A Mai Manó Ház Blogon 2012-ben jelent meg Tőry Klára A fényképezés nagy alkotói című könyvének online változata, mely a mai napig az egyik legkeresettebb tartalom oldalunkon. Mivel blogunk egyik nem titkolt célja a fotótörténet népszerűsítése és a fotóoktatás megkönnyítése, Klárával egyeztetve új sorozatot indítottunk, melyben magyar fotográfusok részletes életrajzát és képeit ismerhetitek meg. Mint ahogy az online könyv, ez az anyag is kizárólag a Mai Manó Ház Blogon lesz elérhető.

Méltán nevezték el 1992-ben a magyar fényképezés legrangosabb szakmai kitüntetését azok számára, akik a legtöbbet tették fotográfiánkért Balogh Rudolfról, a kiváló fotoriporterről, lapszerkesztőről, az úttörő és formateremtő fotóművészről, aki a hazai szaksajtó, illetve a fotós élet meghatározó szereplője volt. Nemcsak kortársaira gyakorolt döntő hatást, hanem még évtizedek múlva is befolyása volt sok amatőr- és hivatásos fotós szemléletére. A két világháború közötti időszak a magyar fotóművészet széleskörű kibontakozásának, a hivatásos portréfényképezés megújulásának, jelentős létszámú amatőrtábor kialakulásának és kiemelkedő jelentőségű művészegyéniségek munkásságának kora. Ekkor vált nemzetközileg ismertté és elismertté a magyar fotókultúra, ekkor alakult ki a kiállító művészek munkáira jellemző, többé-kevésbé egységes, nemzeti karakterűnek tartott formanyelv, amelyet a külföldi kritika ’magyaros stílus’-ként(1) értékelt. Ennek az irányzatnak elindítója és elismert vezéralakja az akkorra már nagy tekintélynek örvendő fotoriporter, Balogh Rudolf volt. Súlyos hiba lenne azonban Balogh Rudolf jelentőségét a magyaros stílusban játszott szerepére leszűkíteni, mely évtizedekig általános nézet volt. Ezen főként első világháborús hagyatékának 1978-as megtalálása, az 1981-es Műcsarnokban megrendezett TényKép. A magyar fotográfia története 1840-1981(2) című átfogó fotótörténeti kiállítás és Kincses Károly – Kolta Magdolna Minden magyar fotóriporterek atyja: Balogh Rudolf(3) című könyvének 1998-as megjelenése változtatott. 2012-ben az OSZK Balogh Rudolf – aranykoszorús fényképész mester (1879–1944) kiállítás(4) kurátorai, Csillag Katalin és Albertini Béla új kutatásik eredményeként - írásos- és sajtó dokumentációk, levéltári források feltárásával - számos új adattal gazdagították ismereteinket Balogh Rudolf családjáról, életútjáról.

1879. szeptember 1-jén Balogh Adolfként zsidó családba született Budapesten, apja Balogh Sámuel, anyja Weisz Zsófia volt.(5) A fővárosban végezte elemi iskoláit, majd a család Győrbe költözése után itt tanult tovább, arról azonban nincs adat, hogy érettségizett volna. Iskolai rajztanára, Ruby Miroszláv tanította meg a fényképezés alapelemeire, s ismertette meg a korabeli festőies művészfényképezés labortechnikájával, az un. nemes eljárásokkal.(6) 1895 és 1902 között kevés hiteles adat maradt fenn róla, így az ifjúkoráról keletkezett legendáriumba tartozik, hogy 14 évesen a győri árvizet fényképezte volna, hiszen az 1883-as nagy győri katasztrófa idején Balogh mindössze négy éves volt, és Pesten élt.(7) Apja sem vízépítő mérnök volt, 1902-ben napszámosként tartották nyilván.(8) Arról sincs dokumentum, hogy az iskola befejezése után a bécsi Höhere Grafische Lehr- und Versuchsanstalt hallgatójaként folytatta volna fotográfiai tanulmányait. Valószínű viszont, hogy szaktudását külföldön, Németországban vagy Ausztriában fejlesztette tovább. 1902-ben Pestre költözvén hol Balogh Adolfként, hol Balogh Rezsőként, hol már Balogh Rudolfként jelezte képeit. 1903-ban önálló műtermet nyitott, majd 1912-ben a Váci utca 12-ben nyitotta meg városszerte nevezetes, kilenc nagy teremből álló, kiváló felszerelésű műtermét. Hirdetése szerint ’fényképészeti és heliogravűr műintézetében’ „készít művészi arcképeket, architektura, interieur és tájfelvételeket, festményreprodukciókat, hírlap- és könyvillusztrációt, fotográfiai specialitásokat. Tanítja a fényképezés összes ágait elméletileg és gyakorlatilag.”(9) A szokványos portrék mellett gyakran fényképezte a bálok jelmezes figuráit. A portrézás és a többi felsorolt munka azonban valószínű már kezdetben is csak biztos megélhetést nyújtó kiegészítő tevékenységet jelenthetett számára. 1910 után egyre gyakrabban bízták rá a színházi előadások, valamint a hétköznapi és a politikai élet eseményeinek megörökítését.

A pályakezdő fotográfus korai képei igen széles témakört öleltek fel, de érdeklődése már korán a riport felé vonzotta. 1903-tól a lap 1921-es megszűnéséig a Vasárnapi Újság fotóillusztrátoraként dolgozott, ahol Jelfy Gyula volt a vezető fotóriporter. Nevével elsőként megjelent felvétele a képviselőház 1903. augusztus 10-iki üléséről(10) jelzi, hogy már kezdettől fogva komoly rutint igénylő feladatokkal is megbízták. Rendszeresen jelentek meg hírfotói a legkülönbözőbb témakörökben, szinte nem volt olyan száma a lapnak, melyben nem jelentek volna meg képei, rövidesen neves ’hírlap illusztrátor’ lett. 1914-ig számos, név nélkül publikált fotója mellett mintegy 1500 szignált képét közölte a lap, de riporteri munkássága igazából a háborús években teljesedett ki. Amolyan mindenes fotóriporterként, a későbbi ’száguldó riporterek’ módjára dolgozhatott. A Kincses - Kolta könyv az 1910-es években a lapban megjelent Balogh-hírfotók széles skáláját sorolja fel. „Vasúti sztrájkokról, automobil virágkorzókról, koronázásokról, karácsonyfa-vásárokról, királyi és főhercegi látogatásokról, felhőszakadásokról, temetésekről, aratóünnepélyekről, szoboravatásokról, a parlament … viharos életéről, tüntetésekről, újonnan avatott létesítményekről, a rendőrség új egyenruhájáról és az országos ebkiállításról, a Kossuthmauzóleum avatásáról, az Áchim-perről és különféle hadgyakorlatokról, a mozgóposta működéséről, bálokról, kerti ünnepélyekről vagy akár a tangó figuráiról”(11) tudósított. És még hosszan folytathatnánk a sort. Otthonosan mozgott a legkülönfélébb sportok fotózásában is. Az átlagolvasó számára megközelíthetetlen helyeken is megfordult kamerájával: főúri kastélyokban, híres művészek műtermében(12), színészek villájában, magán-műgyűjteményekben, az elit számára rendezett vadászatokon. Nagy számban örökítette meg Budapest szép részleteit, városképeit, a reprezentatív új épületeket. Nem egy tudósítása már a kor újdonságaként egy-egy cikket illusztráló képriport formában, öt-hat, vagy még több képben járta körül témáját. Feszített munkatempója nem ment a minőség rovására, sőt, számos technikai újdonsággal, így a ’távcső-lencsének’ nevezett teleobjektívvel kísérletezett és panoráma fényképezőgéppel is készített városképeket. Idegenforgalmi célú táj- és városképeihez itthon az elsők között készített színes diapozitíveket a világ első használható színes eljárásával, a gyárilag előállított autochrom lemezekre, és kiállításra is küldött színes képeket. A lapnál néhány év alatt megszilárdult helyzete lehetővé tette, hogy nem kellett minden nap egyik helyről a másikra rohangálva minden témát fotóznia, így munkakörülményei nyugodtabbá váltak. A konkrét eseményhez köthető hírfotók helyett derűs, nyugodt alkatának inkább megfelelő témakört, zsánerképeket, az évszakok változásának megfelelő apró eseményeket, hangulatokat fényképezett. Az 1906-ban megjelent Torockói lányok(13) későbbi fő témakörének, a népviseletes zsánerjelenetnek egyik első jelentkezése volt.

Riporteri munkájával egy időben, 1903-as első fotóművészeti kiállításon(14) való szereplésétől kezdve indult, és avval párhuzamosan, ahhoz hasonló sikerrel haladt fotóművészi karrierje. Balogh aktívan részt vett a szakmai szervezetek munkájában. A Magyar Amatőrök Országos Szövetségének (MAOSZ) 1906-os alapításától tagja, 1914-1929-ig alelnöke, 1932-40-ig az egyesült amatőr-szövetség, az EMAOSZ alelnöke volt. Nemcsak tisztségeket viselt, hanem az amatőrök szaktanfolyamán előadássorozatot tartott, s két évtizeden át tagja volt a felvételi és bíráló bizottságnak. Kezdettől fogva kedvező kritikákat kapott. A MAOSZ 1907-es kiállításáról írta a Vasárnapi Újság, mely büszkén közölte munkatársának művészi munkáit is: „technikai készségével, művészies látásával kiemelkedő szereplője a kis kiállításnak Balogh Rudolf, akinek erős tehetségét olvasóink is jól ismerik. Határozott érzéke van a festői jelenségek iránt, de ezek közül is ki tudja választani azt, ami valóban a fényképező lencse elé való. Fölvételei frissek, nemegyszer politikusak, mindig művésziek. Megkapta a kiállítás egyetlen díját.”(15) Balogh tekintélyét jelzi, hogy a következő évben a Műcsarnok összes termében megrendezett Országos Művészi és Tudományos Fényképkiállításon 15 képpel szerepelt. Művészfotói a kor ízlésének megfelelően, festőies ún. ’nemes eljárásokkal’ – pigment- vagy guminyomással - készültek, de egybehangzóan a festőiességtől eltávolodó, a fekete-fehér fényképi ábrázolás lehetőségeit kiaknázó, intim hangulati és fényhatásokra építő téli éjszakai város- és tájképeire, zsánerjeleneteire figyeltek fel kritikusai: „Néhány gyönyörű, éjszakai lámpavilágítású havas képe van itt.”(16) Tabán éjjel című képéről a Vasárnapi Újság közli, hogy „a kultuszminisztérium díjával (lett) kitüntetve.”(17) Az Amatőr Téli hangulat című képét elemezve írta: „a befagyott hó és jégtömbök lepte Dunával s a ködös háttérben a füstfellegeket ontó kéményes gyárakkal oly harmonikus téli tájkép, valamint egyéb téli képei is milyenre a külföldi mesterek is büszkék lehetnének. … Kiváló művészegyénisége minden egyes képén végigvonul. Képei tárgyának kiválasztása, felfogása, beállítási módja s technikai készültsége a nagy intelligenciájú, finom ízlésű művészek közé sorozza.”(18) Az Amatőr 1907-1909-ig Balogh több éjszakai és téli budapesti városképét közölte. Ezen képeit kísérő megkülönböztetett figyelem nem véletlen, hiszen Balogh mintegy negyed századdal előzte meg André Kertész és Brassaï 1930 körül világhíressé vált éjszakai képeit. A háború előtt már Baloghot a legtekintélyesebb fotográfusok között tartották számon, 1914-ben a magyar művészi fényképezés színvonalának emelését célul kitűző elit csoport, a Művészfényképészek Klubjának kezdeményezője és tagja lett.

Az első világháború kitörése törte derékba nagyigényű vállalkozását, a Fotóművészet című lapot, mely Baloghnak a hadseregbe való bevonulása, és a nyomda kizárólag katonai célra való működtetése miatt csak három számot ért meg. Miután Balogh 1911-től A Fénynél szakíróiszerkesztői gyakorlatra tett szert, 1914. június 1-jén indította el a MAOSZ és a Művészfényképészek Clubjának hivatalos fotóművészeti orgánumát, mely igen tartalmas cikkeket, színvonalas fotóanyagot, érdekes újdonságokat, kiállítási híreket közölt, a művészi igényű fényképezők számára pályázatokat hirdetett, s a kezdőket is segítette tájékoztató rovatával. A lap programját Az olvasóhoz címmel szerkesztőként Balogh fogalmazta meg: ”Lapot adunk az amatőr és művészfotografusok közül azoknak, akik a fényképezést művészetnek vallják és akként gyakorolják. Fotóművészeknek szól lapunk, azoknak, akiknek erre már megvan a gyakorlati készültségük s azoknak is, akik még csak lélekben, készségben és jóravaló szándékban, a szükséges technikai ismeretek nélkül művészek a fotográfiában.(19) … Szakavatott tollakból nyujtani fogja mindazt, ami szükséges, hogy olvasóink elsajátítsák a művészi fényképezés technikáját. Utat mutat a művészet ez új ágának minden titkában és rávezet az újszerű művészi meglátásokra, az egyén megnyilatkozásának módozataira.”(20) Itt hirdette meg a későbbi magyar stílus témaválasztását: „Szép hazánk festői tájai kiapadhatatlan forrásai a művészien látó fényképezőnek, néprajzi motívumaink pedig páratlanok a maguk nemében. Nem kell a sablonos internacionális ízű tájakat fotografálni. Maradjunk itthon, keressünk s találjunk olyan sujet-ket, amelyekkel külföldön jobban érvényesülhetünk – magyar művészi fényképezést teremtsünk, magyar levegővel, derűs magyar éggel!”(21) A rövid életű lap több évtizedre ható kisugárzása e program megfogalmazásában rejlik, melyet a lap díjpályázat meghirdetésével is megtámogatott, melynek „célja, hogy amatőr- és művészfotografusainkban a hazai motívumok iránt az érdeklődést felkeltse, a művészi fényképezést magyaros irányba terelje.”(22) Ebben a szellemben hirdették meg a MAOSZ II. országos kiállítását is.

A világháború kitörésekor kollégájával, Jelfy Gyulával a k. u. k.(23) hadsereg sajtóosztályán a haditudósító századnak lett tagja, „ők voltak a Vasárnapi Újság fotóillusztrátorai, akik elsőként tudósítottak a mai értelemben vett fotóriporteri szemléletmódban(24) egy olyan lapkiadási kultúrával rendelkező országban, ahol még az első világháborút megelőző években sem volt szokatlan a fametszetek használata a híresemények használatára.”(25) – írta Baki Péter. Balogh 1914 októberétől először az északi hadszíntérre elsőként érkező Jelfyvel dolgozott, majd decembertől kezdve egyedül tudósított a déli frontról. Lapja figyelemmel kísérte tevékenységét és beszámolt róla olvasóinak: „Az ő művész igényű felvételeit esztendők óta ismerik olvasóink; feltűnést keltettek azok széles körben még külföldön is. Érdeklődéssel vártuk tehát, hogy valami érdekeset küld majd a harcztérről, mihelyt a hadvezetés czéljai megengedik annak közlését.”(26) A lap beszámolt róla, hogy Baloghot kis híján végzetes esemény érte, mert a grodeki csata után elszakadt csapatától, és csak 18 nap múlva érkezett vissza, s bár mindene odaveszett, ez idő alatt készített érdekes felvételeit megmentette, melyekből a lap sorozatot közölt. 1917 októberéig a Monarchia szinte valamennyi hadszínterén, az orosz, a szerb, az olasz és a román fronton 10x15 cm-es és 13x18cm-es lemezre dolgozva több tízezer felvételt készített, valamint panoráma- és sztereóképeket is fotózott. Baki Péter szerint panorámaképei „az első világháborús hadiriportok ’mellékterméke’, melyeket nem megrendelésre, hanem leginkább saját örömére készített.”(27) Ezeket 2006-ban a Magyar Fotográfiai Múzeum publikálta Balogh Rudolf első világháborús panorámaképei(28) címmel, Baki Péter szövegével.

A háború első három évében több mint 800 képe jelent meg a Vasárnapi Újságban. Később József főherceget és Vilmos császárt kísérő fényképészként kapott beosztást. Haditudósítói munkája elismeréseként többször kitüntették, leszerelésekor megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, az arany érdemkeresztet és az I. osztályú vitézségi érmet is.(29) Világháborús tudósításainak túlnyomó többsége a korabeli nehézkes fotótechnika következtében nem sokban különbözött 19. századi elődeitől, statikus állapotot, a harci események helyett többnyire csak a pusztítás végeredményét dokumentálta. De ritka kivételként már megjelent egyes harci jelenet rögzítése is. A Vasárnapi Újság első ’háborús akcióban’ készült képe Balogh pillanatfelvétele a Lövöldözés gépfegyverből egy orosz repülőgépre 1914-ben a lap címlapjára került. Szintén a címlapon jelent meg az Az ágyú az elsütés pillanatában,(30) mely bemozdulásos életlenségével érzékelteti, hogy még a föld is beleremeg. A vesztes csatákról természetesen nem jelenhetett meg híradás a lapokban, a hadi cenzúra szigorúan kirostálta azokat. Balogh legtöbb felvétele korrekt hírfotó: protokoll-jelenet az uralkodóház, vagy a hadvezetés tagjainak látogatásairól, tanácskozásokról, kitüntetések átadásáról és egyéb rendezvényekről, munkajelenetek az állások kiépítéséről, lövészárkok ásásáról, műszaki berendezések telepítéséről. Sokkal érdekesebbek az egyes csapattestek vonulását olykor rendkívül mozgalmasan ábrázoló fotói, mint a Lovasok téli faluképben, vagy a Falun átvonuló lovaskatonák. A végtelen menet monotonságát, a téli táj dermedtségét érzékelteti a Gyalogmenet, vagy a Gyalogosok a hómezőn. Balogh szociális érzékenységét mutatják a harcok pusztításait, a háború sújtotta vidékek nyomorúságát bemutató képei, mint a Csata végén, a Nyomorúság, a Rögös úton, a Sebesültek a Készül a közös sír, vagy az Elhunyt bajtárs sírja, melyek már a szociofotó határát közelítő felvételek, megrázó érzelmi hatást váltanak ki. A lapokban megjelent legtöbb képe a harcok szünetében készült, a katonaélet, a lövészárkok mindennapjait ábrázoló, néha némi humort is megcsillantó, eleven hatású zsánerjelenet, mint a Mészárosok a fronton, a Tábori fogászat, A huszár és a pálinka, A tábori konyha, vagy a Barátkozás egy kiskatonával című képei. Alapvetően derűs alkatához ezek a katonaélet nyugalmasabb pillanatait elkapó életképek álltak közel. A háború éveiben Balogh művészfotós tevékenysége szünetelt, de háborús tudósításainak egy részén - ahol erre lehetőség adódott - kiütközött esztétikai igényessége, biztos kompozíciós készsége, kiváló technikája. Talán legnagyobb presztízst jelentő kitüntetését, az 1937-es párizsi világkiállítás Grand Prix-jét világháborús felvétellel, az 1915-ben készült, a meredek domboldalon ágyút vontató lovas katonák képével, a Tarack-kal nyerte el. 1934-ben a MAOSZ Vigadóban rendezett Magyar-Osztrák Művészi Háborús Fényképkiállításán 30 képpel szerepelt. A Magyar Hírlap kritikusa szerint „ebből az anyagból a legjobbak Balogh Rudolf … fotói.”(31)

A háború után került a korszak vezető liberális szellemiségű sajtókonszernjéhez, az Est Lapok belső munkatársa lett.(32) Az 1920-as, 30-as években a nyomda- és fotótechnika gyors fejlődése következtében fordulat következett be a fotoriportban. Ekkor léptek színre elsősorban a háború utáni Németországban, majd Európa- és Amerika-szerte az ugrásszerűen megnövekedett népszerűségű, többszázezres, milliós példányszámú képes magazinok. Ezek a képekre épültek, most már nem a szöveget illusztráló, annak alárendelt képeket közöltek, hanem döntően a képek vették át a vezető szerepet az információban. Újszerű módon fotósorozatban, képesszében bontották ki a témát, s a megnövekedett szerepű képszerkesztők a dupla újságoldalakat dinamikusan szerkesztett vizuális egységként kezelték. Semmi sem kerülhetett a lapba, ami képileg nem volt eléggé érdekes, ’blikkfangos.’(33) A Pesti Napló legendássá vált, 1925-től indult Vasárnapi Képes Mellékletének vezető riportere rövidesen Balogh lett. A Melléklet modern tördelésével, kép-centrikusságával, kiváló külföldi és hazai fotóanyagával nemzetközi mércével mérve is élvonalbeli szintet képviselt. Különösen az 1933 decembere és 1934 márciusa között megjelent számok, melyeket Lóránt István szerkesztett, akit korábban már a Münchner Illustrierte Pressénénél dolgozva a modern szemléletű magazin-képszerkesztés(34) megteremtőjeként tiszteltek. Nemcsak az Est-lapkonszernhez tartozó fórumokban jelentek meg rendszeresen Balogh képei, hanem más tekintélyes sajtóorgánumokban, külföldi magazinokban, idegenforgalmi kiadványokban és a fotós-szaklapokban is. Ekkor már két évtizedes fotóriporteri múltjával, haditudósítói és fotóművészi rangjával nem készített naponta aktuális hírfotókat, hiszen ő volt a magyar fotográfia legfőbb szaktekintélye. Rendszeresen hívták meg a művészi fényképkiállítások zsűrijébe, 1927-ben a Fotoriporterek Szakcsoportja elnökévé választotta, elsőként neki adományozták a ’Magyarország aranykoszorús mestere’ címet, 1939-ben a fotográfia feltalálásának 100 éves jubileumán a Budapesti Fényképészek és Fényképnagyítók Ipartestülete ’a fényképezés és a szakmai érdekek terén szerzett kiváló érdemei’ elismeréseként Niepce-Daguerre arany-emlékéremmel tüntette ki. 1931-ben a Tamás Galériában(35) rendezték meg kiállítását Angelo, Balogh Rudolf, Rónai Dénes és Pécsi József munkáival együtt.

Balogh a háború utáni munkáiban nem a magazin-riportázs új módszerét, a képesszék, fotósorozatok készítését választotta, hanem nagy önállósággal és tudatossággal alakította ki saját, kedvelt műfaját, melyet már 1914-ben a Fotóművészet beköszöntő cikkében az amatőr fotósok számára is programként hirdetett meg: a magyar vidék életének, tájainak, állatvilágának, a paraszti népszokások, népviseletek derűs ábrázolását. A 30-as években változás ment végbe a hazai művészi fényképezésben, az amatőrök munkáiban is. Az előző korszakhoz képest jelentős előrelépést jelentett a festőiességtől való fokozatos elszakadás, a fényképi látásmód kibontakozása. A fotó csak rá jellemző kifejezésmódja – a fénnyel való plasztikus ábrázolás, a részletgazdagság, az éles rajz, a mélységi élesség - általános követelménnyé vált. Ennek a folyamatnak állt élére Balogh Rudolf. Nemcsak munkáival eszméltette rá kortársait a fényképezés önálló témakörére és kifejezési formáira, hanem 1930-tól 1936-ig, a lap megszűnéséig, a ’magyaros stílus’ egyik legfontosabb fórumának, - fejléce szerint ’amatőr és művészetfotográfiai folyóirat’-nak, - a Fotoművészeti Híreknek felelős szerkesztőjeként és kiadójaként a fotós közélet egyik irányítója volt. 25 ezer klubokba szerveződött amatőr és 250 ezer fényképezőgéppel rendelkező műkedvelő számára nyújtott mintát a lap, követték a Balogh által vezérelt irányt. Ennek árnyoldalaként epigonok tömege utánozta munkáit, Balogh szavai szerint: „Jött a kis kutya, nagy kutya – és másnap mindenki kis és nagy kutyát knipszelt.”(36)

A fotográfia nemzetközi megújítóinak leginkább lényeges eredményei – a témakör kiszélesítése, a látvány fényképi ábrázolása, az újszerű képszerkesztési eszközök – csak fokozatosan, szinte rejtetten épültek be a többség munkáiba. A kifejezés új nyelvének többnyire csak külső, formai elemeit hasznosította az amatőrök szélesebb köre. A tematikai újdonságokat is a ’túlzások’ mellőzésével vették át, s igyekeztek összeegyeztetni a régit az újjal. A leginkább szembetűnő újdonság a kivilágosodott képtónus, a tükörfényes felület, a kitisztult formák, a fények és árnyékok ragyogó, harmonikus ellentéte, a részletgazdag tónusskála, az érzékletes anyagszerűség és az egész kép felületére kiterjedő, hibátlanul éles rajz volt. A tájkép és az életkép maradt az uralkodó műfaj, s a mozgás megragadása nagymértékben gazdagította a jelenetek ábrázolását.(37) Az új formanyelv az alkotók többségét tekintve közömbös, olykor retrográd szemlélettel párosult. Az uralkodóvá vált fotóstílus szemléletét jellemezve Hevesy Iván rámutatott arra, hogy: „Az élet és a valóság fényképi kifejezésében érvényesült ugyan a realizmus, de bizonyos mérséklettel és óvatossággal, a megmozgatóbb, mélyrehatóbb hatások kerülésével. Ennek öncélú esztétikai programjuk is ellenszegülne.”(38) Mivel az öncélú szépséget többre értékelték a kifejezés erejénél, igazságánál, a hangsúly a tartalomról a formai elemekre, a kép harmonikus alakítására tevődött át. A fényképezők többségét megrészegítette a fotó egyik kifejezőeszköze, a fénnyel való játék gazdag lehetősége, és sokan az egyedüli célt a pompás fény-árnyék hatások elérésében látták.(39) „A ma művészi fotográfiájának lehetősége: a festőiességtől mentes tiszta fotó, amely lerázott magáról minden utánzó megnyilatkozást, és mint új művészet, teljesen elszakadva a régi fotográfiától, itt áll előttünk, mint a fényjáték monokróm ábrázolója. … A ma fotografálója látja a napot és annak ezernyi játékát, a vizet gyönyörű csillogásával, a mozgást, a gépet, az embert, az állatot, a természetet és mindent, de nem úgy, mint a közelmúltban, hanem szabadon és fotografikusan, és realisztikusan játszik a fénnyel, hogy visszaadja annak minden varázslatos szépségét, úgy, ahogy azt más művészettel kifejezni nem lehet.”(40) - hirdette a tiszta fényképiség programját Balogh.

Balogh számos rangos kiállításon nyert díjat itthon és külföldön. Követői, a magyar amatőrök kollekciói éveken át komoly sikereket arattak a nemzetközi kiállításokon, melyben része volt a néprajzi témák iránt feltámadó érdeklődésnek és a magyar anyagok egységes kivitelezésének. A külső jegyek alapján jellemezték a külföldi kritikák ’magyaros stílusnak’ a magyarok munkáit: „A svájci Camera … megállapítja, hogy a magyarok már egy egész különleges stílust képviselnek, amit jóakarónk, Herz A. úr, a Camera főszerkesztője elnevezett ’magyar stílusnak’. Herz szerint a magyar stílus abszolút tökéletes technikájú fényes brómezüst nagyítású és lágyan rajzoló objektívvel felvett képekre vonatkozik.”(41) A bécsi kiállítás kritikusa szerint: „Ez a csoport feltűnően egységes, … valamennyi kiállító brómezüstpapírra dolgozik, amelyen virtuóz technikája által a legnagyszerűbb hatásokat éri el. Elragadóak a magyarok akttanulmányai, azután azok a képek, melyek tárgyukat a magyar népéletből merítették, amelyeken ugyancsak megérzik a magyar föld végtelen szeretete.”(42) Balogh maga 1934-es interjújában határozta meg stílusuk jellegzetességeit: „A fényhatások tökéletes harmóniája, a nyugodt vonalvezetés, a témaválasztás nagyszerűsége és változatossága, a képszerkesztés felülmúlhatatlan biztonsága azok a tényezők, amelyeket erényeinknek tudnak be, ezek tehát a ’magyar stílus’ alkotó elemei.”(43) Valójában a külföldi fotográfiától való elkülönülés az alkotók szándékában, témaválasztásában létezett, a korabeli nemzetközi amatőr-fényképezés szemléletétől és formavilágától nem sokban különböztek képeik.

Mint láttuk, Balogh Rudolf kezdeményezte a magyar népi etnikum, a falu, elsősorban az Alföld, a magyar puszta élete, a népi típusok, a táj, az állatvilág művészi ábrázolását. Ezeket addig csak a néprajzkutatók fényképezték tudományos munkáik dokumentálására. A ’magyaros irány’ - jórészt polgári, középosztálybeli – fényképészeinek szemléletét azonban nem a tudományos igény irányította, hanem a trianoni békeszerződés után megerősödő nacionalizmus szelleme befolyásolta. Baloghnak mindig az élet napos oldalát kereső, derűs alkatával és világnézeti korlátaival egyaránt magyarázható, hogy alkotótársai számára a magyar népi tematika kizárólagosságát hirdette: „Megcsömörlöttünk a várostól, amely összhatásában internacionális mázt hazudott magára, … felkerekedtünk, hogy a magyar falu, a magyar táj és a magyar fajta napsugaras világában találjuk meg a magyar fényképezés igazi témakörét.”(44) Legkedveltebb témája a ragyogó fényben úszó, bárányfelhőkkel fodros (olykor a felhőket montázzsal bemásolva pótló) tájképek és bravúros állatábrázolások mellett a népi zsáner volt. Zajky Zoltán szerint „talán egyetlen képében sem ábrázol heroikus, súlyos jelentőségű eseményeket, többnyire csak apró jeleneteket, az élet egyszerű, de mégis kifejező, sokatmondó villanásait.”(45) Öncélú szépségkultusza és a társadalmi problémák iránti közönye következtében zsánerképei többségén adós maradt a hiteles, realista emberábrázolással. Követőivel együtt a parasztság életét igen egyoldalúan, összességükben a lényeget meghamisítva mutatta be. Népi tárgyú életképein többnyire a falusi élet ünnepeinek és hétköznapjainak csak a derűs, idillikus oldalát, ünnepi pillanatait jelenítette meg. Sosem a fárasztó munkát, a nehéz emberi sorsokat látjuk. Világháborús riportjaival ellentétben szegénységnek, gondnak semmi nyoma, hanem a mindennapok apró eseményei közepette, a háztartásban, a ház körüli teendőkben, kézműipari munkában foglalatoskodva, vagy ünnepelve mutatta alakjait, többnyire gazdag népviseletben. Kezdetben szinte megilletődött áhítattal leste el ezeket a jeleneteket, később azonban az országot járva általánossá vált e jelenetek megrendezése, a külsőségekbe való belefeledkezés, az ábrázoltak gyakran indokolatlan népviseletbe öltöztetése olyan helyszíneken is, ahol már nem hordták, legfeljebb a nagy ünnepeken öltötték magukra a hagyományos viseletet. A beállított, megrendezett képeken a harmónia tökéletes. Figyelmét a formai újításokra, az előadás csillogó szépségére, a bravúros technikára koncentrálta, ugyanakkor mondanivaló tekintetében a felszínen maradt, s elfeledkezett a művészet társadalmi hivatásáról(46). Albertini Bélának a korabeli sajtóban folytatott kutatásai kimutatták, hogy 1925-től a képeket nagy számban közlő újságokban valóságos versengés vette kezdetét a ’magyaros képek’ közlésének áradatával. A konzervatív polgári Új Időket és a radikálisan jobboldali Magyarságot mennyiségileg és minőségileg is a liberális Pesti Napló Képes Melléklete múlta fölül,(47) főként Balogh Rudolf esztétikai szempontból is igényesen megformált, bravúros képeivel.

Az 1930-as évek derekától (egyes források szerint 1932-től, máshol 1935-től) az MTI elődjének, a Magyar Film Irodának laborvezetőjeként fokozott szerepet vállalt a külföldre szánt turisztikai ismertetőkben az idegenforgalmi imázs-teremtés, az országról a külföld számára kialakított idillikus, pozitív kép formálásában. 1936-ban a National Geographic egy Magyarországot bemutató cikkét(48) Balogh színes és fekete-fehér képeivel illusztrálta. 1939-ben Jugoszláviáról készített képeket a folyóiratnak. 1939-ben színes naptárt jelentettek meg Balogh háromszín-eljárással készült fotóival. Néhány reklámfelvételét is ismerjük, bár ezek nem jellemző darabjai életművének. Nagyrészt az ő képeivel jelent meg a Das malerische Ungarn (Festői Magyarország)(49) című kötet. Az idegenforgalmi propaganda-munka fokozott túltermelésre késztette Baloghot, melynek káros következménye később a művészi színvonalban is megmutatkozott: az idilli képek elvesztették őszinteségüket, a kompozíció gyakran ismétlődött, modorossá vált, s az ürességet a népviseletek túlburjánzó pompája volt hivatott leplezni. Ennek tipikus terméke a száz képen falusi zsánereket, lírai tájakat, állatfotókat, csendéleteket felvonultató, 1935-ben négy nyelven(50) megjelentetett idegenforgalmi célú albuma, melynek szántást ábrázoló jelenetén díszes népviseletbe öltöztetett aprócska kislány vezeti az ökröket! A tehenet fejő, a cseresznyét szedő, vagy szüretelő lányok, asszonyok is ünnepi viseletben dolgoznak. Találóan jegyzi meg a Balogh életútját reálisan értékelő, említett könyv szerzőpárosa: „mintha mesekönyvet lapozgatnánk, Egy kedves öreg mesemondó szépséges történeteit látjuk Tündérországról.”(51) De ezek elismerése, értékelése – itthon és külföldön – általános volt: az 1934-es milánói Iparművészeti Kiállításon a mai néző számára kevéssé meggyőző Sírás és nevetés című képéért nagydíjat kapott. 1931-ben a Modern Photography évkönyve közölte a világ száz (szerintük) legjobb fényképét, a nyolc magyar szerző munkái közt Balogh Rudolf képe is helyet kapott.

A ’magyaros irány’ a művészfényképezésben – kiváltképp a műkedvelők körében - egyeduralkodó volt. A második világháború előtt a kor kultúrpolitikájának hathatós támogatását, szinte minden publikációs lehetőségét élvezte, hivatalos irányzattá lépett elő. Nemcsak a kiállításokon, hanem a képes magazinokban, a hazai és külföldi folyóiratokban, szaklapokban, évkönyvekben és albumokban is döntően ezek az idilli ábrázolások szerepeltek az országról. Balogh kezdeményezésére az ő és követői képeivel találkozhattak a nézők az iskolai tantermektől a vasúti kocsikig, „melyek majd mindegyike - Hevesy Ivánnal szólva – valósággal repülő Balogh Rudolftárlat.”(52) E problémamentes ábrázolásmód nagyon is megfelelt az ország vezetése és az idegenforgalom érdekeinek: a népviseletbe öltöztetett parasztok derűs zsánerképeivel a ’hárommillió koldus országa’ helyett a ’vasárnapi Magyarország’ mesterkélten megrendezett, a népszínművek világára emlékeztető ’gyöngyös-bokrétás’ képét nyújtották.(53) A közvélemény jó része előtt kiválóan alkalmas volt az ország gazdasági és társadalmi gondjainak, a feszültségeknek elleplezésére, mert a nemzeti érzésre apellált, s a vesztett háború utáni revíziós törekvések támogatására lehetett felhasználni. „A sajtófotók által történt célzott nézőorientálás … a ’magyaros’ fényképezés megerősödésében, tömegessé válásában Trianon, s nyomában a revíziós szándékok … kétségtelenül erős katalizátor-szerepet töltöttek be.”(54) – írta Albertini Béla. 1945 után a magyar fotográfiában a ’vasfüggöny’ mögötti elszigeteltségben az új, ’szocreál’ tematikára adaptálva még majdnem két évtizedig élt tovább a ’magyaros stílus’ kifejezési eszköztára.

A külföldi fotótörténeti szakirodalom nem tartja számon a ’magyaros stílust’. Ennek ellenére vitathatatlan a magyaros tematikát, és motívumokat fényképező amatőrök képeinek igényes technikai és esztétikai megformáltsága. A fotográfia történetének nemzetközi összefüggéseit vizsgálva joggal írta Albertini Béla: „A ’magyaros stílusú fotográfia’ és sikerei alig szerepelnek az utóbbi évtizedekben írt nemzetközi fotótörténeti munkákban, … diadalútja, visszatekintve ábrándképnek látszik: feltűnt és csak felvillant, hogy csaknem nyom nélkül tűnjön el a nemzetközi fotográfiából.”(55) A Kolta – Kincses szerzőpáros szerint is: „A magyaros stílus csak nekünk ennyire fontos, a világot alig, vagy egyáltalán nem érdekli ebben a formájában. … a harmincas évek elején valóban újat hozott a művészfotográfiába, öt-hat évig méltán aratta a legnagyobb sikereket világszerte, majd elfáradt, s csak epigonjaiban élt tovább. … (a Baloghra) ráaggatott, mindent elfedő, túlhangsúlyozott, kizárólagosságként emlegetett ’magyaros fényképész’-sallang évtizedekig gátolta egész pályafutása méltó értékelését.”(56)

A korábbi szerkesztő előtti tisztelgésként a Fotoművészeti Hirek utód-lapja, a Fotoművészet 1943 áprilisában Haller F. G. Magyar értékeink: Balogh Rudolf című cikkével Balogh különszámot jelentetett meg. Balogh az 1940-es évek elején már sokat betegeskedett, már csak ritkán vett rész a szakma kiállításain, rendezvényein, s a lapokban is ritkábban jelentek meg képei. Bár Balogh – feltehetően harmadik házasságával összefüggésben – 1923-ban áttért az evangélikus vallásra, 1944- ben származása miatt mégis – amint azt Pécsi József, a régi fotós-barát elbeszélte - „a Filmiroda akkori rendezősége, könyörtelen törvények alapján, tisztelői megdöbbenésére, egyszerűen elbocsátotta ’örökös’ állásából.”(57) A második világháború – mint oly sok kiváló magyar fotósét – Balogh életműve nagy részét is megsemmisítette. 1944 júniusában lakását és műtermét bombatalálat érte, mely lelkileg teljesen összetörte, egészségi állapota rohamosan hanyatlott, s néhány hónap múlva, október 9-én meghalt.
Csak 34 évvel később derült rá fény, hogy képei, s főként üvegnegatív lemezei nagy részét rokonainak sikerült a romok közül kimenekíteni. Munkásságának addig ismert töredékéből - melyet a lapokban megjelent felhívás alapján nyomdáktól, fotós barátoktól gyűjtöttek össze - 1960-ban a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendeztek emlékkiállítást.(58) Csak 1978-ban került nevelt lányától a Magyar Fotóművészek Szövetsége Fotótörténeti Gyűjteményébe, majd a Magyar Fotográfiai Múzeumba addig lappangó, több ezer negatív lemezből és pozitív kópiából álló riportfotó-hagyatéka, köztük mintegy 1500 világháborús felvétele, mely módot adott Balogh munkásságának komplexebb értékelésére. A Magyar Fotográfiai Múzeum 1998-ban rendezte meg életmű kiállítását Minden magyar fotóriporterek atyja: Balogh Rudolf (1879-1944)(59) címmel és adta ki Kincses Károly és Kolta Magdolna a bevezetőben említett könyvét. 2006-ban szintén a kecskeméti Fotómúzeum rendezett kiállítást Balogh első világháborús panorámaképeiből(60) és hozzá kapcsolódva adta ki katalógusát Baki Péter szövegével,(61) majd a nagy háború kitörésének 100. évfordulóján, 2014-ben első világháborús képeiből rendezett kiállítást Balogh Rudolf haditudósítása az első világháborúról(62) címmel.

Balogh legmaradandóbb képein az alföldi-pusztai táj szépségét, a sík vidék, a nagy szabad terek végtelenségét, lenyűgöző hangulatát érzékeltette. Pusztai tárgyú képei Petőfi, Juhász Gyula költeményeire, Liszt rapszódiáira emlékeztetnek, az alföldi festők rokonának érezzük, nem véletlenül nevezték a magyar puszta nagy fényképköltőjének. Technikában, képszerkesztésben a legkorszerűbb megoldásokat alkalmazta, bravúrosan bánt a fotó legfontosabb képalakító eszközével, a fénnyel, de fölényes mesterségbeli tudását nem használta öncélú formajátékokra, került minden szertelenséget, esetlegességet, véletlenszerűséget. Képeinek legfőbb erénye a harmónia, kompozícióiban, szerkesztésmódjában tömörségre, klasszikus rendre, egyensúlyra, törekedett, nagy biztonsággal öntötte formába változatos témakörét. Mesterien egyensúlyozott ki feszülő ellentéteket, máskor képeinek alaphangja a csendes szemlélődés, a derűs életöröm. Mozgás és nyugalom klasszikus egyensúlya, bölcs mértékletesség valósult meg nála. Frappáns meglátásokkal, lírával, humorérzékkel teli java munkái a magyar fényképezés maradandó értékei közé tartoznak. A mai szemlélő nem népviseletbe öltöztetett parasztjai, hanem kiváló érzéke miatt érzi képeit nemzeti értéknek, mellyel a magyar táj atmoszféráját, az állatok karakterét és a falu életének hangulatát ragadta meg. Ebben az értelemben nevezhetjük úttörőnek, amellett, hogy nagy szerepet játszott a sajátosan fényképi formanyelv széleskörű elterjesztésében.

Értékelésénél munkásságának kétarcúsága merőben ellentétes véleményeket eredményezett. Kortársai csodálták és utánozták, példaképüknek, az új fotóstílus kezdeményezőjének tekintették. A szociális problémákat felvető baloldali réteg viszont idegenforgalmi célra készült, csillogó, népies életképei tömegét látva csak a Gyöngyös Bokréta mozgalom(63) jellegzetes képviselőjét látták benne. Zajky Zoltán higgadt értékelést adott kiállításáról: „Művészete termékenyítő, eleven erejű, sok vonatkozásban értékes hagyomány, ami ösztönző tanulságul szolgálhat a mai művésznemzedéknek.”(64) Hevesy Iván szerint: „Nem vitatható, hogy Balogh Rudolf a két világháború közötti évek nagy magyar fotografusa, korszakot jelzett és jellemzett működésével. Mert új stílus kezdeményezője volt, előrelendítő és útmutató hatással kora többi fotografusára.”(65) Az emlékkiállítás katalógusában írta: „Ne kegyelettel tekintsünk Balogh Rudolf képeire: nem holt emlékei ezek a magyar fotóművészet múltjának, hanem ma is eleven értékei. Olyan örökséget jelentenek, ami, mint minden igazi művész életműve, tovább él, humuszt ad és magokat az új sarjadáshoz.”(66) (Tőry Klára)

Az alábbi galériában látható Balogh Rudolf képek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében található. 

Válogatott irodalom
Könyve, írásai:
Ungarnfiebel / Hungarian Pictures / Images hongroises / Visioni Ungheresi. (Magyar képek) Magyar Királyi Kereskedelmi Hivatal – Magyar Film Iroda, 1935.
Az olvasóhoz (beköszöntő). Fotoművészet, 1914/1.
Interjú Balogh Rudolffal a fotoriportról. Magyar Fotográfia, 1931/6.
In: Das malerische Ungarn (Festői Magyarország) Cserépfalvi, Budapest, 1934.
A magyar művészi fényképezés. Fotoművészeti Hírek, 1934/4.
In: Magyarország / Ungarn / La Hongrie / Hungary Országos Idegenforgalmi Hivatal, Budapest, 1038–38.

Könyvek, cikkek Balogh Rudolfról:
Balogh Rudolf. (Fotóművészeti Kiskönyvtár, előszó: dr. Vajda Ernő) Corvina, Budapest, 1969.
In: Tőry Klára: A magyar fotográfia útja. 3. rész (TV szakszöveg, kézirat: 1973., vetítés: 1977.)
In: Contemporary Photographers. (szerk: Colin Naylor) Tőry Klára: Balogh Rudolf. St. James Press. Chicago-London, 1988.
In: A fénykép varázsa. 12 kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből. Magyar Fotóművészek Szövetsége – Szabad Tér, Budapest, 1989. Chochol Károly: Balogh Rudolf., Tőry Klára: A magyaros stílus.
Kincses Károly: Balogh Rudolf minden fotoriporterek atyja. A magyar fotográfia történetéből 13., Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998.
In: Kincses Károly: Fotográfusok Made in Hungary. Aki elment, aki maradt. Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998.
In: Kincses Károly: Mítosz vagy siker? A magyaros stílus. A magyar fotográfia történetéből 21., Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001.
In: Boldog / képek (katalógus, szöveg: Fejős Zoltán) Néprajzi Múzeum, 2005.
Balogh Rudolf első világháborús panorámaképei - Panorama Images of the First World War by Balogh Rudolf. (katalógus, szöveg: Baki Péter) Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2006.
In: The History of European Photography 1900-1938. Central Eurpean House of Photography, Bratislava, 2010.
Képeinkhez. Balogh Rudolf. Magyar Fotográfia, 1927/9.
Révész Imre: Fényképkiállítás. Magyar Fotográfia, 1931/8.
Hevesy Iván: A fényképkiállításról. Magyar Fotográfia, 1931/9.
Rónai Dénes: Balogh Rudolf. Magyar Fotográfia, 1932. júl. 3.
Angelo: Reflexek. Magyar Fotográfia, 1934/7.
Hogyan született a ’magyar stílus’? Interjú Balogh Rudolffal. Fotoművészeti Hírek, 1934. szeptember
Haller F. G.: Magyar értékeink. Fotoművészet, 1943/4.
Dr. Zajky Zoltán: Balogh Rudolf műveinek emlékkiállítása. Fotó, 1960/10.
Hevesy Iván: Balogh Rudolf fotóművész emlékkiállítása a Petőfi Múzeumban. Magyar Nemzet, 1960. szept. 23.
Kocogh Ákos: Új könyveinkről. Balogh Rudolf munkássága. Fotóművészet, 1969/4.
Tőry Klára: A magyar fotográfia útja. 1973. (TV szakszöveg 3. rész, vetítés: 1977.)
Szarka Klára: „A magyaros mester.” Ötven éve halt meg Balogh Rudolf. Magyar Hírlap, 1994. 236.)  
Kincses Károly – Kolta Magdolna: A haditudósító Balogh Rudolf. Fotoriporter, 1999/1-2.
Baki Péter: A Vasárnapi Újság és a fotográfia (1854-1921) A magyar fotográfia forrásai 2., Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005.
Boldog / Képek / The Village of Boldog Images (katalógus, szöveg: Fejős Zoltán) Budapest, Néprajzi Múzeum, 2005.
Tőry Klára: Balogh Rudolf. Digitális Fotó Magazin, 2005. július-augusztus
Albertini Béla: A „magyaros” fényképezés sajtóáradatának kezdetei. 1., 2. Fotóművészet, 2012/2., 3.
Balogh Rudolf – aranykoszorús fényképész mester (1879–1944) http://www.oszk.hu/kiallitasok/baloghrudolf-kiallitas?mobile=off 2012.11.06.
Bata Tímea: Balogh Rudolf – aranykoszorús fényképészmester. https://archiv.magyarmuzeumok.hu/ kiallitas/977 _balogh_rudolf_%E2%80%93_aranykoszorus_fenykepeszmester 2012.12.18.

Lábjegyzetek
1 A magyaros stílus elnevezést - amellyel a két világháború közötti művészi igényű, főként amatőr-fényképezés jellegzetes irányzatát jelölték - a maga korában és később is gyakran idézőjelbe tették, mely arra a bizonytalanságra utal, hogy jogos-e tartalmilag és formailag specifikus vonásokról beszélni.
2 Tény-Kép A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, 1981.12.19–1982.01.31.
3 Kincses Károly – Kolta Magdolna: Minden magyar fotóriporterek atyja: Balogh Rudolf. A magyar fotográfia történetéből 13., Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998.
4 Balogh Rudolf – aranykoszorús fényképész mester (1879–1944) Országos Széchényi Könyvtár, 2012.11.06-2013.01.19.
5 Albertini Béla: A „magyaros” fényképezés sajtóáradatának kezdetei. (1. rész) Fotóművészet, 2012/2. 109. o.
6 Kincses – Kolta: i. m. 7. o.
7 Kincses – Kolta: i. m. 8. o.
8 Albertini Béla: i. m. 110. o.
9 Tarr László: A régi Váci utca regényes krónikája. Helikon, 1984. Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 7. o.
10 Vasárnapi Újság, 1903.08.16. Közli: Kincses – Kolta: i. m. 8. o.
11 Kincses - Kolta: i. m. 8. o.
12 Farkas Zsuzsa: Rippl-Rónai József a Fényben. Fotóművészet, 2018/3. 115. o.; Kincses - Kolta: i. m. 8. o.
13 Vasárnapi Újság, 1906. karácsonyi melléklete Közli: Kincses – Kolta: i. m. 11. o.
14 A budapesti Photo Club I. Nemzetközi Művészi Fényképkiállítása, Nemzeti Szalon, 1903.
15 Műkedvelők fényképkiállítása. Vasárnapi Újság, 1907.04.07. 281. o. Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 12. o.
16 Dr. Kelen Béla: Országos fényképkiállítás a Műcsarnokban. Magyar Iparművészet, 1908. Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 14. o.
17 Vasárnapi Újság, 1908.06.07. Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 14. o.
18 Dr. Kohlmann Artúr: Képeinkről. Az Amatőr, 120. o. Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 14. o.
19 Balogh Rudolf: Az olvasóhoz. Fotoművészet, 1914. június 1. 1. o.
20 Balogh Rudolf i. m. 2. o.
21 Balogh Rudolf: i. m. 1. o. Idézi: Tőry Klára: In: A fénykép varázsa. 12 kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből. Magyar Fotóművészek Szövetsége – Szabad Tér, Budapest, 1989. Tőry Klára: A magyaros stílus. 159. o.
22 Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 17. o.
23 A kaiserlich und königlich (császári és királyi) rövidítése az Osztrák-Magyar Monarchia közös intézményeinek megjelölésére szolgált.
24 Én a szabadúszó fotoriporter Müllner Jánost is közéjük sorolnám.
25 Baki Péter: Balogh Rudolf háborús panorámaképei – Panorama Images of the First World War by Rudolf Balogh. Bevezető. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2006. sztln 
26 [-]: Balogh Rudolf. Vasárnapi Újság, 1914.10.18. Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 18. o.
27 Baki Péter: i. m. sztln 
28 Baki Péter: i. m. sztln 
29 [-fazekas]: A magyar müvészi fényképezés mestere: Balogh Rudolf. Magyarság, 1936.04.12. 27. o. Közli: Kincses – Kolta: i. m. 20. o.
30 Vasárnapi Újság, 1914. 45. sz. 11.08.; 1914. 46 sz. 10.15. Közli: Baki Péter: A Vasárnapi Újság és a fotográfia. (1854- 1921) A magyar fotográfia forrásai 2. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005. 36. o.
31 Magyar Hírlap, 1934.10.13. Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 20. o.
32 Nincs konkrét adat arra, hogy pontosan mikor lett Az Est Lapok munkatársa. Névaláírással jelzett képei 1925.11.22-től jelentek meg a Pesti Napló Képes Mellékletében, de az előző hónapokban, esetleg 1924-ben is publikálták már név nélkül képeit. Közlik: Alberini Béla: i. m. 110. o.; Kincses – Kolta: i. m. 24. o.
33 A német Blickfang szóból: szembeszökő, a tekintetet megragadó
34 „A képek ne legyenek beállítottak, a jó fotóriporter úgy használja fényképezőgépét, mint az újságíró a noteszét, akként jegyezvén fel gyorsan az eseményeket, ahogyan történnek, anélkül, hogy megakasztaná azokat egy felvétel kedvéért. Az emberek legyenek olyanok a fotókon, amilyenek a valóságban, s ne olyanok, amilyeneknek látszani szeretnének. … A mindennapokat kell valósághűen ábrázolni.” – foglalta össze Lóránt szerkesztési elveit.
35 Tamás Henrik műgyűjtő Akadémia utcai 8. sz. alatti galériája
36 Idézi. Kincses – Kolta: i. m. 22. o.
37 Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. MÚOSZ Oktatási Igazgatósága, Budapest, 1982. 76. o; Átdolgozott változat: https://maimanohaz.blog.hu/ 2013/05/06/az_uj_formanyelv_szeles_koru_elterjedese_a_tovabblepes_elott
38 Hevesy Iván: Az egyetemes fotóművészet története. Budapesti Fotóklub és Népművelési Intézet jegyzete, 1964. 143. o.
39 Tőry Klára: i. m. 76. o.; maimanohaz.blog.hu i. m.
40 Balogh Rudolf: A magyar művészi fényképezés. Fotoművészeti Hírek, 1934. ápr. 61. o. Idézi: Tőry Klára: i. m 77. o.; In: Contemporary Photographers. (szerk: Colin Naylor) Tőry Klára: Balogh Rudolf. St. James Press, Chicago-London, 1988. 45. o.
41 Dózsa Dezső: Magyar stílus. Fotoművészeti Hírek, 1933. aug. - szept. - okt. 163. o. Idézi: Tőry Klára: In: A fénykép varázsa. i. m. 160. o.
42 Maximilian Karnitschigg (Graz): Magyarok a bécsi kiállításon. Fotoművészeti Hirek, 1932/7. Idézi: Tőry Klára: i. m. 159. o.
43 Hogyan született a ’magyar stílus’? Interjú Balogh Rudolffal. Fotoművészeti Hírek, 1934. szeptember, 182. o. Idézi: Tőry Klára: i. m. 160. o.
44 Idézi: Haller F. G.: Magyar értékeink: Balogh Rudolf. Fotoművészet, 1943. ápr. 4. o. Idézi: Tőry Klára: i. m. 155. o.
45 Dr. Zajky Zoltán: Balogh Rudolf műveinek emlékkiállítása. Fotó, 1960. okt. 368. o.
46 In: Tőry Klára: A magyar fotográfia útja. 3. rész (TV szakszöveg, kézirat: 1973. 28., 33. o., vetítés: 1977.)
47 Albertini Béla: i. m. (2. rész) Fotóművészet, 2012/3. 134-138.
48 In: John Patric: Magyar Mirth and Melancoly. National Geographic, 1938. január, 1-55. o.: Rural Hungarian Rapsody. 17- 48. o. Idézi: Kincses – Kolta: i. m. 37. o.
49 Das malerische Ungarn / Picturesque Hungary (Festői Magyarország, szöveg: Miklós Elemér) Budapest, Cserépfalvi, 1934.
50 Ungarnfibel; Vision Ungheresi; Hungarian pictures; Images hongroises (Magyar képek. Magyar Királyi Kereskedelmi Kamara – Magyar Filmiroda, Budapest, 1935.
51 Kincses – Kolta: i. m. 36. o.
52 Hevesy Iván: A fényképezés nagy mesterei. Hafa, Budapest, é. n. 110. o.
53 Tőry Klára: i. m. 28. o.
54 Albertini Béla: i. m. 140. o.
55 In: The History of European Photography 1900-1938. Central Eurpean House of Photography, Bratislava, 2010. 333. o.
56 Kincses – Kolta: i. m. 27. o.
57 Egy kiváló magyar fényképész emlékére. Fotó, 1947. szeptember, 2. o. (Budapesti Fényképészek és Fényképnagyítók Ipartestületének havilapja, 1947-49.) Idézi: Csillag Katalin - Albertini Béla: Balogh Rudolf–aranykoszorús fényképész mester (1879–1944), OSZK, 2013.
58 Balogh Rudolf emlékkiállítás 1879-1944. (katalógusszöveg: Hevesy Iván) Petőfi Irodalmi Múzeum, 1960.08.20.- 09.30.
59 Minden magyar fotóriporterek atyja: Balogh Rudolf (1879-1944) Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998.07.24.-09.30.
60 Családias háború – Fotók az Első Világháborúból. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2006.01.15 - 2006.03.15.
61 Baki Péter: i. m.
62 Balogh Rudolf haditudósítása az első világháborúról. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2014.11.28.- 2015.02.28.
63 Balogh jó kapcsolatot ápolt Paulini Bélával, aki az idegenforgalmat népszerűsítő fotósok, filmesek körében népszerű Pest megyei faluban, a hagyományőrző Boldogon tett látogatása után 1931-ben kezdte szervezni a népi hagyományok újjáélesztésére és színpadi bemutatására alakult Gyöngyös Bokréta mozgalmat. Balogh sokat fényképezett Boldogon, házat is vett közelében. Gondoktól mentes, harmonikus ’romlatlan’ falusi életvitel sugalló képei gyakran szerepeltek a képes újságokban. Közli: Boldog / Képek / The Village of Boldog Images (katalógus, szöveg: Fejős Zoltán) Budapest, Néprajzi Múzeum, 2005.124-125. o. A kiállítás: 2004.11.05 – 2005.05.22.
64 Dr. Zajky Zoltán: i. m. 369. o.
65 Hevesy Iván: Balogh Rudolf fotóművész emlékkiállítása a Petőfi Múzeumban. Magyar Nemzet, 1960. szept. 23.
66 Balogh Rudolf emlékkiállítás. i. m. 3. o.

Tőry Klára magyar fotográfusokról írt részletes életrajzainak listáját ITT találod.