Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

„Az asszony nem ember” – avagy hímsoviniszta volt-e a hagyományos magyar társadalom?

Hosszú ideje elterjedt és igen széles körben elfogadott narratíva a jelenlegi közbeszédben, hogy a hagyományos magyar társadalomban a nők elnyomása, megsemmisítése, férfiak által való leuralása volt „a normális”. Ugyanezen közbeszédben nemegyszer előkerül a még fennmaradt hagyományos társadalmi szegmensekben (például a székelyeknél, csángóknál) dívó állítólagos hímsovinizmus. De vajon mi ebből az igazság – és mi a mítosz? Cikkünkben ezt járjuk körbe a házasság kérdésére fókuszálva, annak vizsgálatával, hogy mennyiben biblikus a tradicionális magyar családmodell, és mit tanulhatunk a sikeres házasság kapcsán őseinktől, mindenekelőtt Isten igéjéből.

Szerző: ifj. Prózsa István 

merry_03.jpg

Cikkünkben elsősorban a Ratio Educationis rendeletéig vizsgáljuk a társadalmat – két okból: egyrészt mert az utána következő korban a hagyományos társadalom a hivatalnokréteg megjelenésével és a polgárosodással egyre inkább átformálódott, s annak vizsgálata óriási feladat lenne, melyet egy cikkben összefoglalni nem lehet. Másrészt pedig azért, mert elsősorban a paraszti világban a (részben) hagyományos formában megmaradt társadalmak felfogása a férfi-női szerepek és a család terén lényegében nem változott, az ipari forradalommal és a felvilágosodással megjelenő új családformák viszont már nem részei a hagyományos magyar családformának, hanem sokkal inkább egyfajta nemzetközi trendet követnek.

Nők a régi Magyarországon

A tradicionális magyar társadalom két jelentős rétegre oszlott: a parasztságra (jobbágyság) és a nemességre. A polgári életforma kevésbé volt jellemző, így arra kitérni nem fogunk.

A nemesség adta hazánk uralkodó osztályát is sokáig, ezért elsősorban ezt az „elit” réteget érdemes vizsgálni, lévén, hogy a kisnemesek („hétszilvafás nemesek”) élete sokszor csak apróságokban (státuszukban) különbözött a jobbágyaikétól. A hazai társadalom felső rétegében a nők, asszonyok nem voltak rossz helyzetben. Bár a rendszer elvben patriarchális volt, hiszen a főbb hivatalokat általában (de nem minden esetben!) férfiak viselték, a nemesasszonyok feladatkörei, tevékenységük lehetőségei igen széles körűek voltak. Itt két híres történelmi személyiség, Zrínyi Ilona és Lorántffy Zsuzsanna életszerepein keresztül fogjuk megvizsgálni, hogy mit is jelentett nemesasszonynak lenni a tradicionális magyar társadalomban.

Zrínyi Ilonáról tudjuk, hogy első férje, I. Rákóczi Ferenc politikai csatározásai közepette ő igazgatta a Rákócziak teljes birtokát, tehát óriási tekintélye és befolyása volt. Ferenc halála után ő vált a birtok tulajdonosává is – így történhetett az, hogy Ilona második férje, Thököly Imre hozzájuthatott a Rákóczi-birtokok jövedelméhez is, mert felesége, akivel hűen szerették egymást, támogatta a szabadságharc ügyét. Zrínyi a hadi pályán is kipróbálta magát: a „Munkács hős védője” titulus máig együtt jár a nevével. Ő volt az ugyanis, aki parancsnokként két császári tábornokkal szemben is sikeresen megvédte Munkácsot, majd később férje oldalán hadakozott a Habsburgok ellen.

Lorántffy Zsuzsanna I. Rákóczi György feleségeként szintén részt vett férje oldalán a Rákóczi-birtok igazgatásában, ezenkívül pedig a Habsburg-ellenes hadjáratok csapatszervezésében is. Özvegységében felvirágoztatta a sárospataki kollégiumot, és a puritánok oldalán részt vett a református egyház politikai csatározásaiban, valamint könyvet is írt.

A hozott példákból is látszik tehát, hogy a nemesi világban az asszonyok mai szemmel nézve sem voltak alávetett helyzetben – szó sem volt arról, hogy a társadalom felső rétegében a hímsovinizmus és a nők totális elnyomása uralkodott volna: sőt a nemesasszonyok tevékeny résztvevői és alakítói voltak nemcsak a családjuk sorsának, de akár népünk, nemzetünk életének és magának a magyar történelemnek is.

Tekintsünk „le” ugyanakkor kicsit a paraszti világba is. Teljesen más a képet látunk: az emberek életét nem a hatalmi harcok, a politika és a birtokigazgatási kérdések foglalták le, hanem egy egyszerűbb, ámbár nem kevésbé magasztos feladat: az önfenntartás. Ennek céljára volt berendezkedve a család, annak apraja-nagyja. A szerepe alapvetően itt is az érdekközösség volt: a szerelemnek, a romantikának a családok lényegi létében nem volt sok helye – igaz, nem is volt kizárva.

A nők és férfiak tehát egy közös célért munkálkodtak: azonban nem egyformaképpen. Az állítólagos férfiuralom azonban itt sem igazán tetten érhető. A hagyományos paraszti családban a nő a férfi partnere volt – sokkal inkább, mint a posztmodern világban. A kulcsszó a munkamegosztás volt: a férfi- és női munkák élesen elváltak egymástól, jellemzően olyan módon, hogy mindkét fél olyan feladatokat végezzen, amelyek kiaknázzák a neméből fakadó erősségeiket: a férfi családfenntartóként a nehezebb, nagyobb fizikai megterhelést és állóképességet igénylő munkákat végezte. Rá tartozott a szántás, a vetés és az aratás, a kaszálás és a behordás. Férfimunka volt a lábasjószágok őrzése és gondozása: a ló, a tehén és a juh és társai gondozása. Az asszonyok feladatai közé tartozott a háztáji gazdaság fenntartása, az aprójószágok (többnyire baromfi) gondozása és ellátása, a ház körüli feladatokat elvégzése, valamint a legszentebb hivatás: az anyaság, a gyermeknevelés.

Ez sem úgy volt ugyanakkor, ahogy a mai feministák állítják, hogy a nők csak „gyermekszülő gépek” voltak: a hagyományos társadalomban a férfiak csodálták az anyaságot, annak presztízse volt, anyának lenni, gyermeket nevelni méltóságot jelentett, olyan kiváltságot, melyet férfiember soha nem tapasztalhat meg.

A kettejük kapcsolata tehát mindenekelőtt a kooperációra, egymás erősségeinek kiaknázására és gyengeségeinek kompenzációjára épülő partneri kapcsolat volt, melynek célja „a családi vállalkozás” fenntartása és továbbörökítése volt. A megözvegyülő asszony, valamint az, akinek a férje háborúban volt, átmenetileg a férfiúi feladatokat is magára vehette.

Jelen esetben sem láthatjuk tehát azt, hogy a női nem az elnyomás pokoli bugyraiban tengette életét. Munkája fontossága révén még szava is volt a családban, sőt népi énekeink, tréfás szövegeink, szólásmondásaink nemegyszer annak az emlékét is megőrizték, hogy az asszony „hordta a nadrágot” sok háztartásban, vagyis ő volt a család tényleges irányítója, nem a férfi.

A családon belüli erőszak azonban sajnos ebben a társadalomban is előfordult, ennek is számos emlékét megőrizték népi szövegeink, dalaink. Elsődleges oka soha nem a társadalmi helyzet, hanem sajnálatos módon (a mai esetek nagy részéhez hasonlóan) az alkoholizmus volt, mely nem új keletű népbetegség hazánkban.

Megvizsgálva tehát a tradicionális társadalmi összképet azt láthatjuk, hogy sem a felső, sem az alsóbb rétegekben nem volt jelen rendszerszerű hímsovinizmus, a nők tehát nem elnyomottakként jelentek meg, hanem a férjük partnereként, valódi segítőtársakként, akiknek szerepe, feladatai elengedhetetlenül fontosak voltak a család, nemzetség és nemzet fennmaradásához, s akik a férfitársadalom részéről az ennek megfelelő tiszteletet is megkapták. Hamis narratíva tehát az, amely a hagyományos magyar társadalmi berendezkedést úgy kívánja beállítani, mintha a nők csupán a férjük (szex)rabszolgái lettek volna – ez a fajta elnyomás hazánkban (és valójában a teljes keresztény kultúrkörben) soha nem volt jellemző, az ilyen jelenségek és felfogások egykoron is abnormálisnak számítottak.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a nők státuszkülönbsége rendszerint nem a nemüktől függött: ahol a nő alacsonyabb státuszban volt, ott a férj is, ahol a nő előkelő státuszban volt, ott a férj is. S bár kifelé a férj képviselte a családot (ha élt), a család belső igazgatása többnyire a feleség feladata volt, tehát a családon belül is tényleges tekintéllyel rendelkezett – ez utóbbi mind a nemesi, mind a paraszti társadalomban érvényes jelenség volt.

A házasság természetesen elvárás volt – azonban nem csupán a nők, de a férfiak felé is. Tény, hogy „a vénlányság” szégyennek számított – de „az agglegénység” is! Akár férfi, akár nő volt, aki nem házasodott meg, a család számára súlyos csapást jelentett, az illető életében pedig szégyenfoltként volt jelen.

Külön témakörként kerülhet még elő az iskolázottság és az oktatás kérdése: itt az egyenlőtlenségek már elsőre nagyobbnak tűnhetnek, de a Ratio Educationis előtti időszakban tényleges egyenlőtlenségről valójában nem beszélhetünk. Ennek pedig az volt az oka, hogy az oktatás az egyház keretein belül folyt, s mind a protestantizmusban, mind a katolicizmusban elsődleges célja a pap-, illetve lelkészképzés volt. Az oktatás kolostorokban, zárdákban, templomok körül, majd később többszintű teológiai jellegű iskolákban folyt. Bár voltak kísérletek olyan egyetemek alapítására, melyek másfajta tudományágakat is oktattak volna, ezek jobbára csírájukban elhaltak, vagy nem jutottak tovább a terveknél. A nemesség és parasztság körében sem beszélhetünk világi oktatásról: az előbbiben viszont megjelenik az egyházi oktatás, érdekes módon elsősorban a nők esetében. Őket előszeretettel küldték pár évre gyermekként apácakolostorokba, ahol sok más mellett megtanultak írni-olvasni is. A nemes ifjak és leányok egyéb képzése a főúri családon belül folyt, s sok esetben az oktató ott is egyházi ember volt. Voltak ugyanakkor olyan esetek is (pl. a fent említett Lorántffy Zsuzsanna esetében), amikor nemesasszonyok leányiskolákat hoztak létre – persze természetesen a saját társadalmi osztályuk tagjai számára.

A paraszti rétegekben a továbbtanulás útja egyértelműen csak a papság/lelkipásztorság irányában folyhatott, a reformáció előtt a helyi plébános képzésével és ajánlása alapján, a reformáció után a legtehetségesebb fiúgyermekek többszintű iskolarendszer keretében képezhették magukat. A korabeli protestáns és katolikus egyházi tanítás többek között 1Tim 2,8–15 alapján a nők lelkésszé/pappá szentelésének az ötletét is súlyos eretnekségnek tartotta: azonban itt is kár a vélt hímsovinizmust keresni. Pál ugyanis nem a nők alacsonyabb rendűségét hirdeti, hanem sokkal inkább a teremtésből fakadó férfiúi és asszonyi természet közötti eltérésre, valamint a családban és társadalomban az apostolok által képviselt keresztény hierarchiára alapoz (hogy ez mi is pontosan, arra a későbbiekben részletesebben kitérünk).

Szavak, melyeket félreértelmezünk

A feminista narratíva a tradicionális magyar társadalom „mucsai elmaradottságát” nem csupán hagyományos társadalmunk félreértelmezésére alapozza, de sokszor olyan szavakra, kifejezésekre is, melyeknek értelmét szintén tévesen állapítja meg. Ezek közül két olyan példát vizsgálunk meg, melyek a leggyakrabban szembejönnek velem az ilyen jellegű viták során.

Az első ilyen kifejezésünk az „asszonyállat” vagy „asszonyi állat”. Ez a régi magyar nyelvben (s így például a Károli-Bibliában is) előforduló szavunk egyfajta állandó példaként kerül elő annak bizonyítására, hogy bizony, a magyar társadalom az emancipáció kora előtt állatnak tekintette csupán a nőt. Azonban mi sem áll távolabb a valóságtól!

Az „állat” szavunk ugyanis a régi magyarban elsősorban nem a mai értelemben volt általánosan ismert, vagyis nem az 'animal', hanem 'substantia' (= állapot, lényeg) jelentéssel bírt.

Erre számos régi magyar nyelvemlékünk bizonyíték, például a következő idézet, mely a Bévezetés a’ vallás fundamentominak esméretébe című, 1827-es katekétikai írásban találunk, s mely így szól: „Az Isten egy állatjában, három személyében.” Ma ezt a dogmát így mondanánk: „Isten lényegében egy, személyében három.” Az állat szó itt semmiképp sem jelentheti a mai értelemben vett állatot. De nem jelenthette a következő középkori, népdallá alakult imádságének idézetében sem: „minden állat megy nyugodalomra / az Istentől kirendelt álomra”. Itt a szövegkörnyezet alapján egyértelműen a mai értelemben vett lélek vagy még inkább élő szavunkat jelenti ez a szó. (Egyes gyűjtésekben, valamint az Evangélikus énekeskönyvben ez utóbbi verzió található.)

Ugyanígy maga az „asszonyállat” kifejezés sem arra utalt, hogy a nők állatok lennének – hanem arra, hogy az ő szubsztanciájuk az asszonyi, női lét, esetleg arra, hogy ők is „élők”, rendelkeznek lélekkel, ami az „ember” szavunk mint faji név megjelenése előtt éppen a nők emberi nemhez való tartozását jelezte.

A második kifejezésünk egy közismert, humoros székely szólásmondás, mely szerint „a medve nem játék, a sör nem ital, s az asszony nem ember”. Ezen kifejezés kapcsán vádolták meg 2015-ben Németh Zsolt fideszes országgyűlési képviselőt hímsovinizmussal, de egyes hangok egészen odáig jutottak, hogy e mondás miatt a teljes székely társadalmat általánosan hímsovinisztának bélyegezték. A kifejezés jelentése azonban itt sem az, amit a modern irodalmi nyelv jelentése alapján gondolnánk.

A hagyományos székely nyelvjárásban ugyanis az ember mint a fajunkat jelölő kifejezés nem létezik. E szó jelentése kizárólag a házas férfiakat takarja (nem véletlenül szól így egy másik székely mondás: „becsüld meg feleséged, mert ő csinál embert belőled”), így a még nem nős férfiakat sem lehet embernek nevezni: ő „csak” legény vagy előrehaladott kor esetén agglegény. Hasonló egyébként az asszony szó jelentése is: csak a házas nőket illeti meg, a hajadon, az lány, aki pedig pártában (a konfirmált/bérmálkozott lányok hagyományos erdélyi viselete) maradt „vénlány”.

Amikor tehát azt mondja a székely, hogy „az asszony nem ember”, valójában azt érti alatta, hogy „a nő nem férfi”. Ebben semmi hímsovinizmus nincs, egyszerűen egy olyan tényt rögzít, melyet csak egyes, egyre szélsőségesebbé váló progresszív ideológiák próbálnak csupán megkérdőjelezni – és csak az utóbbi pár évtizedben.

Biblikusság, hagyományos társadalom és a sikeres házasság titka

A házasság kérdése mint a férfiak és nők egymáshoz való viszonyának csúcspontja, a keresztény hitben is alapvető szerepet foglal el, és így a Biblia is igen sokat foglalkozik vele. Az Ószövetségben már rögtön a Genezis könyve elején lefekteti az ige a házasság Istentől való voltát a kétféle nem különbözőségének isteni akaratával együtt (1Móz 2,18–24). A házasság tehát az Úrtól rendelt szövetség férfi és nő között (és csak közöttük!), melyben az egybeszerkesztő maga az Isten, így annak az ember által való szétválasztása, vagyis a válás a házasságtörés esetét kivéve, Isten előtt nem helyes (Mt 19,3–9).

Az Énekek éneke (és azon belül is különösen a 8. fejezet 6–7. versei, melyeket előszeretettel használnak esküvői istentiszteletek alapigéjeként is) a szerelem és a szexualitás értékére mutat rá. Ez a könyv világít rá talán leginkább, hogy mindkettő az Isten ajándékaként adatott az embernek, a vonzalom férfi és nő között az ő akarata, s az ő akarata a szexualitás is, mely (a páli tanítások figyelembevételével egyértelműen és szigorúan) a házasságon belül nem csupán a gyermeknemzés eszköze, hanem az örömszerzés forrása is. 

A keresztény család „házirendjét” – ha úgy tetszik, hierarchiáját – az ige több helyütt tárgyalja (Ef 5,21–33; Kol 18,21; 1Pét 3,1–7). Ezek közül a jobb érthetőség kedvéért az efezusi szakaszt, valamint az 1Pét 3,7-et fogjuk megvizsgálni tüzetesebben.

Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak, mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője. De amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje; így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen. Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk az ő testének. »Az ember ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.« Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom. De ti is, mindenki egyenként úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét." (Ef 5,21–33)

„És ugyanígy, ti, férfiak is, megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyengébb féllel, adjátok meg neki a tiszteletet mint örököstársatoknak is az élet kegyelmében, hogy imádkozásotok ne ütközzék akadályba.” (1Pét 3,7)

Az újszövetségi tanítások egy érdekes és igen szép jellegzetessége az, hogy a házasság és az Isten–egyház kapcsolat között párhuzamot von. Az Úr és az ő egyháza egyesülését az újjáteremtéskor a Jelenések könyve például a menyegző képével írja le (Jel 19,1–9) – s Pál is hasonlóan tekint a kérdésre. A házasságot együtt tárgyalja Krisztus és az egyház kapcsolatával olyan módon, hogy a két szál egymással szervesen összefonódik: egymástól el nem választható. Ami azonnal kitűnik, hogy a keresztény házasságban a férfinak és a nőnek egymás iránt kötelezettségei vannak: Krisztus és az egyház kapcsolatának a mintájára. Egyfajta hierarchiáról beszélhetünk tehát az egyik oldalról: az asszony úgy kell, hogy engedelmeskedjen mindenben a férjének, ahogy az egyház a Krisztusnak – azonban ez soha nem lehet az elnyomás egyoldalú engedelmessége! A férfi kötelessége ugyanis, hogy úgy szeresse feleségét, mint Krisztus az egyházat – valamint ahogyan ő a saját testét.

Itt két üzenet is van. Az első, hogy a férfinak Istentől rendelt feladata és kötelessége jobban szeretni feleségét a saját életénél is, s késznek kell állnia a házastársát akár az élete árán is megvédelmezni, valamint őérte a saját önző vágyairól lemondani. A második, hogy a férfinak kötelessége úgy szeretni a feleségét, mint a saját testét – és semmit meg nem tenni vele, ami fordított helyzetben neki kellemetlen vagy épp fájdalmas lenne. Ezáltal az önfeláldozó szeretetet és a nő kényszerítésének, bántalmazásának bármilyen formáját is súlyosan megítéli az ige mint a férj felesége irányában való kötelességmulasztását és Krisztus felé való engedetlenségét.

A péteri ige ezt a gondolatot kiegészíti még egy részlettel: a férfinak kötelessége a tiszteletet is megadnia a feleségének – a hozzá kapcsolódó figyelmeztetés pedig az, hogy annak a férfinak, aki nem tiszteli a feleségét (aki vele egyenlő módon Krisztusban örököstársa az üdvösségben), annak az imádsága akadályba fog ütközni. Vagyis a feleség iránti tiszteletlenség a férj istenkapcsolatának megszakadását is jelentheti! És a „gyengébb fél” kifejezéssel is vigyáznunk kell: ez csak és kizárólag a fizikai erőre vonatkozik, nem arra, hogy a nők a férfiaknál alacsonyabb rendűek lennének. Ugyanis arról is szó van itt, hogy a férfiak ne éljenek vissza erősebb fizikumukkal a nők kárára, hanem a házasságban a férfi fizikuma is a nő segítségére legyen.

A házastársi szövetség ugyanis a Biblia tanítása szerint egyértelműen valami olyan, ahol a házastársak adni szeretnének egymásnak. A sikertelen házasság legtöbb esetben ott kezdődik, hogy mindkét fél kapni akar: emiatt pedig a felek végül kiszipolyozzák egymást, a házasság szétesik, és mindkét fél keres majd egy újabb „áldozatot”, miközben ő maga is „áldozattá” válik. Ha viszont mindkét fél meg akarja adni a másiknak, ami az Istentől való kötelessége, s amire a másiknak szüksége van, akkor végül a kapcsolatban mindkét fél gazdagodni fog, és a szeretet lobogása soha nem fog meghidegülni.

A Biblia szerint a házasság tehát mindenekelőtt szeretetkapcsolat. A család védelmezője, „feje” pedig a férfi – amivel ő azonban nem élhet vissza – ahogy az asszony sem élhet vissza a férje szeretetével és tiszteletével. E téren lelhetjük meg a biblikusságot a hagyományos magyar társadalom családképében is: a férj és a feleség egymást kiegészítve, egymás erősségeire alapozva, vállvetve küzdenek a közös célért. Ennek a küzdelemnek a része, hogy mind a férfi, mind a nő tisztában legyen a szerepével, miként a nemiségéből eredő képességével – hogy a férfinak és a nőnek Isten által adott különbözősége egymást kiegészítve válhasson egységgé, harmóniává, boldog, tartalmas és életen át tartó kapcsolattá.

A férfi és a nő közötti különbség tehát nem rossz dolog, nem valami, ami ellen küzdeni és harcolni kell. Isten a két nemet pontosan úgy alkotta meg, hogy ezek a különbségek egymást kiegészítve alkossanak egy egységet: az egyház és Krisztus kapcsolatának leképződését. Ez a harmónia pedig csakis az igei tanításban gyökerező családképben valósulhat meg, ahol sem a férj, sem a feleség nem próbál meg a másik fölé kerekedni és őt leuralni, hanem mindkettő a másikat akarja segíteni, előrébb vinni – egyszóval a másiknak akar adni. A valódi keresztényi gondolkodásban tehát sem a hím-, sem a nősovinizmusnak nincs helye.

Annál inkább helye van viszont az Istennek mint férfi és nő szövetségében a harmadik félnek, hiszen „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, föl tudják segíteni egymást. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar.” (Préd 4,9–12) 

Felhasznált források:
Szepesy Ignác: Bévezetés a’ hitvallás fundamentominak esméretébe. Kolozsvár, 1827.

Arcanum-Asszonyállat
Az asszonyállat kifejezést teljesen indokoltnak tekintették
Hímsovinizmussal vádolják Németh Zsoltot
Híres magyar nők
A paraszti társadalom morfológiai leírása
Magyar életrajzi lexikon
Magyar Elektronikus Könyvtár

A magyar iskolarendszer kialakulása
Lorántffy Zsuzsanna
Sasfi Csaba: A felsőbb iskolázottság térhódítása a magyarországi késő rendi társadalomban
Szögi László: A magyar felsőoktatás kezdetei

Kép: euforia.tiff.gr

A szerző református teológus.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4114969232

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása