Polipkompatibilis űrhajók kontra pókok, és ember már nem is kell.
Na jó, kellenek az emberek, de amit Adrian Tchaikovsky A pusztulás gyermekeiben megálmodott... vagy inkább továbbálmodott... az nem semmi. Az idő gyermekeiből emlékszünk még Avrana Kernre? Igen? Na, a tudata még mindig él, pókjai dettó, együttműködnek az emberekkel, éppen a kommunikációjuk tökéletesítésével vannak elfoglalva, amikor...
A Fumax Kiadó olvasók elé tette Adrian Tchaikovsky A pusztulás gyermekei című művét, amely Az idő gyermekei sorozat második darabja. Ahogy szokta, nincs üres járat, alaphangon Föld nyomokban sem létezik, az emberiség kirajzott az űrbe, mindenféle terraformálók működnek, Avrana Kern tudata még mindig működik. A pókok és az emberek éppen egymás nyelvét tanulják, kommunikációjukat tökéletesítik, amikor egy űrhajó lép be légkörükbe és különleges módon kezdeményezi a kapcsolatfelvételt: különbőző színekkel és formákkal igyekszenek mondanivalójukat mások tudomására hozni. Amikor feltűnnek a pók-ember társadalom peremén, eleinte nem értik egymást, de amikor átküldenek egy ember fotót, támadásba lendülnek! Aztaaa!
Gyorsan ki kell találni, hogy a kommunikáción túl mire tudnak alapozni, mert hogy hamar kiderül, polipok vannak a másik űrhajón. Egyáltalán hogyan jutott el idáig a poliptársadalom, hogy képesek értelmes lényként játszadozni a világűrben?
Az egyik terreformáló űrhajó csapatában volt egy enyhén háborodott zseni, Disra Senkovi. A szakember pimasz, önálló utakat kereső technikai csodapók, aki utálja az uniformizálást. Az állatokkal remekül kijön, az emberekkel ellentétben. Ő az, aki pátyolgatni kezdi a polipokat, egyre több dologra tanítja őket, figyelembe véve sajátosságaikat: színek és formák nyelvén képesek megértetni magukat - így kezdődött a polipok felemelkedése.
A szerző, Adrian Tcaikovsky
Avrana Kern tudata által ellenőrzött ember-pók társadalom ebben az időben két jelentős csoport vetélkedik egymás nyelvének elsajátítása ügyében. Az egyikben egy nősténypók és egy emberhölgy, Helena Holsten Lain alkot csoportot és egyféle elgondolás mentén haladnak, míg a másikban egy pókhím (Fabian) próbálkozik radikális megoldásokkal egy férfin, Meshneren. A két csapat a megértés különböző formáit próbálgatja, amikor a polipok által megvalósult kihívás borzolja a pók-ember társadalom idegeit. Van-e a kommunikáción túl más pillér, amire alapozni lehet? Mondjuk: empátia? mit gondoltok?
Hogyan fognak közös nevezőre jutni a pókok-polipok-emberek? Már önmagában megér egy misét. Sőt, hogy egyáltalán hogyan lesznek értelmes lények a polipok, az is. Őszintén szólva, helyenként erősen belassul a történet, filozófikus magasságokba ível, amivel egyidőben kissé unalomba is fordul, szerencsére kevés helyen, és nem sokáig. Ilyeneken elmélkedik, hogy mitől ember az ember? (Oké, ezen már sokan rugóztak eddig is.) Mi az empátia? Tudnánk-e kommunikálni egy idegen fajjal, ha véletlenül beléjük botlunk? A teljes kontroll vajon tényleg unalomhoz vezet egy idő után? Adrian Tcaikovsky eddigi regényei közül ez a leggyengébb, amellett, hogy érdekes volt, újszerű volt, de... de nincs azonos szintben a Hadállathoz, a Pókfényhez vagy akár ennek első részéhez, Az idő gyermekeihez képest. Azért ne hagyd ki, valamikor jön majd a harmadik rész, és hiányozni fog a cselekmény tudása.
A kötetet a Fumax Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!
Tetszik, amit olvastál? A borítóképre kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!
A pusztulás gyermekei
ISBN 978-963-470-120-0
