Többet tanulhatunk az ókoriaktól, mint gondolnánk, és ha megfogadjuk a tanácsokat, sokkal kiegyensúlyozottabbak és elégedettebbek lehetünk. Ha például boldogok akarunk lenni, akkor éljünk úgy, mint egy sztoikus.

Mit adtak nekünk a rómaiak? Vízvezetéket. Azon kívül pedig iránymutatást ahhoz, hogyan éljünk a 21. században… Ez kevésbé tűnik valószínűnek, még ha az elmúlt években meg is nőtt az érdeklődés három római sztoikus filozófus munkássága iránt. Ők pedig Seneca, Nero császár tanácsadó, Epictetus. a rabszolgából lett filozófus és Marcus Aurelius császár. 

Manapság is többféle könyv jelenik meg a sztoicizmusról és arról, hogyan éljünk boldogan. A közös bennük, hogy arról írnak: az emberek hasznára válhat, ha visszatekintenek a római sztoikus tanításaira. 

Ezek szerint a boldog, jó élet kulcsa a kifogástalan mentális állapot, amelyet a sztoikusok az erkölcsösséggel és a racionalizmussal azonosítottak. Az ideális élethez harmóniában kell lenni a természettel, amelynek mindannyian részei vagyunk, és nyugodt közömbösséggel szemlélni a külső eseményeket. 

A tanok közé tartozott a vágyak mérséklése, az érzelmi szélsőségek kerülése, a szenvedések és a halál bölcs nyugalommal fogadása. A filozófiai iskola alapítója Zénón volt Görögországban, Kr. e. 4. században. A korai sztoikusok művei közül kevés maradt fent, de a rómaiakét megőrizte az idő, így azok ma is befolyással bírnak. 

Epictetus műveiből két alapelv olvasható ki. Az egyik szerint vannak dolgok, amelyeket tudunk irányítani, és vannak, amelyeket nem. Boldogtalanságunk jórészt abból fakad, hogy azt hisszük, tudunk uralni dolgokat, amelyeket valójában nem. 

Mit uralhatunk? 

Epictetus szerint nem sok mindent. Azt nem tudjuk irányítani, hogy mi történik velünk, hogy mit mondanak az emberek körülöttünk, és még teljesen a saját testünket sem, amelyet betegség támadhat meg, és végül meghalunk. Az egyetlen, amit uralhatunk, az, hogyan gondolkodunk dolgokról és hogyan ítéljük meg őket. 

Ez elvezet a második alapelvhez. Epictetus szerint nemcsak a dolgok bosszanthatnak fel minket, hanem az is, ahogy azokról gondolkodunk. Valami történik, amit aztán véleményezünk. 

Ha úgy ítéljük meg, hogy rossz dolog történt, az felbosszanthat minket, szomorúvá vagy mérgessé tehet. Ha úgy hisszük, hogy valami rossz fog bekövetkezni, akkor félhetünk ettől. De ezek az érzések csak döntéseink következményei. 

A dolgok magukban értéksemlegesek, ami nekünk szörnyű, az mást hidegen hagyhat vagy éppen örülhet neki. A mi vélekedésünk révén lesz értékük a dolgoknak, és ezek generálnak aztán érzelmi reakciókat. 

A jó hír a sztoikusoknak, hogy csak ezen döntések révén irányíthatjuk a dolgokat. Bármi történik, az nem alapvetően rossz vagy jó, rajtunk múlik, hogyan ítéljük meg. A sztoicizmus ellentmondása, hogy miközben semmi felett nincs szinte teljes kontrollunk, ezzel együtt mi irányíthatjuk a saját boldogságunkat. 

A sztoikusok elismerték azt is, hogy az élet bizony kemény időnként. Ebből bőven kijutott Senecának is, akit többször száműztek, több rokona halálát látta, aztán öngyilkosságba kergette Nero. 

Na jó, de hogyan csináljuk? 

Kifejlesztettek olyan gyakorlatokat, amelyek segítettek az embereknek a tanokat átültetni a mindennapi életben. Seneca azt javasolta, hogy a nap végén készítsenek leltárt, felírva, ha valami triviális bosszúságot okozott, vagy valakinek ingerülten válaszoltak, mikor nem érdemelte meg. A hibák feljegyzésével és elismerésével lehet aztán abban bízni, hogy másnap nem követik el őket újra, és jobb emberként viselkednek. 

Marcus Aureliusnak más taktikája volt. Ő reggelente felkészítette magát arra, hogy sok mérges, stresszes, türelmetlen és hálátlan emberrel fog találkozni, így bízott abban, hogy kevésbé természetesen módon válaszol nekik. De arra is emlékeztette magát, hogy az emberek nem szándékosan viselkednek vele így, saját hibás véleményük áldozatai. 

Itt pedig egy újabb ellentmondás: senki sem választja, hogy boldogtalan, mérges vagy stresszes legyen, ezek a mi döntéseink következményei, az egyetlen dologé, ami az irányításunk alatt van. 

Egy másik stratégia szerint emlékeztessük magunkat arra, hogy mennyire nem vagyunk fontosak, a világ nem körülöttünk forog. Aurelius elmélkedett a világegyetem határtalanságán és a múltra és jövőre kiterjedő idő végtelenségén, annak érdekében, hogy saját rövid életét szélesebb kontextusba helyezze. 

Abszurd lenne arra számítani, hogy a hatalmas univerzum a mi akaratunknak megfelelően működik. Ahogy Epictetus írta, ha arra számítunk, az univerzum megadja, amit akarunk, akkor csalódottak leszünk, ám ha megragadjuk, amit kapunk, akkor az élet simább lesz. 

Tessék gyakorolni. 

(Fotó: pexels.com)