Az alábbi írást, talán Magyarország legidősebb bloggere, az idén 85 éves Kocsis Eszter jegyzi. Amikor a történeteit olvasom nagyanyámék szobájába képzelem magam, ahogy a kemence sutban ülünk, fekszünk melegszünk, mi szakajtónyi apró gyerek, unoka, az idősek pedig petróleumlámpánál beszélgetnek, mesélnek, mesélnek, elalvásig mesélnek.
Kisház-belső a Rátz tanyában. A konyha felől a búbos kemence,
Rátz János ágya és gondolkodószéke, 1973 elején
Forrás: http://mek.oszk.hu/08700/08709/html/
Biztosan másnak is eszébe jutott már, mennyire átalakultak a szokásaink azon a téren is, hogy tegezzük, vagy magázzuk egymást. Bevallom, nekem egy olyan cikk keltette fel az érdeklődésemet, ami ebben a témában kutatott és nagyon érdekes megállapításokat tett. Nem akarok okosságokat mondani, csupán az elmúlt évtizedekben történt változásokról írok, olyanokról amikre én is emlékszem. A nagyszüleimet nem ismertem, de hallomásból tudom, hogy ők magázták egymást, csak a gyerekeiket tegezték. De nagyon sokszor hallottam még én is, hogy "hallja kend Pista bácsi". Bizonyos mértékig tiszteletadást jelentett. Aki berzenkedik a tegezés miatt annak megsúgom, hogy a 16-ik századig mindenki tegezte egymást kis hazánkban. Utánanéztem és csak a mohácsi vész után kezdték magázni egymást az emberek. Akkor kezdett kialakulni egy olyan úr, szolga hierarchia aminek több fokozata is lett. Mivel az urak nagyon urak akartak lenni és a harcmezőn nem tudtak jeleskedni hát, megjelentek a szolgák lenézésének különböző fokozatai. A rang tiszteletet kívánt az alattvalóktól, így lettek a nagyságos, tekintetes, méltóságos megszólítások és ha a tekintetest meg akarta valaki sérteni akkor a "téns asszony” is előkerülhetett.
Fotó: Pixabay
Az idősebb testvéreket is magázták a fiatalabbak, nénémnek bátyámnak szólítva őket. A fiatalabbakat tegezték az idősebbek, húgomnak öcsémnek szólították. Volt egy kedves unokabátyám aki 16 évvel volt öregebb nálam és már megszületett az első gyerekem amikor mondta, hogy „ne magázzál már te is felnőttél.” Gyerekek tegeztük egymást és az úgy is maradt, de amikor középiskolába kerültem csak az osztálytársainkat tegeztük, hasonló korú más iskolába járó fiúkat nem és ők se minket. Ahhoz már ismernünk kellett egymást legalább egy kicsit. A férfi tanárok magázták a lányokat, a tanárnők már nem. A fiúknál ugyanez volt a helyzet, csak fordítva. De azért egész egyértelműen haza tudott küldeni az "öreg Török", aki akkor 35 éves volt, libát legeltetni, amikor álltam a tábla előtt és nem tudtam, hogy a két ismeretlenes egyenletben mi az ismeretlen. Még az érettségi után sem volt igazi áttörés a megszólításban. Ekkor még működött a "csendőr pertu” bennünket tegeztek, mi magáztuk az öregebbet. Észre sem vettük és ott találtuk magunkat a nagybetűs élet kellős közepén és még mindig magáztuk egymást. Egészen addig amíg alkalom lett rá, hogy "pertut igyunk". Ekkor már megválogattuk, hogy kivel iszunk pertut, kivel nem. Ha nem találtuk eléggé megbízhatónak, vagy magázódva is szemtelen, tiszteletlen volt valaki akkor azzal nem tegeződtünk le. Ezekben az években úszott be a köztudatba a kötelezőnek számító elvtárs és elvtársnő. Egymás közt ez nem működött, de amikor egy emberről a másiknak fél hivatalosan mondtunk valamit, akkor elvtársként említettük meg. Akkor volt meglehetősen morbid, amikor a feleség a férjet elvtársként emlegette. Az "átkosban”, vagy leánykori nevén "az elmúlt negyven év" második felében már ez sem működött igazán, csak fülig érő szájjal. Azután hipp, hopp itt lett a csak félig sikerült rendszer váltás, amit én módszer váltásnak emlegetek és szép lassan elkezdtük egymást tegezni. Az elég furcsa volt az akkor középkorú társadalmi rétegnek, hogy szépen nevezzem magunkat, amikor egy gyűlésen letegezett az előadó. Aztán megszoktuk. Most mindenki tegez mindenkit, de azért most is megválogatjuk, ha tehetjük, mindenkivel mégsem. Bennünket viszont már a gyerekeink, unokáink tegeznek amit természetesnek tartunk pedig "csak" 50, 60, 70 év telt el az én gyerek és fiatalkorom óta.
Fotó: Pixabay
Ezzel együtt jött a közönséges és durva beszéd. Azt nehezen lehet megszokni, hogy idegenek tegezve küldenek el melegebb éghajlatra, amikor nem tetszik nekik valami. Itt a közösségi hálón aztán néha elszabadulnak az indulatok és úgy árad nemcsak a tegezés, hanem az ocsmány beszéd, mintha a Duna vagy a Tisza áradna ki. Mondjátok, nem lenne jobb kicsit, vagy nagyon visszafogni magunkat? Mindenkinek jobb napja lenne egy ici- pici kedvességtől!
Szerző: Kocsis Eszter
