Manapság meglehetősen egységes álláspont, hogy a kutrigur Muagerisz király neve kapcsolatban áll a magyar népnévvel, gyakorlatilag az első írásos említése annak a szónak, amiből a népnév lett. Ezt az állítást mindenki vagy evidenciaként kezeli, vagy ha az elképzelés származásáról, indoklásáról van szó, akkor kizárólag Moravcsik Gyula 1927-es, Magyar Nyelv periodikában megjelenő cikke merül fel forrásként. Szabados György például egy cikkében (Századvég 73. 2014/3, A korai magyar államiság időszerűsége) nemes egyszerűséggel csak így hivatkozik Moravcsikra: „Mert például a népi önelnevezés alapja az 530 körül élt „Muagerisz” kutrigur-hun király személyneveként bukkan fel.” Kijelentő mód és pont. Bárki, aki ezen állítást közli, végeredményben legfeljebb arra tud rámutatni, hogy Moravcsik „igazolta”, „kimutatta” a Muagerisz személynév és a magyar népnév kapcsolatát.

A névalak hasonlósága feltűnő, mégis csak 1896-ban vetődött fel először, hogy köze van a magyar népnévhez, és itt az évszám nagyon fontos jelenség: a milleniumra készülődő, azt ünneplő magyarság hatalmas lelkesedéssel kereste a minél régebbi adatokat az ősmagyarokról. (Századok 30.) Moravcsik pedig nagyon hihetően állította fel a kapcsolat elméletét, nem is tűnk támadhatónak. Azonban felmerül két fontos kérdés. Az egyik, hogy lehetséges-e, hogy a 6. században már létezett a népnév, a másik pedig az, hogy mennyiben fér össze a személynévkénti megjelenése a magyar népnév többi elméletében felállított jelentéssel, származással? A finnugor származtatás szerint példál a népnév magy- töve azonos a manysi népnév many- tövével, és ember jelentésű. Az -ɜr végződés pedig ismét ember jelentésű, a népnév tehát tautologikus, ugyanakkor személynévnek egyáltalán nem alkalmas. A népnév ugyan lehet személynévi eredetű, de akkor a személynév magyarázandó, és az „emberember” jelentésű személynév feltevése eléggé meredek. A másik lehetőség, hogy a Maugerisz név más jelentésű, és az elfogadott jelentés nem helytálló. Ekkor megint a személynév eredetét kell megmagyarázni. Ugyanakkor azt is sejtjük, hogy a magyar törzsszövetségben csak az egyik törzset nevezték megyernek, ami az egésznek a nevet adta, tehát ha a megyer törzsnév eredetéről beszélünk, akkor Muagerisz kutrigur király legfeljebb a megyer törzs őseivel lehetne kapcsolatban. A megyer törzsről viszont finnugor eredetet tételeznek fel, vagyis nem igazán lehetne a kutrigurok leszármazottja. Mindezek azt mutatják, hogy a Muagerisz-magyar azonosítás meglehetősen nagy káoszt eredményez, tehát felülvizsgálandó. Úgy tűnik, hogy Moravcsik pontosan abba a hibába esett, mint amit a Magyar Nyelv ugyanezen számában megjelent előző cikkében két kutató fejére olvas: „Módszertanilag pedig érdekes tanulság, hogy egy hang-történeti rendellenesség miatt kiváló nyelvészek, mint SUCHIER, MEYER-LÜBKE, elvetnek egy etimont, mely jelentéstanilag helyesnek látszik, az egész nyelvrokonság tanúsága alapján, de helyébe kieszelnek egy olyan magyarázatot, mely hang-történetileg helyes, de történetileg abszurdum.” A Muagerisz-magyar egyeztetés viszont még hangtörténetileg sem helyes, történetileg pedig épp olyan abszurdum.

Kérdéses a hangtörténeti helyesség. A „magyar” népnév forrásban először Anonymusnál jelenik meg mogerii alakban. Korábbi említés nincs, ekkor viszont a szövegből egyértelműnek tűnik, hogy saját, belső név, a magyarok nevezték így magukat. A korabeli íráshagyományok alapján a szó olvasata mogyeri, és a vegyes hangrenje azonnal megkongatja a vészcsengőt, hogy valami nem stimmel vele. A magyar nyelvnek ugyanis az egyik legfontosabb jellemzője a szigorú hangrendi illeszkedés, ami a saját szavainknál az összetételeken kívül mindenhol érvényesül. A két látszólagos kivétel az i hang, amit a nyelvészet semleges hangrendűnek mond, holott a mély toldalékot vonzó i-k sokkal inkább a kihalt veláris i maradványai, valamint ennél lényegesen ritkábban az é hang, ami viszont egy i→é hangváltozás emléke. A magyar nyelvben tehát mogyer népnév nem tehető fel, csak a ténylegesen ismert megyer és annak hangrendi párja, a magyar. A 6. századi Muagerisz és Anonymus között egyébként is több mint fél évezred telt el, az viszont lehetséges, hogy olvasmányaiból ismerte ezt a személynevet, és ezért torzította el a népnevet. Az viszont biztos, hogy Anonymus előtt egyetlen forrás sem említi ezt a népnevet sem külső, sem belső névként, így Anonymus legfeljebb azt tudja alátámasztani, hogy az ő idejében már magyar vagy megyer volt a népnév, az eredetére viszont semmi támpontot nem nyújt. Az egyetlen bizánci forrás, VII. Kónsztantinosz, A birodalom kormányzása τού Μεγέρι alakban csak törzsnévként közli, tehát a Tormás-féle követjárás és Anonymus között törzsnévből népnév lett, de mint látható, már akkor is a ma ismert formájában magas hangrendű volt.

A Muageriszként átírt nevű személy összesen két forrásban maradt fenn. Az egyik Jóannész Malalasz (491–578), a másik pedig Thephanész Konfesszor (757–818). Ebből a korábbinál Μούγελ, a későbbinél pedig Μουάγερις alakban. Malalasz viszont csak Theophanésznél újabb kompilációkból ismert. Moravcsik meggyőzően támasztja alá, hogy Theophanész írásmódja állhat közelebb az eredetihez, mivel más névalakokban is megbízhatóbb. Ő viszont két évszázaddal a leírt események után élt, de az ő munkájának is 10. századi másolata az első ismert példány. Ezeknek a középgörög olvasata Mújel, illetve Muájerisz. Bár Kónsztantinosznál láthattuk, hogy a j ejtésű gammát használták a gy leírására is, mégis ha a fonetikailag helyes átírások terjedtek volna el az ógörög betű szerinti átírás helyett, mindjárt nem lenne olyan feltűnő, hogy a Muájerisz annyira hasonló a magyar népnévhez. Mindkét névformában közös az u hang, Theophanésznél az ua hangkapcsolat nem indokolható a magyar hangtannal, ahol a magánhangzók torlódása gyakorlatilag tabu. Ha viszont nem volt ilyen magánhangzó-torlódás, akkor az átírásában lévő ua elem nem magyarázható meg. Ezért abban a pillanatban, amikor Moravcsik áttér a névazonosításra, minden előbbi helyes állítása ellenére ingoványra téved, egyszerűen csak kijelenti, hogy a név legegyszerűbb olvasata Moagyerisz, ami a görög végződés elhagyásával azonos az anonymusi mogyerivel. Márpedig nem azonos. Az u olvasatú ου betűkapcsolat önkényes o-vá változtatása, és a lehetséges olvasatok közül az egyetlen gy-t feltéve juthatunk erre az álláspontra.

További probléma, hogy a görögök a gy hangot nem tudták leírni, ezért ugyan kicserélték azt gammára, de csak azért, mert annak j ejtése is lehetséges. Ezt az ejtést viszont csak úgy tudták visszaadni, ha mindenképpen epszilont vagy iotát írtak utána, ellenkező esetben a gamma ejtése megmarad g-nek. Így ha gy olvasatot feltételezünk, akkor mindjárt azt is feltehetjük, hogy a követő epszilon csak azért van ott, hogy palatális ejtés legyen, vagy az epszilon helyett gyakorlatilag bármilyen magánhangzó állhatott volna. Ismét csak feltevés, hogy a lehetséges ü→ου, és e→α átírások miatt a Müegyerisz olvasat mellett teszi le a voksát. Kétségkívül lehetséges, ahogyan még sok más is lehetséges lenne, de továbbra sem magyarázza semmi, hogy miért van magánhangzó-torlódás a névben.

(Kép forrása: tudomany.hu. A régészet jelenlegi állása szerint így zajlott a honfoglalás. Az Etelköznek nevezett területen kívül a térkép tartalmával egyetértek.)

A fentiek alapján nagyon úgy tűnik, hogy a Μουάγερις királynév olvasata csak azért lett Müegyerisz, mert Moravcsik feltétlenül közelíteni akarta a mogyerihez. Nem kapunk magyarázatot a név jelentésére, és hogy hogyan lett a kutrigur király nevéből törzs-, majd népnév. Ha ezt a magyarázatot elfogadjuk, akkor azt is belátjuk, hogy a magyar népnév eredetére, jelentésére soha nem fogunk magyarázatot kapni, mivel ez a személynév ebben a formában gyakorlatilag értelmezhetetlen. A problémát halmozza, hogy még a kutrigurság sem biztos, egyesek szerint utrigur, mások szerint onogur uralkodó volt. Óhatatlanul felmerül Prokópiosz meséje Utrigurról és Kutrigurról, ahol a hun király két fia az óbolgárok őse, és gyakorlatilag azonos a mi krónikáinkban szereplő Hunor és Magyor-mondával. Az említett három népesség a források szerint a Fekete-tenger északi partvidékén helyezkedett el. A Duna torkolatától a kutrigurok, a Krím környékén az onogurok, az utrigurok pedig a Don és a Volga között, közvetlen szomszédságban a szabirokkal és kazárokkal. Vagy azt tesszük fel, hogy az al-dunai kutrigurok a 6. századtól kelet felé vándorolva elérték a Volga vidékét, majd szétszóródtak mindenfelé, és létrehozták a magyarokkal kapcsolatba hozott összes Madzsar települést, majd a magyar törzsszövetséggel visszaindultak nyugatra, vagy pedig azt, hogy a magyar törzsszövetség a honfoglalás közben, a nyugat felé tartó vonulásával találkozott először a kutrigurokkal (a maradékaikkal, mert abban a három évszázadban nem nagyon emlegetik őket), és ez a későn csatlakozó, szórvány nép lett az egész törzsszövetség névadója. Mindkét eset roppant valószínűtlen.

Azt kell mondjam, Moravcsik Gyula egy hantanilag megfelelő, bár nagyon ingatag levezetést gyártott úgy, hogy történeti abszurdumhoz jutott, és ez a történeti nonszensz ma, egy évszázaddal később a köztudat meghatározó részévé vált. Nem csak a dilettánsok között, hanem a szakmában is. Az éppen elfogadott nyelvészi álláspont a magyar népnév finnugor eredetéről történetileg is indokolható legalább, bár a magam részéről nem értek egyet azzal sem. Alább elmondom azt a saját véleményemet, amit valószínűleg még senki sem tett fel.

Elsősorban arra utalnék, nagyon-nagyon valószínűtlennek tartom, hogy a honfoglalást megelőző sok forrás közül egyik sem őrizte meg azt a nevet, amit a magyar törzsszövetség magára használt volna. Ezen források közül csak a bizánci, perzsa és arab források mértékadóak, a nyugat-európai krónikák másodkézi információi irrelevánsak, csak a honfoglalás után kerülnek közvetlen kontaktusba a magyarokkal, amikor viszont az avarokkal azonosítják pusztán a lakhelyük alapján, majd mivel az avarokat korábban már azonosították a hunokkal, és a germánoknál használatos ungar népnév latinizált hungarus alakja is látszólag ezt támasztja alá, egy idő múltán már hunnak is neveznek minket. Ez viszont nem jelenti azt, hogy azért, mert bármit tudtak volna a magyarok és a hunok kapcsolatairól. Ezt a szálat el lehet vetni. Az említett releváns források mindegyike kizárólag türköknek nevezi a magyarokat. Semmi más azonosítás nem merül fel, vagy egyszerűen csak türkök, vagy valamely türk népcsoport, illetve néha még a pontosság igényével „A madzsarik igen vagyonos emberek, jóképűek és impozáns külsejűek. (…) a törökök egyik csoportja.” (ismeretlen perzsa szerző), „A magyarok a türkök egy fajtája.” (al-Dzsajháni), vagy „A magyarok a türkök közé tartoznak. (…) négy türk néppel közös ősre vezetik vissza családfájukat.” (al-Maszúdi).

Az alábbiakkal nem kell egyetérteni, csak elolvasni és elgondolkodni rajta.

Érdemes talán összevetni az arab és perzsa madzsar neveket a kónsztantinoszi μεγέρι-vel. Ezek arra utalnak, hogy a magyar-megyer hangrendi pár egy időben létezett, tehát nem a törzsnévből lett a népnév, hanem a népnév már régen megvolt, amikor a törzsnévről először említésünk van. Az arab dzs írásmód is utalhat gy hangra, mivel az arab nyelvben sincs palatális d, így épp annyira nem tudták leírni, mint a görögök, ehelyett ezt használták, mint a d hang másik módosulását. A kettő között az ejtés helyében nincs különbség. A 870–880-as években az arab források még mžghr nevet használtak (ez Hóman Bálint átírása, 1917), aminek az olvasata akár madzsgar, akár medzsger lehet. Amennyiben ez egy belső nevet takar, amit az arabok megpróbáltak leírni, úgy a *magygar eredeti tehető fel. Innentől elég tiszta sor, hogy a *magygar→*magyγar→magyar hangváltozási sor következtethető ki, mivel a gy utáni g elég nehezen ejthető.

Honnan jöhet a *magygar név? Az arab mžghr gyakorlatilag megfelel a szintén e korban használt, Abu Szaid al-Balkhi perzsa tudósnál feltűnő badzsgirt névvel. A türk nyelvekben meglehetősen gyakori a b~m hangmegfelelés (pl. ótörök, török ben és az összes többi türk nyelvben men, ótörök meŋ, török benek). Bár a hangváltozás mindkét irányban megtörténhet, a gyakoribb a b→m irány. Balkhi népnevét viszont a baskírokkal szokás párhuzamba vonni. Joggal tehető fel, hogy két népnév egy közös alapalakra, a *bajgur szóra megy vissza. A középtörök bajqi̯z jelentése bagoly, ami azonban az altáji korrelációi alapján a baq- (figyel, őrködik) igére megy vissza. Ez esetben tehát a magyar és a baskír népnév – minden látszólagos különbsége ellenére – közös eredetre megy vissza, aminek a jelentése őrködéssel, figyeléssel kapcsolatos, és a baq- alapigétől kezdve valamennyi hangváltozása a türk nyelvek sajátosságaival kiválóan indokolható. Történetileg helytálló, a forrásoknak nem ellentmondó eredmény.

Végezetül egy videóajánlat. Ajánlatos a címét, előadóját és a nyelvét utólag megnézni. Így kellene ábrázolni a magyar vérszerződést a Honfoglalás című filmben.