Témazáró dolgozat a digitális oktatásban

Mi sem jellemzi jobban (vagy inkább látványosabban) a világ fejlődését, mint a legkülönfélébb területeken megjelenő, egyre feltűnőbb (és reméljük hasznosabb) digitalizáció. Azt azonban senki sem gondolta, hogy ezt az oktatásban – a lényegi részt tekintve – egyik napról a másikra vezessék be. Ennek sikerességéről még korai lenne beszélni, de a szükségessége – ebben a helyzetben – aligha kérdőjelezhető meg.

Kedves gyerekek! – kezdte mondandóját a legtöbb oktatási intézmény tanító nénije, tanár bácsija néhány héttel ezelőtt még élőben. Aztán megváltozott a világ, és megszakadt egy kapcsolat, ami különösen a kis iskolásokat viselheti meg leginkább. Megkezdődött a „tantermen kívüli digitális munkarend”. Egyfajta kontakt ugyan tényleg véget ért, de elkezdődött egy másfajta kommunikáció, amelyet az újdonság varázsa miatt még korai lenne értékelni. (Legalábbis pedagógiai szempontból.) Számtalan más hozadék van ugyanis, amelyek egyelőre a háttérben húzódnak meg, de a hatásuk máris érzékelhető. Ki van otthon a gyerekkel, ki segít neki a tanulásban? Különösen a kezdő tanoncoknál ez egyáltalán nem mellékes.

tabla.jpg

Az elmúlt hétvégén közvetlenül bepillanthattam egy olyan család életébe, ahol ezek a kérdések vannak éppen napirenden. Szerencsés e az az anyuka, aki most tiszteletbeli tanító néniként foglalkozhat a csemetéjével? Igen, hiszen nálánál jobban senki sem ismeri a gyermekét. Nem, mert a munkahelye bezárása miatt kell neki is otthon lenni. Igen, mert kivételezhet a tanítványával. Nem mert nem kapja meg a tanítói fizetést. Igen, mert a cégtől nem küldték el, sőt megkapja a bérének 50%-át. A számonkéréssel viszont lehetnek még gondok, hiszen az oktató nem látja, hogy a feladatot ki végezte el és mennyi idő alatt. A szülő a saját gyerekét, a tanárt, vagy önmagát fogja becsapni egy kis „sumákolással”? „Esetleg” a közös cél érdekében mindenkivel őszinte lesz. Háááát ezt a témát még nem lehet lezárni.

Nézzünk egy másik példát! Tegyük fel, hogy valaki „bloggerképző” iskolába jár. Itt tulajdonképpen adott a digitális felület. „Felnőttekről” beszélünk, tehát egyszerűbb lehet a feladatkiosztás, a megértés és a számonkérés is. Sőt, az értékelés sem (biztos) hogy az „tanító néni” dolga. Ő legfeljebb irányt mutat, tapasztalatokat oszt meg, lehetőségeket biztosít, és természetesen feladatokat ír elő. Mondjuk egy adott időtartamra, pl. 30 napra. Ezek pedig mi mások lennének, mint hogy blogokat kell írni. Rögtön élesben, hogy a „nebulók” érezzék a helyzet súlyát és komolyságát. Fokozza a helyzetet, hogy a „végítélet” előtt a tanulóknak kell beszámolni arról, hogy mit tapasztaltak a saját bőrükön. Mik voltak a reakciók? Készítsenek egyfajta önbevallást, hogy mit vittek véghez ennyi idő alatt! Elvégezték e a napi kihívások minden feladatát, vagy csak 8-at írtak meg a 30-ból? Elfogadható e az arány, ha ebből három került az Index címlapjára, kettő a blog.hu főoldalára, a többi pedig a feledés homályába? Megfelelő e a „lead”, a bevezető és a tartalmi rész aránya? Joggal örülhetnek e annak, ha egy írásuk meghozta az eddigi legnagyobb olvasottságot? „Be”-vonzó e a kép, megfelelő e a minősége, felkeltette e az olvasó érdeklődését? A végére az egyik legfontosabb, ami az egésznek az eleje: A jó cím vezette e az érdeklődő mutató ujját úgy, hogy az rákattintson az egér bal oldali gombjával.

Az igazi ítészek ugyanis az olvasók, akik ebben a műfajban az egyik legkeményebb „társaság”. Ők osztják a „lájkokat”, az „észt” a kommentek formájában, így generálva a kattintás számokat a hirdetők és a bloggazdák számára. Sőt, azt is Önök döntik el kedves olvasók, hogy a témát lezártnak lehet e tekinteni!

üdv: Jumbóka és a #Fejszelep, a #BloggerKépző ajánlásával.

Kép: saját montázs