Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Miért lesz valaki öngyilkos?
Egy evangélikus lelkész gondolatai

„Lenni vagy nem lenni? az itt a kérdés” – így kezdődik Shakespeare Hamletjének híres monológja, mely a lélek vívódását jeleníti meg a létezés és a nem létezés határán, az élet, az élni akarás és a halál, az öngyilkosság mezsgyéjén egyensúlyozva.

Szerző: Homoki Pál

ian-rx12b5ux7qm-unsplash.jpg

Öngyilkosság. Újra és újra elénk kerül a téma. Jellemzően akkor, amikor közvetlen közelről az arcunkba réved az elmúlás, a halál, és megdöbbenünk, mikor a szűkebb vagy tágabb környezetünkből valaki saját kezűleg vet véget életének. Ilyenkor óhatatlanul elkezd dübörögni bennünk a kérdés: miért? Miért tett ilyet? Öngyilkos lett. Ő elmegy, nekünk, élőknek pedig marad a miért. A miértet pedig sokszor önvád, kétségbeesés, be nem vallott félelem, frusztráció és – ami a legrosszabb – hibáztatás és egy másik, másfajta miért követi. Miért nem vettem észre én, miért nem vette észre az, akinek észre kellett volna venni? Hogyhogy nem láttuk, hogy mire készül?

De észre lehet-e venni? Ki gondolta volna Robin Williamsről, a nagy nevettetőről, hogy megteszi? Néha a legváratlanabb helyről, a legkevésbé gondolt személyről derül ki utólag, hogy megtette. Válaszokat keresünk a miértre, és védelmet, hogy ne kelljen így elveszítenünk senkit, akit szeretünk. De van-e válasz, létezik-e védelem? Hol, kit talál meg, kit csábít el, kit igéz meg ez a démon? Van-e rá recept, mi az, amitől óvakodnunk kell? Kimondható-e, hogy a mentális egészség hiánya vagy akár egyetlen katartikus negatív élmény, esetleg össztársadalmi nihilizmus, avagy mi vezet oda, hogy valaki öngyilkos legyen?

Elmondható, hogy egy-egy foglalkozás körében dolgozók különösen veszélyeztetettek. Idetartoznak a fegyveres testületek tagjai és az orvosok, az egészségügyi dolgozók, akik gyakran találkoznak, szembesülnek a halál tényével. Nem újdonság számukra a halál, hiszen nap mint nap látják. Életerős, fiatal rezidensek, nővérek. Két hasonlóról is tudok a környezetemben, akiknél látszólag minden rendben volt. Vidámak voltak, harsogott róluk az élet szeretete. És amikor bekövetkezett a tragédia, és visszakövették az eseményeket, kiderült, hogy biztosra mentek. Olyan és annyi gyógyszert használtak fel, hogy még véletlenül se lehessen őket megmenteni. A sorkatonaságot még megtapasztalt generáció tagjai emlékeznek rá, milyen hangulat vált uralkodóvá egy-egy bekövetkezett öngyilkosság után a laktanyában. Volt olyan őrtorony, ahová a tisztek babonából többé nem merték éles lőszerrel felküldeni őrségbe a közkatonákat, mert abban a toronyban az előző három évben négyen lőtték fejbe magukat az éjszaka közepén, őrségben.

ksh_kep_ksz.jpg

Forrás: 24.hu/KSH

Magyarország évtizedeken át dobogós helyen állt az öngyilkosok arányát tekintve, ám a WHO legutóbbi, 2019-es statisztikái szerint az európai országok között már nem szerepel az első három között, világszinten pedig az első tízben sem (a világranglistát Litvánia vezeti, ahol százezer emberből 31,9 lett öngyilkos tavaly, a második Oroszország, ahol 31). A csökkenés látványos, de a szakemberek szerint még fokozható rövid távon a pszichiátriai ellátás javításával, illetve az antidepresszánsok fokozott használatával.

Még ha nincs is tériszonyunk, az öngyilkossággal való találkozás, szembesülés ténye a legtöbb ember számára olyan érzés, mint kinézni egy magas torony vagy sziklameredély tetejéről: bizsergető. Kimondjuk, elítéljük, rögzítjük, tudatosítjuk magunkban: minden öngyilkos őrült. Én pedig biztosan nem az vagyok. Én nem teszem. Miért is tenném? De ott fent állva és lenézve valami mégis megcsap. Mi lenne, ha mégis megpróbálnám, ha levetném magam idefentről? Tudjuk, hogy nem jó, tudjuk, hogy fájdalmas, tudjuk, hogy teljességgel eszement gondolat, mégis, ha csak egy ezredmásodpercre is, de sokak agyán végigfut a mi lenne, ha… A következő ezredmásodpercben pedig már el is hessegettük magunktól a kísértő, félrevezető démont, és egészséges élni akarásunk már visz is tovább.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) kimutatása alapján Magyarországon a legtöbben, 4911-en 1983-ban vetettek véget önkezükkel életüknek. Ez az év az 1955-ben kezdődött meredek emelkedés csúcspontja volt. Néhány évig az öngyilkosságok száma magas szinten ingadozott, majd 1987-től csökkenni kezdett. Tizennyolc év leforgása alatt a százezer lakosra jutó öngyilkosságok száma 47 százalékkal csökkent, számuk 2006-ban 2460 volt. A javuló tendencia azóta is tart. 2014-ben sikerült először éves szinten 2000 fő alá jutni az öngyilkosságok tekintetében. A KSH adatai alapján a csökkenő tendencia nem állt meg, 2019-ben 1550-en vetették el maguktól önként az életet. Az öngyilkosságok arányszáma idős korban a legmagasabb, de magas a 45-55 év közötti életszakaszban is. Az életút közepén az életközepi válságként emlegetett jelenség, időskorban pedig az életerő csökkenése és a vele járó időskori depresszió állhat a háttérben. Nemtől függetlenül a házasok arányaiban ritkábban követnek el öngyilkosságot, mint az özvegyek vagy az elváltak. Összességében elmondható, hogy közel háromszor-négyszer annyi férfi lesz öngyilkos, mint nő. Figyelemre méltó az önkezűleg kioltott életek földrajzi megoszlása is. A regionális eltérésekről hazánkban az első jelzés 1864-ből származik, mely szerint az ország legnyugatibb és északi megyéiben az öngyilkossági ráták jelentősen alacsonyabbak, mint a déli-délkeleti területeken. Öngyilkosság-gyakoriság szempontjából egy nagyjából Nyíregyháza–Pécs között húzott képzeletbeli ívelt vonallal kettéosztható az ország: a határvonal felett alacsonyabb, alatta magasabb az önpusztítási hajlandóság.

ksh_kep_ksz2.jpg

Forrás: Az öngyilkosságok alakulása Magyarországon 1970–2010 (KSH)

Úgy négy-öt évvel ezelőtt a szokásos nyári táborunkra készültünk a gyülekezeti ifjúsággal. Hétfőn kezdődött a tábor, és előtte, vasárnap ebéd után pár perccel megcsörrent a telefonom. A vonal túlsó végén egy riadt női hang, köszönés helyett egyből azzal kezdte: „Tisztelendő úr, azonnal jöjjön, mentse meg a szomszédasszonyomat!” Nem egészen értettem, miről van szó. Próbáltam magamhoz térni. Ki ez a nő? Ki a szomszédja? Vajon milyen tragédia mehet végbe náluk éppen, amelynek a megoldásához nem egy tűzoltó vagy egy rendőr, hanem én mint lelkész kellenék. Kaptam egy címet, kocsiba ültem, odahajtottam.

A telefonáló néni a kiskapuban várt, és folytatta, amit a telefonban elkezdett: „Tisztelendő úr, a szomszédom öngyilkos akar lenni, menjen át, és beszélje le róla.” Harminchat fokos hőség volt, de ott és akkor elkezdtem fázni. Becsengettem. Azon gondolkodtam, hogy tanítottak-e nekem akár csak valami hasonlót is, valami helyzetkezelést az egyetemen, hogy mi ilyenkor a teendő. Végig az zakatolt bennem, hogy időt kell nyernem. Adjon még időt magának, és valami célt kellene felmutatnom, amiért érdemes élnie. A telefonáló szomszéd a nyomomban. Belülről fájdalmas, elhaló hang: „Szabad.” Bemutatkoztam, és megláttam egy széttört embert. Ennek a nőnek a szemében látszott a szenvedés. Vizenyős, könnyes, fájó szemei voltak. A mai napig emlékszem a tekintetére. És amikor kiderült, hogy ki vagyok, onnantól a szemrehányás is látszódott ugyanezekben a szemekben. Nem mondta ki, de éreztem rajta, hogy mi megy végbe a fejében. Hogy tehettem ezt vele? Minek jöttem én ide? Betörtem, és meg akarom nehezíteni a dolgát, amely amúgy is nehéz. El akarom tántorítani őt a céljától, amelyet ő már megérlelt és elhatározott. De ott volt a szemében a szomszéd felé is a szemrehányás: hogy vihetett oda engem? Minek hozta ide a papot?

Közben tudtam, hogy időt kell nyernem. Valahogy a bizalmába kell férkőznöm, bár még sosem találkoztunk. Beszéltettem. A lánya rá sem néz, jó, ha kéthetente erre téved. Unokája nincs. Nem foglalkozik vele senki. Egyedül van. Mindene fáj. Ezért ő megvárja a holnapi nyugdíjat, és utána öngyilkos lesz. Nem kertelt. A következő másfél órában végighallgattam egy komplett élettörténetet. Kérdeztem, vannak-e barátnői. Mondott neveket. Kettőt ismertem, ők a helyi idősotthonban éltek már. Ez egy másik felekezet idősotthona volt, egyből felhívtam a vezető lelkészét. Kiderült, hogy pont van egyetlen üres helyük, a néni nyugdíja elég is a beköltözéshez, keressék egymást, befogadják. Megbeszéltük, hogy ez jó lesz. Ott nem lesz egyedül. Lesz társasága, lesz, aki gondoskodik róla, lesz kivel beszélgetnie. A gyógyszereit is megkapja, van bent orvos is. Minden rendben lesz. Még egy óra beszélgetés, és már szörpöt is kaptam. Újabb fél óra, kiírtam az idősotthon számát a konyaasztalra egy papírra, hatalmas számokkal. Még egyszer felhívtam a kollegát, igen, holnap beszélni fognak. Eljöttem.

Másnap elmentem táborozni a Mecsekbe negyven gyerekkel. Egy hét múlva hazaértünk, hívtak a helyi temetkezési vállalkozótól. Halottunk van, temetni kell. Találtak egy idős asszonyt, egy hét után nyitott rá a szomszédja, de már oszlásnak indult ebben a hőségben. Igen, ő volt az. Felvette a nyugdíját, amelyre várt, aztán még azon a hétfőn végzett magával úgy, ahogy megmondta.

Én utána ezt a történetet évekig nem mondtam el senkinek. Utána is mind a mai napig csak a legbelső barátaimnak. Vádoltam magam. Lehet, hogy ott és akkor valamit rosszul csináltam. Rosszat mondtam, valamit máshogy kellett volna. Jobban, meggyőzőbben kellett volna. És igen, borzasztó nehezen éltem meg, hogy bár lehet, hogy egy nagyon nehéz és ismeretlen pályán, de veszítettem a halállal szemben. Nem vagyok pszichológus. Ha az lennék, lehet, hogy máshogy alakul? Nem tudom. De arcul csapott a halál, kifogott rajtam. Még úgy is, hogy minden évben eltemetek negyven-ötven embert, és közöttük szinte minden évben van egy öngyilkos is, de ez sok volt.

Újra feltehetjük a kérdést: de miért lesz valaki öngyilkos? És mi a védelem az öngyilkossággal szemben? Mindenekelőtt le kell szögeznünk: nincsenek öngyilkostípusok vagy -személyiségek. Nem determinált, hogy valaki egyszer majd önkezével vet véget az életének. Mint ahogy az is tény, hogy az öngyilkosságok száma megfelelő pszichiátriai ellátórendszer esetén kimutathatóan csökkenthető.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet megszüntetése és vele együtt a pszichiátriai ellátórendszer pillanatnyi megszűnése, majd a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet mint utódintézmény elindulása közötti időben látványosan megnőtt a végbement öngyilkosságok száma az országban. A különböző szintű rizikófaktorok ismertek és valósak. Az elsődlegesek között sorolhatók fel egyes pszichiátriai zavarok – mint a depresszió, az alkohol- vagy drogfüggőség és a skizofrénia – és az orvostudomány által F2000–F29H0 BNO kód alatt beazonosított schizophrenia, schizotypiás és paranoid (delusiv) rendellenességek, valamint az F3000-F39H0 alatt szereplő hangulatzavarok (affektív rendellenességek). További rizikófaktor az öngyilkosság korábbi előfordulása a családban, a megelőző öngyilkosság(ok) és a szerotonin nevű agyi ingerületátvivő anyag csökkent szintje. Ha ezek közül akár csak egy is fennáll, a kockázat komolynak mondható. A másodlagos (negatív élethelyzet) vagy harmadlagos (nem, életszakasz, évszak) rizikófaktorok előrejelző értéke önmagában csekély.

A számos veszélyeztető tényezővel szemben kevés olyan akad, amely biztos védelmet jelent a meghívott halál ellen. Ezek között emlegetik a vallásosságot, a tradicionális értékrendet, a jó családi és szociális hátteret, a terhességet, a szülést követő egy évet, a nagyobb gyermekszámot és a rendszeres testedzést.

Eddigi lelkészi pályám egyik legnehezebb szolgálata volt a fent említett öngyilkos asszony temetése. Mint mindig, akkor és ott is elmondtam, hogy az ítélkezés joga egyedül Istené. Nem tudjuk, hogy milyen hosszú folyamaton, hány átvirrasztott, depressziós, kétségbeesett éjszakán, milyen szenvedéseken van túl az, aki megérlelte magában a gondolatot, hogy megteszi. Milyen szintű elkeseredés, netán érzelmi zsarolási potenciál vagy bosszú áll a háttérben.

Éppen ezért azt is elmondom újra meg újra minden öngyilkos ravatala mellett megállva, hogy ez azonban nem megoldás. Még csak eszébe se jusson senki se, hogy ezzel feleletet vagy megoldást talál bármire, ha megteszi. Tévedés, hogy az öngyilkosságban van valami hősies, mert csak az tud öngyilkos lenni, aki elég bátor. Tévedés, hogy a megkérdőjelezhetetlen tragédia romantikáján túl, kilépve a 19. század wagneri vagy nietzschei világból, van benne valami heroikus, valami mélabúsan is vonzó. Óriási tévedés azért eldobni magamtól az életet, mert képes vagyok rá, mert ennyire erős vagyok, mert ez a szerintem mindent letaroló, végső megoldás. Tévedés: az öngyilkos nem hős, hanem rászedett. Az öngyilkos nem hős, hanem megtévesztett. Újra hangsúlyozom: egyedül Istené az ítélkezés joga. A másik mellé állás és a gyászolók vigasztalása a miénk. Az öngyilkosság nem vezet sehová, az öngyilkosság semmire sem megoldás.

Ha Ön úgy érzi, segítségre van szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123-as vagy 06 80 820 111-es telefonszámot!

Hivatkozások:
Itt vannak a legújabb magyar öngyilkossági statisztikák (24.hu)
Az öngyilkosságok alakulása Magyarországon (1970–2010) / KSH
Statisztikai tükör, öngyilkosságok (KSH)

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr9716258882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet1314_tr.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása