A megtévesztő önkép

A környezetünk vagy mi mondjuk meg, hogy kik vagyunk valójában?

„Világképünk hiedelmeink, előítéleteink összessége, nem pedig értékítélet arról, kik vagyunk.” (Seth Godin)
selfie-1209886_960_720.jpg
Problémáink egyik fő forrása az önképünk. Az kép, amelyet felállítunk magunkról, hogy milyenek vagyunk. És épp ez a bökkenő, hogy a legtöbb esetben a mentális ábrázatunk a milyenek vagyunk kérdésre felel, és nem a kik vagyunkra. A kettő közti különbség okozza a belső vívódásainkat.

A ciki és a menő. Ismerős valakinek, hogy utazik valahová, és valami olyasmit visel, ami szerinte elég cikis, ezért igyekszik a lehető legkisebbre összehúzni magát, mert úgy érzi mindenki megvetően őt bámulja? És ennek az ellenkezője? Felvesz egy menő, dögös cuccot, nagyon vonzónak érzi magát, dekoratívnak, fejét felemeli, tartása feszes és ámulatba ejti a környezetét? Mindez csak a képzeletünk szüleménye. Az emberek nem fognak látványosan másként viszonyulni hozzánk. Főként nem passzív szemlélőként. Egyszerűen mi érezzük jobban vagy épp nyomorultabban magunkat a bőrünkben, és ezt kivetítjük a környezetünkre. A megítélésünk tévesen alapszik más embereken, valójában mi generáljuk ezt az értékelést.

Görbe tükör. Ez a példa is jól szemlélteti a személyiségünk megítélésének a tükröződését. A magunkról alkotott kép leginkább ilyen tükröződésekből áll. A többiek által rólunk mondott véleményekből, kritikákból, tanácsokból, elvárásokból. Ezek töredékeikből és összesítéséből áll össze egy massza a fejünkben, és ez alapján hozunk ítéletet a személyünkről. Természetesen jelentőséget tulajdonítva annak is, kitől származik egy-egy megjegyzés. Akiket többre becsülünk, legyenek azok a szüleink, egy tanárunk vagy a mentorunk, annak a szavára jobban adunk. De bárhonnan nézzük, az így kialakult kép gyakran hamis. Mondhatjuk görbe tükröt tartunk az arcunk elé.

Önazonosság. Így esik meg, hogy a géntérképünk alapján abszolút különbözőek vagyunk, mégis tökéletesen azonos gondok nyomják a vállunkat. Az önazonosság dilemmája. Elég jó vagyok? Csak ennyit tudok? Biztosan ezt akarom csinálni? Mi lesz, ha már nem leszek sikeres? Mit szólnak a többiek hozzá? Addig, amíg nem találjuk meg igazi önmagunkat, addig nyomasztanak a fenti kérdések és a rájuk adott válaszok. Addig teljesen a külvilágtól függünk. A feleleteinket mindig az adott helyzethez illesztjük. Megnézzük, hogyan változtatna az életünkön, a közegünk felénk irányuló megítélésén, és ennek megfelelően alakítjuk ki álláspontunkat. Mert nem tűnhetünk fel rosszabb színben. Mindez nem feltétlenül felel meg a magunk szájízének, de a társadalmi normáknak igen, és túlélésileg ez a fontos. Csak hát túlélés nem feltétlen egyenlő az élettel.

A világ és mi. Hegedűs D. Géza szerint; „Emberként és gondolkodó emberként újra és újra föl kell tenni magunknak az alapvető kérdéseket: kik vagyunk, hol vagyunk, miért élünk, és miért úgy élünk, ahogy.” Minden korszaknak megvannak a maga elvárásai. Mi pedig örömmel eleget teszünk ezeknek a követelményeknek, mert jók akarunk lenni, meg sikeresek, gazdagok és szépek. Azonban, amikor ezek a feltételek nem esnek egybe a mi belső értékrendünkkel, személyiség jegyeinkkel, vágyainkkal, akkor megerőszakoljuk magunkat a beilleszkedésért. Feláldozunk valamit magunkból a pillanatnyi eredményekért, elismerésért vagy egyszerűen csupán azért, hogy ne lógjunk kis a sorból, hisz mindenki más is ezt teszi. Ilyenkor a világ, amelyben élünk, formál minket és nem mi a világot.

Színesebb. Pedig oly sokszínűek vagyunk, olyan tehetségesek és fantáziadúsak. Az oktatási rendszer a mai napig azt sugallja, hogy az akadémia tudás a valódi érték. Az a kép él a fejünkben, hogy egy tudós, egy orvos többet ér, mint egy zenész, művész. A maga módján a szárnyaló kreatívok legalább annyi ember életére lehetnek hatással, mint egy elméleti síkon munkálkodó kutató. A tevékenységi körökben nagy az eltérés, de az emberiségnek mindkettőre egyformán szüksége van. Érző lények vagyunk, legalább annyira szolgálja a mentális egészségünket egy felemelő színházelőadás, mint az orvostudomány, ha betegség támad üti fel a fejét a szervezetünkben. Mindenkit nélkülözhetetlen. Mindenki a saját legjobb képességei által nélkülözhetetlen.

Hiányérzet. Amíg nem azonosulunk valódi énünkkel, nem leszünk maradéktalanul boldogok. Addig boldogtalanul küzdünk, hogy megfeleljünk az elénk támasztott elvárásoknak. Mert nem önmagunk vagyunk és nem az igazi életünket éljük. Ezért fordul elő, hogy a legnagyobb sikereink csúcsán is küzdünk a magánnyal, az ürességgel, a kételyekkel, a ránk vetülő belső árnyakkal. Nincs meg az összhang a lelkünkben, a harmónia, amelyet az önazonosság biztosít. Az érzés, hogy jó helyen vagyunk.

Elfogadás. Önmagunk megtalálása felszabadító érzés. De el is kell fogadnunk, amit találunk. Amint egy párkapcsolatban sem könnyű maradéktalanul elfogadni a partnerünket, hogy ne akarjunk változtatni rajta, úgy saját személyünkkel is ez a helyzet. Megtalálni egy dolog, ám befogadni azt és elfogadni a helyünket a világban a cselekedetről és a változásról szól. Ezért nem egyszerű. De sokkal jobb lesz a közérzetünk. Azt csináljuk, amiben a legjobbak vagyunk és amit élvezünk is. Ez nyújtja a legtöbb örömet a számunkra, és ezzel adjuk a legtöbbet a világnak magunkból. Ekkor kezdjük el mi formálni a világot körülöttünk. És ekkor tesszük egyben színesebbé, változatosabbá is. Magunkévá tesszük Dean Ray Koontz gondolatát; „Az alvó ráébredt, hogy a világ sokszínű és érdekes, sokkal szebb, mint az álom, amit összetévesztett a valósággal.”

 

Ha tetszett az a poszt, akkor lépj ki a saját árnyékodból.