Míg a történelem során Kína és Oroszország viszonya többször volt gondterhelt, napjainkban az orosz-kínai együttműködés egyre erősebbnek látszik. Bár az Amerika-ellenesség valóban megfelelő közös alapnak tűnhet, mégis sok más tényező és érdekellentét nehezíti egy valódi szövetség létrehozását. Az elmúlt években mindkét ország keményebb, revizionista hangot ütött meg, és különösen az ukrajnai helyzet tükrében kérdés, hogy "élesben" hogy néz ki a két fél közt az együttműködés

A gonosz földje és a középső birodalom

Oroszország kettős - ázsiai és nyugati - identitását már sokan leírták, és ez a konfliktus nagyon korán, a 17-18. század idején megjelent. Fekvése folytán Oroszország volt az első európai ország, mely kapcsolatba került Kínával, amikor a nagy péteri keleti terjeszkedés már az Amur folyót is elérte. Az 1689-ben aláírt Nercsinszki szerződés rendezte először a két ország viszonyát, mely az oroszok részleges visszavonulását jelentette. Bár ekkor még Kína képes volt megvédeni határait, az ország kínaiul mégis a beszédes, gonosz földje nevet kapta, még ha ma ezt már nem is használják.

A status quo viszonylag sokáig, az 1860-as évekig megmaradt, amikor a britek az ópiumháborúk során megnyitották Kínát, és Oroszország is csatlakozva a többi nyugati nemzethez létrehozta saját befolyási övezetét Mandzsúriában, majd az 1900-as boxerlázadás leverésében is tevékenyen részt vett.

Az orosz-kínai viszony majd csak a bolsevik hatalomátvétellel kezdett javulni. A Szovjetunió létrejöttével újra az ország ázsiai identitása került előtérbe, még ha ez nem is volt kimondva. Az ország alig rendelkezett diplomáciai kapcsolatokkal, páriának számított, és cél a nemzetközi ügyekben való izolálása volt. Az 1920-as években a Szovjetunió legfontosabb partnerei mind ázsiai országok voltak, akik általában szembehelyezkedtek a nyugati gyarmatosítással (és korábban Oroszországgal is rossz volt a viszonyuk) - ilyen volt Törökország, Perzsia vagy a Csang Kaj-sek vezette nemzeti erők, melyek 1927-re nagyjából újra fogják egyesíteni Kínát.

Kommunista átmenet

Csang Kaj-sek nem volt ellenséges a kommunizmussal szemben, az orosz példát akár egy Kínában is működőképes modernizációs modellnek tekintette, és kezdetben szorosan együttműködött a kínai kommunistákkal is. A nemzeti Kína és a Szovjetunió viszonya csak a világháború alatt romlott meg, és pecsételte meg azt a kínai polgárháborúban nyújtott hathatós szovjet segítség Mao részére. Bár ekkor papíron a kommunista blokk a világ legnépesebb országával bővült, a szövetség rendkívül törékenynek bizonyult. Az 1950 és 53 közt folyó koreai háború alatt már kiütköztek az ellenétek Sztálin és Mao közt, hisz utóbbi egyre inkább önjárónak bizonyult. 

Fontos leszögezni, és ennek mai is komoly jelentősége van, hogy Mao és általában a kínaiak mindig is kerülték a szövetségeket. Ennek egyik oka Kína központként való felfogása, mely nem ismer el más országot vele egyenrangúként, de ugyanígy szó van az általános bizalmatlanságról is. Kína elsősorban ügyek mentén működik együtt, nyújt támogatást vagy éppen kereskedik más országokkal, de nyíltan sosem köteleződött el. A Szovjetuniótól való eltávolodás után például 1973-tól már felfutóban voltak az amerikai kapcsolatok is, persze ez egy egyértelműen tranzakcionista, mintsem értékalapú döntés volt. 

 A Szovjetunió felbomlása után létrejövő, gazdaságilag rendkívül meggyengült Oroszország a 90-es években nemzetközileg nem sok vizet zavart, és ekkor még Kína sem számított globális játékosnak igazán. A váltást sokkal inkább Putyin hatalomra kerülése és a 2000-es évek nyersanyag- és olajárrobanása hozta, miközben Kína évente kétszámjegyű növekedést produkált. A két fél egyértelmű volt, hogy szembe fogja találni magát az amerikai hegemóniával. 

Olajár változása (forrás:https://en.wikipedia.org/wiki/File:Crude_oil_price_WTI_EIA_since_2000.svg)

Szövetség vagy érdekközösség?

A két ország egymásra találása azonban mégiscsak egy lassú és óvatos folyamat eredménye volt. A 2008-as pekingi olimpia ideje alatt például, amikor Oroszország megtámadta Grúziát, bár az EU-val és az USA-val ellentétben Kína nem ítélte el nyíltan azt, ekkor még az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé akarta vinni az ügyet. Később viszont a két fél a BT-ben is egymást támogatva vétózott, kezdve a szír vagy líbai válságtól Ukrajnáig bezárólag. Ezekben az esetekben általában Oroszország volt közvetlen érintett, ugyanakkor Kína számára rendkívül szerencsés volt, hogy a világ másfelé figyel. Fontos leszögezni, hogy a kínai hadsereg a 2010-es években, elsősorban Obama alatt erősödött meg igazán, és tette de facto magáéva a vitatott Dél-Kínai-tengert és az ott található szigeteket. Ezzel együtt Kínának továbbra is a nemzetközi stabilitás, a kereskedelem és nyersanyagok zavartalan áramlása volt az érdeke, ugyanakkor egyre inkább céllá vált egy független logisztikai rendsze kiépítése is, melynek fő eleme a BRI - Út öv kezdeményezés - volt. Röviden, Kína erősen fejleszteni kezdte az eurázsai infrastruktúrát, vasútvonalakat, hogy adott esetben a tengerek érintése nélkül is kielégíthesse nyersanyag-szükségletét. 

A BRI főbb útvonalai (forrás:https://www.container-xchange.com/blog/belt-and-road-initiative/)

A 2013-ban indított projekttel Oroszországnak komoly fenntartásai voltak, hiszen az mélyen érintette Közép-Ázsiát és az ott található volt tagköztársaságokat, ráadásul elég egyértelmű volt az is, hogy Kína szeretne egy, Oroszországtól független rendszert létrehozni saját szénhidrogén-szükségleteinek kielégítésére, elsősorban Irán, Azerbajdzsán és Üzbegisztán bevonásával. Az orosz hozzállás azonban váratlan fordulatot vett, és az ország maga ajánlotta fel csatlakozását a BRI-hez. 2014-ben ráadásul elkezdődött a Power of Sibera nevű első kínai-orosz gázvezeték építése, ami 2019-re készült el. Oroszország továbbá az elsők között jelentkezett a Huawei 5G programjába is. A pozitív fejlemények ellenére viszont több területen továbbra is fennáll a konfliktus lehetősége:

• Közép-Ázsia: az itt található posztszovjet köztársaságok (valójában autoriter rendszerek), például Kazahsztán, hagyományosan az orosz érdekszféra részei, és orosz csapatok is állomásoznak itt, viszont a térség fő kereskedelmi partnere és befektője Kína. Kína több infrastrukturális projektben is érdekelt, főleg vasútvonalakról és gázvezetékekről van szó, melyek kínai hitelből épülnek. Egyelőre azonban - a várakozásokkal ellentétben - nem került sor komolyabb ellentétre, és a kínai gazdasági kapcsolatokat kiegészíti az orosz jelenlét nyújtotta politikai stabilitás. Ráadásul közös félelme a két országnak az iszlám fundamentalizms terjedése, mely egyelőre háttrébe szorítja a két fél ellentéteit. 
• Bár nem klasszikus konfliktus, de rávilágít a két fél közti limitált együttműködésre az orosz fegyvereladások Indiának és Vietnamnak. A két ország a hidegháború után is főleg orosz fegyverrendszereket használ, miközben Kínának egyikkel se jó a viszonya, és van vitatott területe mindkét országgal. 

Ez utóbbival függ össze, hogy a két ország közt katonai értelemben pár kisebb, közös hadgyakorlatot leszámítva minimális az együttműköds, és a haditechnológiákat is teljesen külön fejlesztik. Ráaádsul Kína Oroszországgal szemben is aktív kémtevékenységet folytat. 

Tajvan, Ukrajna és a 2021-es teszt

Bizonyos szempontból viszont a tavalyi év ezt megváltoztatta, legalábbis van olyan értelmezés, amely szerint 2021 áprilisában összehangolt provokációkra került sor Ukrajnában és Tajvanon. Ebben az időben az ukrán határ mellett nagyobb csapatösszevonásra és hadgyakorlatra került sor orosz részről, míg Kína rendszeres jelleggel repült be a tajvani légtérbe vadászgépekkel. Mind a tajvani, mind az ukrán fél részéről felmerült a kérdés, hogy Amerika egy éles konfliktusban hogyan reagálna, Anthony Blinken külügyminiszter viszont - bár elítélte az eseményeket - nem biztosította egyik felet sem a katonai támogatásról. Bár Ukrajna esetében ennek jogi alapja valóban nincs is, Tajvan védelmét elvileg kötelessége ellátnia az Amerikának egy 1979-es törvény alapján. Az eseménysor ráadásul felvetette azt a kérdést is, hogy vajon Amerika képes lenne-e egy kétfrontos háború megnyerésére is, melyre valószínűleg nem a válasz, bár ennek esélye egyelőre rendkívül csekély.

Az elmúlt időszakban Kína újonnan egy bezárkózó, izolacionista politikát folytat, melynek okaival egy későbbi bejegyzésben fogok foglalkozni, Oroszország azonban rendkívül közel került egy nyílt konfliktus kirobbantásához Ukrajnában. A legtöbb jel arra uta, hogy a két fél közt ezúttal nincs a kérdésben együttműködés, és itt Putyin egyéni játszmájáról van szó, még ha rövidtávon Kínának kedvező is lehet a helyzet. Ahogy ugyanis többen kijelentették amerikai konzervatív körökben, a USA valódi riválisa Kína, és a mostani események - akárcsak a Közel-Keleten elvesztegetett idő - elvonja a figyelmet az ázsiai óriásról. Mindazonáltal ahogy írtam, Kína nem érdekelt a nyílt szövetségek és zárt rendszerek létrejöttében. Bár a pária országokkal - Észak-Koreával, Iránnal és Oroszországgal - jelentősen együttműködik, a velük való végleges elköteleződés többet árana az ország megítélésének mint a várható stratégiai nyereség. Ezeknek az országoknak az értéke pont az, hogy nyíltan szembeszállnak a nyugati világrenddel, elvonva ezzel Amerika figyelmét. Kínának tehát egyszerre kell ezeket az országokat támogatniai - mindhárom országgal szemben szankciók lettek bevezetve, melyre a Kínával való növekvő kereskedelem volt a válasz - miközben az sem az érdeke, hogy egy nyílt konfliktusra kerüljön sor. Ez ugyanis a kínai kereskedelmi érdekeket sértené, és ne feledjük, hogy ezek a gazdasági kapcsolatok Európával vagy mondjuk Irán riválisával, Szaúd-Arábiával talán még fontosabbak is.

Kilátások

Bár Putyin példaképének elvileg Nagy Pétert tekinti, aki nyugati minta alapján modernizálni próbálta a rendkívül elmaradt országot, ma Oroszország egyértelműen a Nyugattal szemben határozza meg magát. Orosz szempontból nézva a jó kínai viszony lehetővé teszi az expanzívabb nyugati politikát, de már a Kreml táján is sokan túlzott kínai függésről beszélnek. Az idei télen például a "gázfegyver" is bevetésre került, felverve az európai árakat, és az így felszabaduló földgázmennyiséget Kínába exportálták. Ezzel együtt jól látszik, hogy Putyin a saját rendszerének a foglya, ezt támasztja alá a mostani ukrán helyzet is, így nem várható komolyabb fordulat, és a kínai orientáció dominanciájára lehet számítani.

Ami sokkal érdekesebb, hogy a Putyin után várható vadnyugati állapotok - melyek a 90-es években is jellemezték az országot - során ki fog a Borisz Jelcinéhez hasonló báb-kormányt létrehozni. Bár adná magát a válasz, hogy Kína, valójában a kínai soft befolyás jóval a nyugati alatt van az országban. A kínai cégek Nyugat-Európával és Kelet-Ázsiával ellentétben elkerülték a híresen korrupt orosz piacot, és nem került sor komolyabb befektetésekre sem, és az ország kulturálisan is távol áll az alapvetően nyugatias lakosságtól. És bár ez még nagyon a jövő zenéje, de ami a legvalószínűbbnek tűnik, hogy Oroszországban újra egy nyugati kormány fog felállni, viszont a közép-ázsiai országok már a kínai befolyási övezet részét fogják képezni, és fogunk visszatérni a történelem során inkább szbálynak tűnő orosz-kínai rivalizáláshoz.