Csak azért se!
2020. január 22. írta: h.Szilvi_

Csak azért se!

Lépten-nyomon mondvacsinált megmondóemberek osztják az észt mindenről, de tényleg mindenről. Arról, hogy mit, mikor és hogyan kellene tennünk, éreznünk. Hány kilósnak kellene lennünk, mikor kellene szülnünk, mitől leszünk értékes emberek és mitől nem. Jobbról-balról ömlenek a jó tanácsok, melyeknek számával aztán, egyenesen arányosan csökken az önbecsülésünk, az önértékelésünk, a magunkba vetett hittünk is.

Én mondom, ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni az ítélkezések kusza útvesztőjében. És senki ne mondja nekem azt, hogy mindezt valóban le lehet sz..rni, mert szerintem egy bizonyos szint után, tényleg mindenkinél betelik a pohár. 

people-3963704_1920.jpg

Kép: pixabay

Akik kétszer is sorba álltak, mikor az önbizalomnövelő szereket osztották, persze, hogy könnyedén legyintenek mindenre, mondván, nem kell olyan érzékenynek lenni... - mondják ezt azért, mert ők nem tudják, hogy bár szép dolog tisztában lenni a saját értékeinkkel (tényleg rendkívül fontos és úgy hívják önbecsülés), de ha magunkat túl sokra értékeltük, érzelmi intelligenciát viszont, elfelejtettünk fejleszteni mellé, akkor mindenkire rossz hatással leszünk, aki  csak a közelünkbe téved.

Hogy miért?     

Mert a világnak nem vastag bőrt növesztett, érzéketlen, empátia mentes, elfordítom a fejemet típusú emberekre van szüksége, hanem olyanokra, akik nem riadnak meg a saját érzelmeiktől, akik nem bántanak másokat, akik segítő kezet nyújtanak, ha szükség van rájuk, akik nem fordítják el a fejüket, akik kiállnak másokért. Olyanokra, akik nem ítélkeznek, akik nem támadnak, nem szégyenítenek, nem aláznak és akik egyetlen percig sem feltételezik magukról azt, hogy tökéletesek. Ilyenformán tehát, képesek arra, hogy másokat is elfogadjanak minden tökéletlenségükkel együtt. Mert

Nem az érzékeny embereknek kell megkeményedniük!

Nem-nem. Azoknak kell érzékenyebbé válniuk, akik elfelejtették, hogy a szeretet, az elfogadás, a megértés, a meghallgatás, az odafigyelés, az egymás felé fordulás valóságos gyógyír a léleknek, még a gyűlölködés csak rombolni tud.

Mert az ítélkezés fáj.

A megalázás megsebez.

A gonoszság megbetegít.

A közöny megkeményít. 

És nem érdekel, hogy sokak szerint ez az egész csak coelhói magasságokban röpködő hablaty. Mondhat bárki-bármit, de világosan látszik, hogy a legalapvetőbb emberi értékekkel sem vagyunk már tisztában. Úgy röhögcsélünk az ún. közhelyeken, hogy lassan fogalmunk sincs róla, mit is jelent embernek lenni.

De szerencsére sokan vagyunk még olyanok is, akik minden körülmény között arra törekszünk, hogy semmiképp se kelljen beállnunk abba a bizonyos sorba. Mert bár tudjuk jól, hogy ott könnyebb dolgunk lenne, de csak azért se fogunk köpködni senkire. Nem fogunk eltiporni másokat. Nem kapaszkodunk fel a hátukon. Nem  űzünk sportot a beszólogatásokból. Nem ítélkezünk külső, szexuális beállítottság, vallási -politika meggyőződés alapján és nem érzünk semmilyen késztetést arra, hogy megalázzunk másokat.  

Csak azért se fordítjuk el a fejünket. Nem nézünk félre. Nem tűrjük csendben. Nem asszisztálunk hozzá, nem segítjük elő. Nem röhögünk rajta és nem sz..rjuk le. Nem keményedünk meg. Nem növesztünk vastag bőrt, nem építünk falakat, nem rekesztünk ki.

Nem gyűlölködünk,

nem támadunk,

nem alázunk. 

Akkor sem, ha ma ez a normális. Akkor sem, ha ezért kitaszítottá válunk. Akkor sem, ha kinevetnek, ha megvetnek, ha elítélnek, ha ujjal mutogatnak. 

Hogy miért? 

Mert nem az a normális, amit ma próbálnak elhitetni velünk. Nem attól leszünk "valakik", hogy képesek vagyunk bántani másokat. Hogy tudunk ütni a szavainkkal, hogy ártó szándékok vezérelnek és nem is attól, hogy csak mások sárba tiprásával vagyunk képesek (látszólag) naggyá válni. Nem az a normális, hogy kilóban, meg gyerekszámban mérjük a női -, pénztárca vastagságban, meg péniszméretben a férfi értéket. Hogy többet foglalkozunk azzal mi van kívül, mint azzal, hogy mi nincs belül. 

Nem az a normális, hogy barátságok, kapcsolatok érdekből születnek, hogy a külvilágnak szólnak, hogy ha megunták őket könnyűszerrel lecserélhetők. Hogy mindenki a másik életében vájkál, hogy mindenki hibát, a másikon fogást keres. Hogy azt lesi mibe köthet bele, hova szúrhat, hol fájna a legjobban. 

Nem ez a normális. 

De, ha mégis. Ha valami oknál fogva elromlott volna a morális mércém és mégiscsak az a normális ember, akibe nem szorult szemernyi jóérzés sem, akkor Istenemre mondom, én életem végéig büszkén viselni fogom majd az "idióta" jelzőt.

És csak azért se akarok soha, de tényleg soha többé normális lenni....  

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is. 

Ha pedig, szeretnél még több önámítás mentes léleksimogatást olvasni, akkor kövesd a Lélekhatár blog Facebook oldalát.

 

süti beállítások módosítása