Véget ért a felvételi. A lányomat és engem már nem érintett, mi tavaly estünk át ezen a tortúrán. Akkor összeomlottunk, mert teljesen kilátástalan helyzetbe kerültünk. Aztán Isten, sors, Univerzum, az élet megoldotta. És csodásan. A lányom azóta gimnazista, majdnem mindenből ötös tanuló. Pedig annak idején a legtöbb középiskolába nem kellett, sorra elutasították őt. 

A lányom egészen kicsi korában meglelte az útját. Én pedig mellette állok és támogatom őt. Sosem akartam, hogy az én be nem teljesített vágyaimat valósítsa meg, sosem akartam, hogy nekem, vagy bárki másnak meg akarjon felelni. Sosem kapott büntetést, mert valamiből rosszabb jegyet kapott, és tőlem sosem hallotta, hogy tanulj, mert nem lesz belőled ember. 

Annyit mondtam neki, hogy valósítsa meg az álmát! Nem akartam belőle agysebészt, meg állatorvost... na az mondjuk nem lett volna rossz a családban ennyi kutyus, cicus és ló mellett, de hát, ha nem ez az útja, akkor nem ez. 

Tavaly készültünk a felvételire. Nagyon. Előkészítők, külön tanárok. Volt olyan napunk, hogy a lányom a tanártól kilépve, a kocsiban evett és öltözött át, mert csak így értünk oda edzésre. Aztán irány haza, megint tanulás. 

Eljött a nap. Ő úgy érezte, jól sikerült, aztán, amikor kézhez vettük az eredményt, összeomlottunk. Matek 11 pont, magyar 25. Gimnáziumba szeretett volna menni. A lovak az élete, az edzője mondta neki, hogy menjen gimnáziumba, az érettségi után OKJ-s képzésen hódolhat a szenvedélyének, de, ha az évek alatt esetleg változna benne valami, akkor még van lehetősége új útra térni. 

Ám ennyi ponttal majdnem, hogy lehetetlen volt gimnáziumba menni. Már a kezdetekkor sem néztünk "erős", elit gimnáziumot, de ezzel az eredménnyel akkor úgy éreztük, elszállt az esélyünk. Mi már szeptemberben tudtuk, melyik iskolákat fogja beírni, mindent tudtunk. De erre nem számítottunk. Azon a napon minden összeomlani látszott, és mi ott álltunk, hogy lassan be kell adni a jelentkezési lapot, és nekünk nincs hová!

Az általános iskola fenntartójának van egy gimnáziuma is. Mindenki azzal biztatott, hogy oda tuti felveszik, hiszen egy család! Hát... onnan utasították el legelőször. Még esélyt sem adtak neki. 

Ültem a számítógép előtt, és valami megoldásért könyörögtem az égiekhez. Ekkor jött fel egy tanár oldala, amit valamikor like-oltam, de nagyon nem láttam a bejegyzéseket. "HA A GYEREKED ELRONTOTTA A KÖZPONTI FELVÉTELIT..."  Nem szoktam jelnek venni a dolgokat, legalábbis nem elsőre, de most úgy éreztem, ez nekem, ez nekünk szól. Felmentem a honlapra, mit ad a "véletlen", másnap nyílt nap volt abban a gimnáziumban. Törtük magunkat, hogy megnézzük. Nevettünk, sokat. Jól éreztük magunkat. Reményt és esélyt kaptunk.

Az általános iskolában a gyerekem célpont volt. Zaklatták. Hol durvábban, hol kevésbé durván. Volt, hogy az instagram oldalra tették ki, ahogyan szapulják őt.  Kipécézték maguknak, és le sem szálltak róla. Pedig mindent elkövettem, hogy megoldjam ezt. De olyan alattomosan csinálták, hogy sokszor csak utólag derültek ki a dolgok. Próbált az igazgató és az osztályfőnök is segíteni. Az utolsó évben már lehetetlenség volt iskolát váltani. Sehová nem akarták átvenni a lányomat, így el kellett, hogy viselje a támadásokat. 

Ezek után érthető, hogy számomra a legfontosabb kérdés az volt, mennyire jellemző ebben a gimnáziumban a kiközösítés. Az igazgatóhelyettes rám nézett, és annyit mondott. "Ne tőlem kérdezze! Menjen oda a gyerekekhez, és beszélgessen velük! " 

Ültünk a szülői értekezleten, ahol a már kitöltött jelentkezési lapokat kellett leadnunk. A mellettem ülő édesanya büszkén mutatta, hogy mennyire jól sikerült a gyerekének a felvételi. Én, bár rendkívül hálás voltam az égieknek, amiért küldték ezt a gimnáziumot, még mindig tele voltam kételyekkel. Messze volt tőlünk, sokat nem hallottunk felőle, és szinte mindenki szánakozva nézett rám, amiért "kénytelen" vagyok abba az iskolába járatni a gyerekem. 

Az anyuka ránézett a lapomra, ahol ott szerepelt a 11 pont. Sosem fogom elfelejteni az arcát, azt a gúnyt. "Végül is, a lányod majd takaríthat ott, ahol a gyerekem majd igazgató lesz!" Ennyit mondott. Csak mosolyogtam és annyit feleltem neki: "Majd meglátjuk!" És akkor csodálkozunk, hogy milyen a mai fiatalság, amikor ilyen szülők nevelnek gyereket. 

Érkeztek az elutasítások az iskoláktól. Nem adtak esélyt a gyereknek, nem is akartak. 37 pont semmire nem elég, és a legtöbb gimnáziumban nem ilyen gyerekekre van szükség. Nem kellenek a 37 vagy annál kevesebb pontosok. Csak a kitűnő tanuló gyerekek kellenek, mert csak így lesz jó a statisztika. 

Én egyszerű szülő vagyok, mint a legtöbbünk. Nincs politikai kapcsolatom, nem tudok drága magániskolákat megfizetni,  és befolyásos barátaim sincsenek, akiket felhívhattam volna, hogy rakd már be a gyerekem egy gimibe, mert kell az érettségi! Vagyis ott álltunk 37 ponttal, és a sok elutasítással a tarsolyunkban. 

Aztán végre kijött a végleges felvételi rangsor, ahol kiderült a gyermekem mehet ebbe a gimibe! Boldogok voltunk, de valahol féltem is ettől az egésztől. Messze van, sosem hallottunk felőle, és persze a szülők is folyamatosan mondogatták nekem, hogy szegény lányom, hogy ebbe az iskolába kell mennie... stb. stb. 

Volt, hogy felkerestem a gimnáziumokat, ahonnan elutasították, hogy legyen már egy hely a gyerekemnek! A lányom jó tanuló, csak elrontotta a felvételit, legalább esélyt adjanak! Nem adtak. Aztán eljött egy pont, amikor azt éreztem, miért akarnám én, hogy a gyerekem elmenjen egy olyan gimnáziumba, ahonnan folyamatos elutasítást kap, ahelyett, hogy elmenne oda, ahol tárt karokkal várják. Így feladtam a lobbizást, a könyörgést, az igazgatók ajtaja előtti órákig való üldögélést. Megbeszéltük a lányommal, hogy megpróbáljuk ezt a gimnáziumot, és, ha mégsem azt kapjuk, amit vártunk, talán év közben egyszerűbb lesz váltani. És milyen jó, hogy így tettem!

Már a beiratkozásnál, amikor megnézték a bizonyítványát, jött felénk a kérdés. "Ilyen jó tanuló?" Igen... jó tanuló... de elrontotta a a felvételit. 

Azóta a gyerekem majdnem mindenből ötös tanuló. Szereti az osztálytársait,  a tanárait, persze akadnak konfliktusok, de érdekes módon mindig kezelik azokat. 

Odafigyelnek a közösségre, a közösség építésére.

Már az osztályfőnök megkereste a lányomat azzal, hogy megbeszéljék melyik egyetemre felvételizzen ilyen jegyekkel. 

Támogatják őket. Hallanak dicséretet, de bizony, ha valami nem jó, akkor azt is rendezik. Igen... vannak megoldandó feladatok, de mégis összetartanak. 

A kémia, és a fizika a kedvence, mint majdnem minden ottani diáknak. 

Sok támogatást kap a lányom, de volt olyan, amikor az osztályfőnöke mondta, hogy bizony ő ennél többre lenne képes. 

Még élénken él bennem, amikor összeomlottam a felvételi eredményen. Zokogva hívtam a barátnőmet, hogy ugyan most mi is lesz velünk? Hogyan tovább? A lányom tanult, járt felvételi előkészítőre, külön tanárhoz, hogy megfeleljen a felvételin. Mégis rosszul sikerült. Ha egész félévben csak a lábát lógatta volna, akkor azt mondom, jogos a kudarc, és egye meg, amit főzött. De mindent megtett, amit megtehetett, hogy helytálljon. De nem sikerült. Aztán Isten, sors, Univerzum a legváratlanabb pillanatban segítő kezet nyújtott és rátaláltunk álmaink iskolájára.

Még élénken él bennem a lányom hangja a telefonban, amikor sírva hívott, hogy valahogy segítsek, mert most nem tudja, mi lesz. Mint ahogyan én sem tudtam, csak próbáltam tartani benne a lelket, biztatni őt. Hiszen valahogy lennie kell. 

Még élénken él bennem a szülők sajnálkozása, és káröröme. Volt, aki azt mondta az én hibám, mert sosem büntetem a gyerekem, nem unszoltam, és nem hajszoltam a tanulásba, engedem, hogy  saját útját járja, engedem edzésekre, engedem a lovakhoz. És bizony volt, amikor én is magam vádoltam, amiért nem voltam szigorúbb. 

Aztán elkezdődött a gimnázium, jöttek a sikerek, a jó jegyek, a gyerekem mindig nevetve meséli, hogy miket csináltak, szereti az osztálytársait, a tanárait. Támogatják őt,  nem csak őt, őket! Ott a gyerekek, vagy fiatalok dicséretet is kapnak, segítséget. Persze, vannak megoldandó feladatok, de azok valahogy mindig megoldódnak, mert mindenki tesz azért, hogy rendeződjenek a dolgok. 

Annak idején azt kívántam a lányomnak, hogy végre egy jó közösség tagja lehessen, mert annyi rossz után megérdemli. És megkapta. Bízom benne, hogy ez így is marad. De miért ne maradna? Hiszen mindannyian tesznek érte. 

Egy évvel ezelőtt reményt veszte, összeomolva álltunk, merre tovább. A kudarcból a legcsodálatosabb dolog jött létre. Egy jó iskola, jó tanárokkal, és jó közösséggel. Hát kell ennél több? Kívánhatnék ennél többet? 

Ha nem lett volna rossz eredménye a felvételinek sosem kerülünk ebbe az iskolába, és sosem tapasztalhatjuk meg ezeket a csodás dolgokat. 

Bízom benne, hogy az a fiú, akinek anyukája annak idején azzal biztatott, hogy a lányom majd takaríthat, megleli az útját, a jövőjét. És bízom benne, ha igazgató lesz valahol, jobban fog bánni az emberekkel, mint a szülei... remélem a takarítókkal is.