemcsak nagyszámú, jelentős művészportréja okán mondhatjuk emberközpontúnak, képei javát mennyiségileg is az emberábrázolások teszik ki. Karakterportréin, életképein, riportképein, néprajzi képein egyaránt nagy változatossággal talált rá a legkülönbözőbb életkorú, eltérő kulturális, földrajzi, társadalmi környezetben élő emberek típusaira. A Házfelügyelőtől a Spártai nénikéig, vagy a Szüretelő öregasszonyig, a Mókus utcai asszonyoktól az Athéni halárusig, a Mohácsi asszonyokig vagy a Turistákig mind remek telitalálat. Többnyire akkor is emberi érzelmekről, viszonylatokról szólnak képei, ha nem emberi alakot fényképezett. Drámai hangulatú tájképei, a kiszáradt facsonk a sivatagi tájban, az antik kövek, műemlékek túlmutatnak önmagukon, az ember világára utalnak, szimbolikus jelentést hordoznak. „Az embert és az emberit kerestem mindig és mindenhol. Ithakában és Düsseldorfban, Ady szülőházában vagy Illyés Gyula dolgozószobájában.”(23) – idézi szavait életműkötete.

Egyik könyv hozta a másikat, sorra kapta a megbízásokat más témájú fotóalbumokra is, így igen változatos fotóterületeken működött. Bármilyen témához fogott, előtte komoly előtanulmányokat folytatott, könyvtárakat bújt, megkereste az adott téma szakértőit. Széleskörű tájékozottságra tett szert nemcsak a magyar irodalomban, hanem a magyar halászattól, bányászattól kezdve az indiai, perzsa, örmény vagy grúz történelem és művészet témakörében, egyaránt otthonosan mozgott a magyar népi kultúra és a klasszikus görögök világában. Fotóriportokat, zsánerképeket, portrékat, standfotókat készített, főként reklámfotó feladatokat kapott, színházaknak fényképezett, s rövidesen a könyvekre szóló megbízások is folytatódtak.

1962-ben a Magyar Kereskedelmi Kamara Váci utcai (ma már sajnos nem létező) bemutatótermében gyűjteményes kiállításon számolt be munkássága addigi két évtizedéről. Ezt anyagot még ez évben Athénban, Varsóban és Krakkóban is bemutatták. A reveláció erejével ható, közel húszezer nézőt vonzó bemutatkozás a magyar fotográfia meghatározó állomása volt. A kiállítás rendezője, Kass János grafikusművész írta a kiállítás katalógusának bevezetőjében: „Capa a háború művésze, Gink a békéé. Olyan képek emelték a magasba, ahol az alkotás, az alkotó munka dominál.”(24) A Kass János által által rendkívül újszerűen, ’blickfangosan’, - megkockáztathatjuk – provokatívan megrendezett anyag élénk kritikai visszhangot váltott ki, egyesek számára botrányt kavart, az ellenvélemények hevesen csaptak össze alkotómódszere körül. Az új törekvéseket máskor megértéssel fogadó Hevesy Iván a képanyag egy részének méltatása mellett kemény elmarasztalást is megfogalmazott: „mindenáron újszerűséget csikaró trükkökkel, előre kieszelt, ’mellbevágó’ ötletekkel ügyeskedő fotobűvész”-nek titulálta Ginket, akinek „képei egyfelől a fotostílus megújulásának szenvedélyes erőszakolásáról tanúskodnak. … Másrészt egy túlontúl nagy mértékű, a spontaneitásnak erősen rovására menő spekulatív munkamódszerről, amit nem szabad összetéveszteni a művészi tudatossággal.”(25) Dávid Katalin szerint viszont „(az anyag) világosan mutatja azokat a törekvéseket, amelyek a fotó új formai lehetőségeit kutatják a tökéletesebb kifejezés érdekében. … A formának, a kompozíciónak mesteri szűkszavúsága egyik legnagyobb értéke Gink művészetének.”(26) A ragyogó színes felvételek, a beszélő házak és a beszélő tájak mellett a kiállítás főként a nagy erejű művészportrék sorát, izgalmas formai megoldásokkal operáló reklámokat és közvetlen hangulatú zsánerképeket vonultatott fel. A meghökkenést az 50-es években szokatlan, őszinte, természetes hangvétel, az új kifejezési eszközök, a merész formai kísérletezések okozták, melyek a kép gondolatiságára helyezték a hangsúlyt. Ferenczy Béni alakja a fekvő téglalap hófehér síkján - a kép egyik felének üresen hagyásával - az élete befejezéséhez közeledő ember szorongó magányosságára asszociáltat. Gink feleségének kemény fénnyel megvilágított fél arcát a fekete háttérben aszimmetrikusan, a képszélre helyező, meglepő kompozíciója (Reklámfotó címen) sem modoros újdonságkeresés volt, hanem, a kifejezés intenzitását fokozta. A viták kereszttüzébe került Martinász képét sem külsőséges pózolás, szocreálos, sablonos idealizálás, hanem belülről láttató, együttérzésből fakadó emelkedettség, bizonyos hősiesség jellemzi. 

Gink Károly Budapesten készült képei
Duna a Lánchíddal, Parlament, 1970
Cölöpök a vízben, 1970
Duna-parti lépcsőn, 1958
Blaha Lujza tér, 1960
Óbuda, 1960
Gyerekek a hajókikötőben, szemben a Parlament, 1970
Szombat délután, 1970

Lighea című albumában Gink Tomasi di Lampedusa ’mitikus realista’ elbeszélését Borsos Miklós sellő-szobráról fényképezve fák, sziklás vízpart különös atmoszférájú környezetében, vagy az égbolt háttere előtt szürreálisan fotózott képekkel illusztrálta.(27) Ebben a képsorában fogalmazódott meg elsőként az az egyre erősödő törekvése, hogy egy más művészeti ágban megalkotott művet víziószerű, szimbolikus látásmóddal közvetítsen. A bonyolult, többrétegű tartalmat a fényképezés akkoriban szokatlan, újszerű nyelvén, a fotótechnika rendkívül változatos eszközeivel jelenítette meg. Moszkva(28) albumában viszont a tükrözés és sokszorozás használatának eluralkodása – bár új technikák használatának nyitott utat – úgy tűnik, hogy modoros technika-centrikussághoz vezetett, többnyire zavaró az öncélúnak ható technikai játék.

Az 1960-as évek végétől lehetővé vált számára, hogy beutazza a világot. Útikönyvei közül jó néhány azért tud az évtizedek távlatából ma is maradandó hatást gyakorolni, mert nem csupán a ’nagy témákat,’ a történelmi múlt neves és ismert műemlékeit rögzítette, hanem az élet hétköznapi, de nagyon jellemző, jelenségeit, pillanatait is. Az első összegzést nyújtó kötetéről, az Európai pillanatokról írta Koczogh Ákos: „Gink jól tudja, hogy Európa nemcsak a Notre Dame és Firenze, de a balassagyarmati Palócmúzeum és Egry József is, és Berzsenyi fája Niklán, és a moszkvai Puskin Múzeum, és a dél-baranyai fejfák, és a Louvre, és Szabó Lőrinc, görög parasztok, Arghezi román költő, és a turkui cipészműhely, és Pozsony, Koppenhága, a szigligeti jegenyesor, és Mátyás Visegrádja, Pompejjal, Spoletoval, Vainö Linnével együtt és egyetemben.”(29) A szerzőtárs, Keresztury Dezső Gink kultúraközvetítő módszerének lényegét, szubjektív látásmódját fogalmazta meg: „Kevés alkotóművésszel találkoztam, aki hozzá hasonló lelkesültséggel tud elmerülni a múlt egy-egy emlékének szemléletébe, megragadásába… (képei) azon túl, hogy ábrázolnak, közölni is akarnak valamit, … el akarnak mondani valamit alkotójuk találkozásairól, emlékeiről, élményeiről, gondolatairól, érzésvilágáról, világszemléletéről.”(30)

Az antik kultúra értő tolmácsolói irányították érdeklődését a számára meghatározó élménnyé vált antik Görögország felé. A Devecseri Gábor költővel és Szilágyi János György művészettörténésszel bejárt görög tájakon Gink a mitológia, az irodalom felől nagy beleérzéssel közelített a témához. Az Ithaka!(31) és az Epidauroszi tücskök szóljatok(32) című albumok képein harmóniájukkal, hangulatteremtő erejükkel az egymástól távoli időket, a képzelet és a múlt mitikus eseményeit és a jelen világát együtt jelenítette meg. A múlt emlékeit is életünk részeként szemlélte, a kultúra folyamatosságát érzékeltette. Az eleusziszi márványtorzó mögött modern hadihajók horgonyoznak, a dór oszloptöredék mögött gyárkémények füstölögnek. „A zuhogó napfény, az élesen elkülönülő árnyékok segítségével kultúránk bölcsőjét, ,.. sötét tragédiák és a harmonikus hellén derű világát idézi meg. … Az egykor és most, a nosztalgiák és a ma valóságának ellentmondásai ... a múlt és jelen rétegei egymással szinkronban jelennek meg.”(33) – írta Bodri Ferenc. A thermopülai csatatér távlat nélküli, erősen stilizált hatású ábrázolása néhány kemény, egymástól elkülönülő tónussal a történelem viharaira utal, hősi emlékeket idéz, önmagán túlmutató értelmet nyer. A komor hegyek övezte síkságon néhány hatalmas kődarab az időtlenség szimbólumának tűnik, mintha a történelem folyamán az idő koptatta-formálta volna őket koponyaszerűvé.

A 70-es években egymás után kapta a Corvinától(34) a hajdani szovjet tagköztársaságokat bemutató albumokra a megbízásokat. Nem véletlenül, hiszen Gink könyvekben gondolkodó fotográfus volt, képei eleve személyes lírával áthatott, igen változatos képsorokba rendeződtek. Műemlék-centrikus képeskönyvei, az Örményország,(35) Grúzia,(36) Üzbegisztán,(37) Azerbajdzsán(38) és a többiek(39) sem útikönyveknek, vagy ország-ismertető albumoknak készültek. Gink nem csupán a látottakról, a történelem megmaradt emlékeiről, az ott élők kultúrájáról számolt be. Minden szépre irányuló nyitottsággal dolgozott, egyéni látásmóddal megfogalmazott, újrateremtő képzelete által alakított könyvek sorát alkotta, mélységes csodálattal minden iránt, amit az évszázadok során az emberi alkotóerő létrehozott. Itt sem csupán a tájak és műemlékek páratlan harmóniája, hanem az ott élő emberek mindennapjai is érdekelték. „Több mondanivalóm van az emberekről, emberi magatartásokról, semhogy csak műtörténeti tárgyakat fotózzak… (bennük) teljesebben szólhattam a világról, az emberekről.”(40) - nyilatkozott egy interjúban. Ország-albumaiban a képek egy részén realista módján ábrázolja a látványt, más képein változatos vizuális eszközökkel maga teremtett saját világot. „Szeretek kísérletezni, a témákkal, a technikával játszadozni. Nem szeretek viszont egy képből tízet, százat csinálni.”(41) - nyilatkozta. Szándéka szerint – bár a néző számára nem igazán meggyőzően - az összetorlódott múlt, a változó idő, a mozgó világ szemléltetésére a tájakat, épületeket gyakran elmozdulva, megsokszorozva, egymásra fényképezve mutatta. Nagy mesterségbeli tudással készült albumainak színvonala, - az idehaza nagy számban készült, népművészeti hagyományokat rögzítő, idegenforgalmi célú tájalbumaihoz, városalbumaihoz hasonlóan – meglehetősen ingadozó, hiszen ezeknél a fotós kénytelen volt a kiadó, a szerkesztő, az idegenforgalmi propaganda praktikus szempontjait is figyelembe venni. Többségükben színvonalas, profi munkák, de a nagyszámú munka nem mindig kedvezett a minőségnek, a sorozatban készült könyvekben gyakoriak a rutinból készült megoldások. 53 fotóalbuma jelent meg, mint kortársai közül senki másnak. Közülük az Itkaka!-t, az Európai pillanatokat, a Ligheat, Az én világomat és a Bartók-triptichont szerette legjobban, tartotta igazán magáénak. Nem jelent meg könyv-alakban, csak kiállításokon került a közönség elé képsora a Boldogi esküvőről, mely derűs, közvetlen spontaneitást árasztó hangulatával a magyar fotóművészet legszebb folklór témájú képei közé tartozik. Az ellesett portrékon és pillanatfelvételeken az embereket nagyon közelről fényképezte, az átszellemült muzsikusképeken a közösség melegségét és az ünnep hangulatát ragadta meg.

Gink pályafutása során mindig is nagy szerepet kaptak a megrendelésre készített, az anyagi biztonságot adó reklámfotók, prospektusok, naptárak. De nála többnyire nem különült el élesen a kimondottan üzleti célra, és az önkifejezés szándékával készült képek esztétikai megformáltsága. „Reklámfotográfusi tevékenységét az áhitatos szépség megragadása és a behízelgő szuggesztivitás jellemzi.”(42) – írta Végvári Lajos. E munkákban is állandóan teret kaptak formaújító kísérletei. A reklámfeladatok igényeinek megfelelve kezdett Gink színes technikával is dolgozni. Az alkalmazott fotográfia területén egyre nagyobb jelentőséget kapott a színes technikával való kísérletezés, a színeknek a modern fotótechnika eszközeivel való átformálása, transzponálása, mellyel egészen a színbeli absztrakcióhoz jutott el. Reklámfotóival számos díjat nyert, háromszor is az Év legszebb fotókönyve(43) kitüntetést érdemelte ki. A színes fotografálásban elért eredményeiért 1958-ban a brüsszeli világkiállítás nagydíját kapta, a Nemzetközi Naptárkiállítás Grand Prix-jét Bombayben 1969-ben és 1970-ben, aranyérmét Brémában 1976-ban nyerte el. Rangos külföldi szaklapok – többek között a Fotoprisma, a Fotografie, a Szovjetszkoje foto, a Hasselblad, a Daily News - foglalkozott munkásságával.

Az 1974-ben megjelent könyve, Az én világom bő két évtized törekvéseinek és eredményeinek, addigi pályafutásának tematikai gazdagságát bemutató összegzése volt. Munkásságának következő szakaszában mind erősebbé vált az a szándéka, hogy a kreatív fotográfia segítségével saját élményeihez próbálja alakítani a valóságról rajzolt képet. „Gink igazi ereje abban rejlik, - írta Végvári Lajos - hogy a dokumentumszerűségből kiinduló látásmódja újszerű hatásokat, látásmódokat tud életre hívni.”(44) Makacsul öntörvényű tevékenységére mindig is az állandó útkeresés, a megújulásra való készség volt jellemző. Valachi Anna szerint is „Gink kezdettől fogva ezt a gondolati sűrítéssel, vizuális szimbólumokkal dolgozó irányzatot követi. Még formakísérleteinek is lírai hitele van, mert mindig saját hangulatához vagy látomásaihoz keres adekvát képi kifejezésmódot.”(45) Formai játékait, technikai jellegű kísérleteit is előre megtervezte. Bravúros ötletekkel vonultatta fel a fotótechnika teljes eszköztárát, számos új és újabb eszközzel, különböző trükk-szűrőkkel, színátalakítókkal, gumioptikával, lágyító, színeltoló objektív-előtétekkel, sokszorozó prizmákkal, többszörös expozícióval, különleges eljárásokkal, és a sötétkamrában a képbe ’belenyúlva’ képmódosító eljárásokkal alakította át az eredeti látványt. Ezeket a látvány érzelmi úton történő megváltoztatásához használta, bár olykor a látványos technikai trükkök bűvöletébe esett, s a sokszorozó, vagy más, éppen akkor divatos, újszerű eszköz túl gyakori használata öncélúvá vált.

Aminthogy életét, művészetét is a szakadatlan mozgás, fékezhetetlen nyugtalanság jellemezte, Ginket természetszerűleg rendkívül érdekelte a mozgás, a változás, a ritmus megfogalmazásának képi lehetősége. E törekvés és Bartók Béla zenei világa iránt érzett különleges vonzalma, rajongása eredményeként született meg 1976-ban Gink fő művének - s általa is pályáján mérföldkőnek, munkássága csúcsának - tartott triptichonja, a három kötetben megjelentetett Változatok Bartók színpadi műveire(46) című fotósorozat, melyet Bartók három színpadi műve inspirált, s formálta képekké Bartók zenéjét. Az volt a meggyőződése, hogy a felvétel kisebb részben határozza meg a képet, hanem döntő részben a laboratóriumban történt beavatkozások alakítják ki a végeredményt, a technikai eszközök adott esetben kifejezési formává emelkedhetnek. „Bartók zenéjét úgy tudtam hűen közvetíteni, hogy ugyanakkor önálló kifejezési módot találtam ki.”(47) – írta a megvalósításról. A könyv társszerzője, Keresztury Dezső írta a bevezetőben: „Célunk nem az volt, hogy illusztráljunk, hanem az, hogy a kivételes művek ihletében azok fő gondolatait vigyük tovább a magunk eszközeivel – képpel, verssel.”(48) Gink öntörvényű képi világot, a benne élő bartóki világ vizuális megjelenését hozta létre. A fotó nyelvén, annak sajátos formanyelvi eszközeivel, lehetőségeivel fogalmazta meg azokat a belső folyamatokat, amelyeket a Bartóki életmű egy-egy darabja benne kiváltott. Úgy álmodta újra a Bartók által megzenésített mesét, hogy Regős Pál pantomimművész és a Commedia XX. csoport jelmezes, festett arcú táncosai szabadtéren – erdőben, kopár hegyes vidéken, romos ház előtt – játszott előadását fényképezte. A felvételnél és a laboratóriumban alkalmazott eszközeivel, fogásaival úgy alakította át felvételeit, hogy az élesség és életlenség együttes jelenléte, a zoom-objektívvel megvalósított elmozdulásos ábrázolás dinamikája a valóságos látványt vízióvá transzponálta. „Gink szubjektív fotográfus, – írta Végvári Lajos, - erről talán legjobban Bartók illusztrációi vallanak. Akkor van igazában elemében, ha témáját elvonatkoztathatja a tárgyi világtól, és sokarcú sejtelmességgé formálhatja azt.”(49) A három fotóetűd közül a kritikusok megegyező véleménye szerint az első, A fából faragott királyfi, – Valach Anna szavaival szólva – „ez a tünékeny vibrálású, a mesehangulatot érzékeny módon megsejdítő, valóságot és képzeletet finoman ötvöző fotólátomás sikerült a legmeggyőzőbben.”(50) A természet mitikus világában, a lírai mesejáték sejtelmes varázserdejében tökéletesen meggyőző a fotográfia lehetőségeit kitágító, szokatlanul merész, bravúrosan alkalmazott technikai trükkök alkalmazása. A figurák szétfolyó elmozdulása, a fénnyel való stilizálás következtében amorf formák, fényből szőtt, súlytalanná vált, sejtelmesen elmosódó, elvont és mégis konkrét alakok lebegnek a térnélküli képeken. „Centrális perspektívájú, sugarasan szétrobbanó képeknek”(51) jellemezte találóan Gopcsa Katalin a zenei gondolatot megtestesítő víziószerű látványt. „A Csodálatos mandarint a prizmarendszer teszi különlegessé, A Kékszakállú rideg, kegyetlen álomszerűségét a halszemoptika, a kék szín és a montázstechnika adja.”(52) – világított rá Gink, hogy a különböző tartalmakat megfogalmazó zenék fényképi metamorfózisához más-más technikai megoldásokat alkalmazott. 1978-ban a Magyar Televízió Ginkkel és Keresztúry Dezsővel filmet készített Változatok Bartók zenéjére címmel. Portréfilmet készített vele a hamburgi és a Magyar Televízió is. Bartók születésének 125. évfordulója alkalmából 2006-ban a Mai Manó Házban a ’kis Manó’ Galériában Bartók-trilógiájából és Mikrokozmoszának nagyon erősen stilizált világot teremtő vizuális átköltéséből válogatott kiállítás Tisztelet Bartóknak címmel került a közönség elé.(53) Fák, kusza ágak, sziklák alig-alig felismerhető motívumaiból épültek fel a hihetetlen dinamikával kavarogva örvénylő, egymásba olvadó és újjászülető, a centrumból sugarasan kifelé robbanó, amorf formák. Hatásukra a világmindenséget alakító őserők jelennek meg képzeletünkben. Kései idegenforgalmi célú műemlék-albumában, a Budavári Mátyás templomban(54) is már a műemlék dokumentálásáról a hangulat tükrözésére, Gink belső látomásának kivetítésére tevődött át a hangsúly. 

Gink Károly Bartók művei
Bartók - A fából faragott királyfi nyomán 6., 1975
Bartók - A fából faragott királyfi nyomán 12., 1975
Bartók - A fából faragott királyfi nyomán 15., 1975
Bartók - A fából faragott királyfi nyomán 27., 1975
Bartók - A csodálatos mandarin nyomán 12., 1975
Bartók - A csodálatos mandarin nyomán 21., 1975
Bartók - A csodálatos mandarin nyomán 43., 1975
Bartók - A kékszakállú herceg vára nyomán, 1975
Bartók - A kékszakállú herceg vára nyomán 6., 1975
Bartók - A kékszakállú herceg vára nyomán 12., 1975

1985-ben Gink/85 címmel a Budapest Galériában, két év múlva Miskolcon Meditációk(55) címmel volt életmű kiállítása. Élete utolsó két évtizedében Gink úgy érezte, hogy csönd van körülötte, megritkult körülötte a levegő. Ez látszólag ellentmondásnak tűnik, hisz életében minden komoly elismerést, kitüntetést megkapott. Bár 1987-ben és 1989-ben is jelölték Kossuth díjra, nem részesült benne sem ő, sem más fotográfus akkoriban. Számos hazai és nemzetközi kiállításon szerepelt eredményesen, 1940-től 35 aranyérmet, 20 ezüst- és bronzérmet és sok más díjat nyert el. 1972-ben a FIAP (Federation International d’Art Photographie: Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége) a legmagasabb, HonEFIAP (Honoraire Excellence) címmel tüntette ki(56), s ez évben itthon Balázs Béla díjat kapott. 1974-ben Érdemes Művész, 1989-ben Kiváló Művész lett és Magyar Művészetért Alapítvány díját nyerte. 1982-ben a Pécsi József díj kitüntetettje volt, 1997-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti-keresztjével tisztelték meg. 1998-ban Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű díját ítélték neki. 2002-ben a MÚOSZ Aranytoll díjat adományozott Ginknek. Önálló tárlatainak száma, a világot bejáró Bartók-kiállításával együtt a kétszázat is meghaladta. A Magyar Fotóművészek Szövetsége alapító tagjaként hosszú ideig dolgozott a MFSZ Művészeti Bizottságában, oroszlánrészt vállalt 1966-ban A magyar fotóművészet 125 éve kiállítás rendezésének munkáiban. A Magyar Fotográfusok Kamarájának megalapításakor, 1990-ben elnöke volt.

Mégis joggal érezhette úgy, hogy munkái nehezebben jutnak el a közönséghez. Valachi Anna – aki eddig a legátfogóbb, alapos cikket publikálta Gink életútjáról, munkásságáról - feltevése látszik elfogadhatónak. Szerinte: „A felfedezők sorsa az, hogy követőik átveszik s széles körben elterjesztik újításaikat, az egykori kezdeményező tettének jelentőségét pedig elhalványítja az idő. … Amint megszokták a látásmódját, nem beszéltek többet róla. Új izgalmak felé terelődött a szakma figyelme. Ám a hallgatás egyúttal az elfogadás jele is. Gink Károly művészetén már nemigen vitatkoznak, mert időközben beépült a magyar fotótörténetbe.”(57) Gopcsa Katalin is azt hangsúlyozta, hogy „a korábban nemegyszer indulatos vitákat kiváltó Gink-életmű jelentősége ma már vitathatatlan. … A pályaképéről írt elemzések hangsúlyozzák munkásságának makacs öntörvényűségét, alkotómódszerének gondolati megközelítésű, szenvedélyes dinamikáját, azt a képességét, hogy a legadekvátabb módon alkalmazza a fotográfiai eszközöket saját mondanivalójához.”(58) Gink Károly nemcsak a magyar fotóművészet meghatározó egyénisége, hanem nemzetközileg is elismert alkotó volt. Munkáival mindenütt jelen volt, széleskörű publicitást vívott ki magának, könyvei sorozata a fotót kedvelő közönség jelentős tömegéhez jutott el. Hatása igen jelentős volt, mintát jelentett kortársai számára, s később is sok fiatal fotós nevezhette közvetve vagy direkt módon a mesterének.. Annál is inkább követhető volt, mivel intenzív kísérletezése, az újszerű ábrázolás keresése ellenére nem volt az avantgardizmus híve, nem távolodott el a közérthetőségtől, a realisztikus ábrázolástól.

Gink Károlyt életmű kiállítására készülve 2002. május 7-én váratlanul érte a halál. A Magyar Fotográfusok Házában így Gink Károly (1922-2002) emlékkiállítás került megrendezésre. Szűkített változatban a 2002-es Magyar Sajtófotó kiállítás keretében is sor került emlékkiállítására(59) a Néprajzi Múzeumban, a Fotóriporter Gink különszámot(60) jelentetett meg. 2004-ben a Néprajzi Múzeum boldogi képsorozatát bemutatva a rendezett kiállítást.(61) 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve(62), és 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981.(63) című átfogó fotótörténeti kiállításokon is méltóképpen szerepeltették munkáit. 2004-ben jelent meg a Gink Károly 300 fénykép az életműből(64) című album, melynek anyagából 120 képet még Gink választott ki életmű kiállítása anyagául, s egészítették ki a szerkesztők a kevésbé ismert képekkel. (2019. május Tőry Klára) 

Az alábbi galériában látható Gink Károly képek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében és Gink Károly jogutódainál találhatók. 

(forrás: fotomuzeum.hu)

Válogatott irodalom
Könyvei:
Csunyika álma (Jékely Zoltán meséje). Ifjúsági Kiadó, 1955.
Beszélő házak (Hatvany Lajos szövege). Bibliotheca, 1957.
Lighea (Tomasi di Lampedusa írása). Helikon, 1967.
Európai pillanatok (Keresztury Dezső írásai). Magvető, 1968.
Ithaka! (Devecseri Gábor versei, fordításai). Magvető, 1969.
Epidauruszi tücskök, szóljatok (Szöveg: Devecseri Gábor) Kozmosz Könyvek, Budapest, 1969.
Örményország – Tájak, városok, kolostorok. Corvina, 1972.
Grúzia – Kincsek, várak, kolostorok (Szöveg: Cs. Tompos Erzsébet). Corvina, 1973.
Az én világom (előszó: Dávid Katalin). Képzőművészeti Alap Kiadó, 1974.
Változatok Bartók színpadi műveire. 1-3. (Keresztury Dezső szövege). Gondolat, 1976.
Vallomás Görögországról (Bevezető: Szabó Árpád). Corvina, 1983.
Beszélő házak és tájak A magyar irodalom emlékhelyei (Hatvany Lajos szövege). Officina Nova, 1989.
A budavári Mátyás-templom (szöveg: dr. Czagány István). Kossuth, 1990.
Hatvanhat portré (előszó: Gopcsa Katalin). ArtPhoto, 1998.
Gink Károly (1922-2002.). 300 fénykép az életműből. Folpress, 2004.

Cikkek Gink Károlyról:
Dr. Király Zoltán: Gink Károly kiállítása kapcsán. Fényképművészeti Tájékoztató, 1962/4.
Végvári Lajos: Gink Károly művészarcképe. Fotó, 1962/4.
Nemes Károly: Gink Károlynál. Alkotóműhely. Fényképművészeti Tájékoztató, 1963/5-6.
Végvári Lajos: Gink Károly új fotókönyve. Fényképművészeti Tájékoztató, 1965/4-5.
Bodri Ferenc: Ithaka! Gink Károly új albuma. Magvető, 1969. Fotóművészet, 1969/3.
Hegedűs Mária: Beszélgetés Gink Károllyal. Fotóművészet, 1978/1.
Végvári Lajos: Gink Károly művészportréi. Fotóművészet, 1981/1.
Szávay István: Versenymű – 45 képben. Gink Károly Bartók-fotói. Fotóművészet, 1981/2.
Végvári Lajos: Gink Károlyról. Fotóművészet, 1985/2.
Valachi Anna: Gink Károly világa. Meditációk egy életműről. Fotóművészet, 1987/3.
Keleti Éva: Gink Károly (1922-2002) Nekrológ. Fotóművészet, 2002/1-2.
Gopcsa Katalin: Megkésett előszó. Gink Károly (1922-2002) emlékkiállítás. Magyar Fotográfusok Háza, 2002.
Gink Károly. Fotóriporter, 2002/3.-2003/1-2.
Bacskai Sándor: Karcsi. Egy fotóművész-feleség emlékei. Fotóművészet, 2002/5-6.
Cultura MTI: https://cultura.hu/kultura/gink-karoly-az-ontorvenyu-fotomuvesz/ 2017.05.10. 

Lábjegyzetek:
1 Gink Károly: Az én világom (előszó: Dávid Katalin). Képzőművészeti Alap Kiadó, 1974. 5. o.
2 Idézi: Vinkó József: A képbe komponált zene. Magyar Hírlap, 1977. márc. 20. 8. o.
3 Keleti Éva: Gink Károly (1922-2002) Nekrológ. Fotóművészet, 2002/1-2. 159. o.
4 Végvári Lajos: Vallomás művészkortársakról. Bartók Galéria, 1980.
5 Fénnyel írt vallomások. Gink Károly. Lobogó, 1978. aug. 17. 33. sz. 18. o.
6 Végvári Lajos: Gink Károly művészportréi. Fotóművészet, 1981/1. 19. o.
7 Horváth J. József: Gink Károly: Örményország. Fotóművészet, 1972/4. 47. o.
8 Európai pillanatok. Gink Károly fotói, Keresztury Dezső írásai. Magvető Könyvkiadó, 1968. 17. o.
9 Idézi: Valachi Anna: Gink Károly világa. Meditációk egy életműről. Fotóművészet, 1987/3. 8. o.
10 Létszámuk, tagjaik felsorolása a különböző forrásokban eltérő. Reismann Marian visszaemlékezése szerint: Csörgeő Tibor, Hollenzer Béla, Jónás Pál, Langer Klára, Reismann Marian, Sándor Zsuzsa, Seidner Zoltán, Sziklai Dezső, Vadas Ernő, Várkonyi László. Közli: Kincses Károly: „Aztán jött egy rendelet…” Szemelvények a magyar fényképészet államosítása körüli időkből Fotóművészet, 1988/3. 53. o. 
11 Közli: Valachi Anna: i. m. 41. o.
12 Közli: Cultura MTI https://cultura.hu/kultura/gink-karoly-az-ontorvenyu-fotomuvesz/ 2017.05.10.
13 Hevesy Iván: A magyar fotoművészet története. Bibliotheca, 1958. 169. o.
14 Gink Károly - Jékely Zoltán: Csunyika álma. Ifjúsági Könyvkiadó, 1955.
15 Illyés Gyula – Gink Károly: Dózsa György. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1956.
16 Arany János – Gink Károly: A fülemüle. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1957.
17 Hatvany Lajos – Gink Károly: Beszélő házak. Bibliotheca, 1957.
18 Hatvany Lajos – Gink Károly: Beszélő tájak. Magvető Kiadó, 1963.
19 Hatvanhat portré (előszó: Gopcsa Katalin). ArtPhoto, 1998.
20 Végvári Lajos: Gink Károlyről. Fotóművészet, 1985/2. 5. o.
21 Gink Károly. Fotóriporter, 2002/3.- 2003/1-2. 264. o.
22 Keleti Éva nekrológ. i. m. 159. o.
23 Gink Károly (1922-2002.). 300 fénykép az életműből. Folpress Kiadó, 2004. 10. o.
24 Idézi: Cultura MTI i. m.
25 Hevesy Iván: Gink Károly fotókiállítása. Magyar Nemzet, 1962. márc. 2. 4. o.
26 Dávid Katalin: Gink Károly művészetéről. Magyar Építőművészet, 1962/5. 56. o.
27 Giuseppe Tomasi di Lampedusa – Borsos Miklós – Gink Károly: Lighea. Helikon Kiadó, 1967.
28 Gink Károly – E. Fehér Pál: Moszkva. Helikon, 1967.
29 Koczogh Ákos: Európai pillanatok. Fotóművészet, 1968/3. 45. o.
30 Gink Károly – Keresztury Dezső: Európai pillanatok. Magvető, 1968. 16. o., 19. o.
31 Gink Károly – Devecseri Gábor: Ithaka! Magvető, 1969.
32 Gink Károly – Devecseri Gábor: Epidauroszi tücskök szóljatok. Kozmosz, 1969.
33 Bodri Ferenc: Ithaka! Gink Károly új albuma. Fotóművészet, 1969/3. 46., 48. o.
34 Corvina Művészeti és Idegennyelvű Könyvkiadó
35 Gink Károly – Gombos Károly: Örményország. Tájak, városok, kolostorok. Corvina, 1972.
36 Gink Károly – Cs. Tompos Erzsébet: Grúzia. Kincsek, városok, kolostorok. Corvina, 1973.
37 Gink Károly – Gombos Károly: Üzbegisztán. Bokhara, Szamarkand, Khíva. Corvina, 1973.
38 Gink Károly – Turánszky Ilona: Azerbajdzsán. Paloták, tornyok, mecsetek. Corvina, 1976.
39 Apor Éva – Gink Károly: Perszepolisz. Corvina, 1974.
     Gink Károly – Horváth Vera: Az indiai művészet évezredei. Corvina, 1980.
     Gink Károly - Rubovszky Éva: A perzsa művészet évezredei. Corvina, 1982.
40 Zsugán István: Fotóüzem vagy alkotóműhely? Fotóművészet, 1971/3. 43. o.
41 Lakatos Pál: Beszélgetés Gink Károly fotóművésszel. Új Forrás 2., Komárom megyei antológia, 1977. 132. o.
42 Végvári Lajos: i. m. 10. o.
43 1968. Lighea.; 1969. Európai pillanatok.; Magyar tájak művészete.
44 Végvári Lajos: i. m. 10. o.
45 Valachi Anna: i. m. 41. o.
46 Változatok Bartók Béla színpadi műveire. 1-3. Bevezető: Keresztury Dezső. Gondolat Kiadó, 1976.
47 Idézi: https://hu.wikipedia.org/wiki/Gink_K%C3%A1roly
48 Változatok … i. m.
49 Végvári Lajos: Gink Károly művészportréi. i. m. 19. o.
50 Valachi Anna: i. m. 42. o.
51 Gopcsa Katalin: A fából faragott királyfi. Fotókiállítás a megyei művelődési központban. Veszprém-megyei Napló, 1975. máj. 18.
52 Idézi: Vinkó József: i. m. 8. o.
53 Gink Károly: Tisztelet Bartóknak. Mai Manó Galéria, 2006.03.17-05.21.
54 Gink Károly – Gink Judit – dr. Czagány István: A Budavári Mátyás templom. Kossuth, 1990.
55 Meditációk. Gink Károly életműkiállítása. 1987.01.09-02.01.
56 Vadas Ernő közlése szerint (önéletrajzában): „melyet az egész világon mindenkor csak száz fotóművész kaphat.”
57 Valachi Anna: i. m. 45. o.
58 Gopcsa Katalin: Gink portréi. In: Hatvanhat portré, előszó: i. m. 1. o.
59 Gink Károly emlékkiállítása. Néprajzi Múzeum, 2002.03.13-04.20.
60 Gink Károly. Fotóriporter, 2002/3.-2003/1-2.
61 Boldog / képek. Néprajzi Múzeum, 2004.11.04-2005.05.22.
62 A magyar fotoművészet 125 éve (rendezte: Magyar Fotóművészek Szövetsége). Magyar Nemzeti Galéria, 1966. november - december
63 Tény-Kép A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, 1981. december 19. – 1982. január 31.
64 i. m.

Tőry Klára magyar fotográfusokról írt részletes életrajzainak listáját ITT találod.