„Mi az érzelmi intelligencia? Az, hogy nem leszek azonnal depressziós önmagamtól. Képes vagyok szemügyre venni magam és az engem körül vevő világot, és a mások szemével is képes vagyok látni, nem csak a sajátommal.” (Vekerdy Tamás)
Egy világ, ahol sokáig nem volt divat érzelmekről beszélni. Egy közösség, ahol globálisan szorítottuk a háttérbe az érzelmeket. Ezek vagyunk mi, emberek. Hosszú évszázadokon keresztül nem tulajdonítottunk ennek jelentőséget, holott a legtöbb meghatározó dolog mögött az emóciók álltak, állnak. Sértődés vagy nagyravágyás a pusztító háborúk mögött. Elhanyagoltság és fájdalom a nagyszerű műalkotások mögött. Történjék bármi, mindenben benne van az érzelmeinknek a keze. Itt az idő, hogy az őt megillető helyre tegyünk a belső késztetéseinket, amelyek életünk irányításáért felelnek.

Látható érzelmek. A tudósok is hadilábon állnak ezzel a témával. Az érzelmi reakciókat nem feltétlenül lehet annyira egzakt módon mérni, mint a sebességet vagy a távolságot. Körülményesebb a felismerésük és a megismerésük. Pszichológiai értelemben a hat alapérzelmet – öröm, szomorúság, félelem, undor, meglepődés, düh – ugyan megkülönböztetünk, mert ezek születetten a részünk, és a legnyomatékosabban mutatkoznak meg rajtunk és bennünk. Minden egyéb érzelem, mint a szeretet vagy a gyűlölet, hála vagy lenézés, későbbi, tanult „tulajdonságunk”. Összetettebb hatásuk van, bonyolultabb megragadni és tetten érni őket, de tény, ma már a képalkotó berendezések segítségével kimutathatók a testünkben, az agyunkban, azok a változások, amelyet a fellépésük okoz. A megemelkedett pulzus, a kipirosodott bőr, a táguló pupillák, vagy agyunk bizonyos területinek aktivizálása, mind következménye a lelkünk folyamatinak.

Elnyomás alatt. Kemény Zsófi mondta; „Attól nem fogom nem érezni az érzéseimet, hogy tudom, hogy nem kéne éreznem őket.” Kultúránk gyermekkorban elkezdni felszámolni az érzelmi nyitottságot. Az rendben van, ha egy pólyás baba sírva fejezi ki magát, mert ő nem tud másként kommunikálni. Ám, amint pár évesek leszünk elvárás lesz, hogy sírás és hiszti nélkül, egyszerűen mondjuk el, mit szeretnénk, hisz képesek vagyunk rá. Az érzelmi kitörés ciki egy szülőnek, főként nyilvános helyen, ezért ezt is mellőzzük, ha csak lehet. Persze a gyermekeken nem elég megnyomni egy gombot, hogy elcsendesüljenek, őket huzamosabb ideig trenírozni kell, esetleg büntetni, mert hangot mernek adni a bennük zajló lelki zúgolódásnak. A legtöbbjük előbb utóbb feladja, és beáll az érzelemmentesebb sorba. Intoleranciával és allergiával túlzsúfolt jelenünkben már fel sem tűnik egy kis érzelemmentesség.

Megismerni. Mekkora fór, ha tisztában vagyunk belső indíttatásunkkal. Idomítottságunk okán elnyomjuk az érzelmeinket, bűntudatot érzünk miattuk és nem tudjuk, mit kezdjünk velük. Pedig érzelmeink voltak, vannak, lesznek és a legjobb, amit tehetünk, ha megismerkedünk velük. Tudjuk mi, miért zajlik bennünk, tudjuk, hogy ezek nem rossz és szégyellnivaló dolgok, teljesen természetesek, mindenkiben végbe mennek és ha tudatosítjuk őket, akkor szolgálnak minket. Akkor is, amikor negatív érzületeink vannak. Az idegeskedés, a lámpaláz, az izgalom, a harag, a fájdalmak pontosan annyira a részünk, mint az olyan pozitív érzések. Nincs velük probléma, helyük van az életünkben.

Felvállalni. A felismerést követő lépcsőfok a felvállalás. Igen, én ma nem érzem jól magam, megtépázott kedvem van. Jogom van hozzá és nem kell állandóan azt mutatnom kifelé, milyen gondtalan és boldog vagyok. Főként, ha ez nem igaz. Időnként szükségünk van, hogy erőszakkal javítsunk a hangulatunkon, és ezzel jobb kedvre derítsük magunkat. Ám melankolikusan és letörten is szeretnünk kell magunkat. Lesz ilyen időszakunk és bátorság kell hozzá, hogy felvállaljuk, most épp ilyenek vagyunk. Az érzelmeink szabad áramlása lehetővé teszi, hogy ne szoruljunk be a frusztrációkba. Sokan magukban tartanak mindent, nem engedik ki a szellemet a palackból, és ezzel mérgezik a testüket és lelküket. A bent ragadt és fel nem dolgozott érzelmek szorongást gerjesztenek, betegségeket indukálhatnak, félelemben tarthatnak, depresszióba taszíthatnak.

Kezelni. Ismerem, vállalom és gondozom az érzelmeim. Ez az utolsó kulcs az érzelmi intelligencia ajtajához. Kezelni az felmerülő érzéseinket. Dönteni, mit adunk ki magunkból, és ezzel a kiszolgáltatottságunkat kockáztatjuk, és mit nem. Vagy épp nem azonnal és egyenesen bele tolni mások arcába magunkat. Leharapni a fejét egy alkalmazottnak, megsérteni a párunkat, csak azért, mert mi most ilyenek vagyunk és kész. Figyelni, megértést gyakorolni, empátiát mutatni, tolerálni a tőlünk eltérő véleményt, és önkontrollal reagálni, megfelelő módon kommunikálni, építeni a kapcsolatot. Mondhatom, hogy nem érdekel a munkatársam helyzete, az ő problémája, nem az enyém, és ha nem tetszik, ami van, akkor el lehet tolni a biciklit. Azonban nem sokra megyek vele, ha hetente veszítem el az embereimet, mert ők alkalmazkodnak a régi mondáshoz, és inkább megszöknek, mint megszoknak. Emiatt elmennek a jól dolgozók is, aztán nézhetek nagyokat, hogyan pótoljam a hiányzó fogaskerekeket. Le kell szállni a magas főnöki lóról és vezetővé kell válni.

Olyan fejleszthető képességről van szó, amire napi szinten szükségünk van. A szenzitivitás a valamikori mellőzöttségből az eredményesség egyik első számú tényezőjévé lépett elő. Velünk kezdődik, bennünk fejlődik, formálódik, majd kiteljesedésében minket és a körülöttünk élőket is javadalmazza. Séllei Beatrix szerint; „Ha mindezek képességek birtokában vagyunk, akkor a társas életünk viszonylag gördülékenyen fog zajlani. Aki jól felismeri a saját érzéseit, tisztában van azok forrásával, és azzal, hogyan tudja őket kezelni, az nem fogja nap, mint nap azt tapasztalni, hogy ki van téve az érzelmei hullámzásának.”

Ha tetszett ez a cikk, akkor érezz többet magadból és a környezetedből. És oszd meg másokkal is ezt az élményt.

Fotó: Icons8 team, Unsplash