Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Teljes mértékben elfogult vagyok a My Dying Bride zenekarral kapcsolatban, de ez nem is lehet másként, hiszen tinédzserkorom egyik legnagyobb kedvencéről van szó, akiket olyan korai alapvetéseikkel szerettem meg, mint az As the Flower Withers, meg a Turn Loose the Swans. És bár volt idő, amikor kicsit szem elől tévesztettem őket, bármelyik anyagba is ástam bele magam utólag, sosem okoztak csalódást, legyen szó akár a For Lies I Sire, akár a mostani The Ghost of Oriont megelőző Feel The Misery dalairól. Az új album pedig minden túlzás nélkül felér a régi klasszikusokhoz.
A My Dying Bride friss teljesítménye úgy idézi fel a régi időket, hogy közben újat is hoz, és azt hiszem, ez az, ami ideális fejlődési életútként értékelhető ebben a műfajban. Hiszen a metálzene legnagyobb paradoxona talán az, hogyan őrizzük meg a zenénk gyökereit, ezáltal a zenekar karakterét, miközben teret engedünk az újabb hatásoknak is. Ez elsőre talán nem tűnik olyan nehéz feladatnak, de ha belegondolunk, hányan írták újra gyakorlatilag ugyanazt a két-három dalt egy egész életmű során, ezzel párhuzamosan hány zenekarnál sírják vissza a korai albumokat a rajongók azért, mert az úgymond érett munkásság már köszönőviszonyban sincs azokkal, akkor derül ki, miért nagy szó az, ha valaki képes erre.
A The Ghost of Orion talán a My Dying Bride eddigi legdallamosabb, legletisztultabb anyaga, Aaron Stainthorpe pedig valószínűleg soha nem énekelt még ennyire sokszínűen. Ugyanakkor a jellegzetes gitárharmóniák, a Shaun McGowan billentyűs/hegedűs csatlakozása óta - aminek már 11 éve, belegondolni is megdöbbentő - ismét hangsúlyos szerepet kapó hegedűszólamok, és az eltéveszthetetlen hangulat azonnal felismerhető, ellenfényben, kilométerekről is. Hosszú, epikusan hömpölygő dalok között három rövidebb atmoszfératétel is helyet kapott, és bár ilyeneket hallottunk már tőlük, a The Solace - melyben a Wardruna énekesnője, Lindy Fay Hella vendégszerepel -, az akusztikus gitárokra építő címadó, vagy a lemezt már-már komolyzenébe fordító, kórusra, billentyűsökre, hegedűre, valamint a lemez több dalában is játszó Jo Quail által megszólaltatott csellóra hangszerelt zárótétel, a rövidke Your Woven Shore a maguk nemében mind hoznak valami új árnyalatot a zenekar már korábban sem kifejezetten szegényes palettájára. Az öt hosszabb, a szó jó értelmében tipikusabb szerzemény pedig minden olyan erényt felvonultat, amiért eddig szeretni lehetett őket - ezen a téren valószínűleg sokat köszönhetünk Andrew Craighan gitárosnak, aki zeneszerzőként is évtizedek óta meghatározó kreatív erő a csapatban, és akinek a neve méltatlanul ritkán kerül szóba az érdemeihez képest.
Fölösleges lenne túlelemezni az anyagot, hiszen maga a felfedezés a legjobb egy-egy valóban jó lemez hallgatásakor. Legyen elég annyi, hogy egyben hallgatva és dalonként is tökéletesen megállja a helyét, igazi kortalan, hangulatos, művészi igényű metálzene hallható rajta, úgy, ahogy azt csinálni kell, ha valamit hozzá akarsz tenni a műfajhoz. Ráadásul ha ismered az album - általunk is jól dokumentált - háttértörténetét, majd elolvasod a szövegeket, nem csak megkérdőjelezhetetlenül hitelessé válik minden, amit hallasz, de egyenesen megrázó, katartikus élménnyé válik ez az ötvenhat perc.
Én meg csak ülök, hallgatom a The Ghost of Oriont oda-vissza, és persze eszembe jut sok minden. Hogy milyen volt először hallani a Your Rivert, látni a Cry of Mankind klipjét, tizenévesen megvenni az összespórolt kiflipénzből a teljes addig megjelent diszkográfiát, először kazettán, aztán a Trinity válogatástól már CD-n, milyen volt életem egyik legelbaszottabb koncertje után először látni őket élőben, akkor is hibátlan formában, majd három évvel később, életem egyik legszomorúbb koncertje után a Rockmaratonon, úgy, hogy még ezzel a gyászos zenével is fel tudtak vidítani. Vagy pár éve egy fesztivál után úgy megérkezni a hotelba, hogy előtérben ott ücsörög a zenekar, Aaron Stainthorpe meg odarúg hozzánk egy láda sört azzal, hogy nyugodtan csatlakozzunk. Mi pedig úgy ültünk ott bután vigyorogva, mint akik újra tizenéves rajongókká váltak egy perc alatt. És az vagyok akkor is, amikor ezt a lemezt hallom, maholnap negyvenes apukaként. Tisztelet és köszönet mindenért. 6/5
