Munkamánia

5 indok, miért dolgozunk olyan sokat

„A munkamánia legtöbbször abból a kényszeres szükségletből fakad, hogy minél többünk legyen: több pénz, autó, nagyobb elismerés vagy előléptetés. Pedig ezek sosem segítenek ki maradéktalanul.” (Sean Covey)
pexels-nataliya-vaitkevich-6837648.jpg
Sokat dolgozunk. A munka legkülönbözőbb válfajait végezzük. Melózunk az állásunkban, a másodállásunkban, a vállalkozásunkban, majd ez követően otthon is. A legnagyobb baj, hogy nehezen tesszük le a munkát. Mintha fenséges hangú szirének énekét hallanánk, kiknek a bűvköréből nem tudunk szabadulni. De miért is dolgozunk olyan sokat?

Alapból több a dolgunk. Karrierista világunkban, a nők és a férfiak nagy része is rendelkezik teljes idős elfoglaltsággal. És ez a teljes idő manapság ritkán 8 óra, inkább 10 vagy 12. Vagy még több. És mindezek tetejébe ott a házimunka is. Ha a házimunkát piaci értékén elszámolnánk, jelentősen javulnának a gazdasági mutatóink. Másfelől a technikai fejlődésnek hála, rengeteg munkafolyamat egyszerűsödött, rövidült, miközben, szintén a technológia miatt, megnövekedett az elterelő tényezők száma. A szüleink zsebében még nem fityegett ott a mindig csippantó okostelefon, amely nem csupán megkönnyíti a munkát, de meg is hosszabbítja, az állandó közbe kotyogásával. Ráadásul egyéb időkben is velünk van, bármikor megzavarva az aktuális feladatunkat. Állandóan elérhetők vagyunk, hacsak nem teszünk ellene. A ránk zúduló információ cunami mennyisége pedig rettentő. Nem szörfölünk vagy úszunk ezen a tengeren, hanem alámerülünk benne. Ellep minket és azt az érzetet kelti, hogy a sokasodó teendőknek sosincs vége. Csak abbahagyni tudjuk, végezni nem.

Csakis a pénzért tesszük. A pénz valóban nagy úr. Valamiből fizetni kell a számlákat, a benzint, az iskoláztatást, a további számlákat, a műkörmöst, a fodrászt, a még további számlákat, a kaját, a tetőfelújítást, és a számlákat... ja, ezt már említettem. Tehát a pénz egy közvetítő. Mindaz számít, amit megkaphatunk érte. És olykor dönteni kell. A több pénz tényleg ad megfelelő és szükséges többletet, mondjuk mert épp egy új családi járgányra gyűjtünk, vagy sem? Megéri-e az idő befektetés, és az, ha máshonnan veszünk el miatta? Másoktól vagy magunktól. Kevesebb idő jut a családunkra, a hobbinkra, a barátainkra, az egészségünk megőrzésére. Időszakosan lehet értelme a túlmunkának, de önmagáért a pénz hajszolásáért nem igazán. Nekünk kell tudni, hol a határ, és meghúzni a vonalat, eddig és ne tovább.

Ma ez a normális. Számtalan munkahelyen nem menő időben felállni a székünkből. Kimondva vagy kimondatlanul van egy elvárás, ami arra késztet, ne siessünk, mások sem mennek még. Maradjunk még kicsit, és estére is vigyük haza a gépünket, nehogy unatkozzunk, netalán bűntudatunk legyen. Vigyük csak haza a munkát, otthon nincs elég, csináljunk valami hasznosat. Nos, mi történik akkor, ha végeztünk a munkánkkal és hazaindulunk? Ki fogja szóvá tenni? Valószínűleg senki. Kétlem, hogy a munkaszerződésünkben az szerepel, hogy látástól vakulásig. Ne dőljünk be ennek a népszerű mentalitásnak. Holnap is lesz nap, most, ha itt a fájront ideje, tegyük szépen le a lantot, a klaviatúrát, a kalapácsot, parkoljuk le az úthengert, és menjünk haza.

Nincs jobb dolgunk. Nincs senki és semmi, aki vagy ami, fontos nekünk, és mi sem vagyunk fontosak senkinek. Egyedül a munkában találjuk meg a menedéket. Rengeteg embert látni, aki teljesítménymániás. Ám ennek hátterében sokszor negatív okok állnak. Magányosak, és nincs miért haza sietniük. Vagy, ami még rosszabb, van családjuk, de még sem igyekeznek hozzájuk. Éli a kapcsolaton belül mindenki a saját életét, és ez jó nekik. Elvileg, mert feledteti, hogy az érzelmi életük üres. Képesek éjjel-nappal dolgozni, de mintegy hiánypótlásként. Ezzel bizonygatják a fontosságukat, az értékességüket. Így érzik magukat biztonságban. Sajnos nem tudnak leállni, és gyakran a környezetükben élőkre sincsenek tekintettel, tapintatlanul tőlük is hasonló embertelen tempót várnak el.

Kényszerből és félelemből. Féltik a pozíciójukat, illetve az állásukat. Elképzelhető egy destruktív munkahelyi környezet, ahol a vezetők terrorizálják a kollégákat és visszaélnek a státuszukkal. Itt jogos aggodalomról beszélünk, bár a romboló közeget figyelembe véve, nem biztos, hogy ez a megfelelő hely a munkára. Mégis sokan úgy gondolnak az adott állásukra, hogy nincs más választásuk, ezt kell csinálniuk és kész. Nem mernek lépni, bizonytalanok. Kétségeik vannak magukkal kapcsolatban, nem bíznak a tudásukban, nem tudják eladni magukat, így inkább tűrnek. Egy lényeges tényezőt ne hagyjunk ki a számításból. Ugyan meg kell felelnünk egy munkahely számára, ahol dolgozunk, de nekünk is meg kell, hogy feleljen a hely. A nyomasztó munkahely egy életre megnyomoríthatja a lelkünket.

Sokat dolgozunk. Miért? Ezt a kérdést magunknak kell feltenni és megválaszolni. Ha a munkánk rabjai vagyunk, ebben értelmet és értéket lelünk, vagy csak a jelen értelmetlenségét tápláljuk és feledjük egyszerre? Annyi sok minden vár még ránk. Oly sok izgalmas dolog van még, ami nem a pénzkeresetről szól. Keressük meg, éljük meg őket. Csernus Imre mondta: „Egy dolgot szükséges eldönteni: hogy szeretnék-e boldog lenni. Hogy szeretnék-e békében lenni. Mert ha szeretnék, akkor szívvel-lélekkel kell dolgozni, nem csak a munkámban, de az élet egyéb területein is.”

 

 

 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor a sok munkád mellett munkálkodj fontos dolgokon is. És kövesd az oldalt hasonló cikkekért.

Fotó: Nataliya Vaitkevich, Pexels