Aladdin (2019.)

mv5bmjq2odiymjy4mf5bml5banbnxkftztgwnzy4odi2nzm_v1.jpg

Hálátlan feladatra vállalkoztam, amikor ordító szembeszéllel dacolva kitűztem célul e méltán nagysikerű klasszikus modern felhabarásának 10-es skálán való számszerűsítését. Számomra ez egy érdekes kísérlet volt, ugyanis az, ami most nehezíti a dolgom, általában ugyanúgy bennem is harsányan jelen van.

Az első vonalban, masszívan utasítom el a Disney kielégíthetetlen profitéhségét, melynek mára alfapriorizált ars poétikája lett az az élőszereplős revitalizálási dömping, amely ikonikus darabjait hivatott leporolni, új körettel tálalni. Az eddigi próbálkozásaik rendre meg is feneklettek előttem és csak tovább tördelték az irányváltásukba vetett gyengéd hitem. Csupán egyetlen dolog, jobban mondva egyetlen ember személye tartotta égve reményem utolsó mécsesének pislákoló lángját, aki nem más, mint a rendező, Guy Ritchie. Engem még az életben nem hagyott cserben, sokat bírált műveiben is megtaláltam magamnak a messziről, szabad szemmel jól látható stílusában fogant hozzáadott értékeket és ötleteket, amik sokkal inkább az élvezetes kategóriába érkeztették filmjeit, mint nem. E frontális kettőség jegyében fejfájásom csak tetézte, hogy a lenyűgözésnek szánt, megszellőztetett forgatási képek, trailerek és részletek nyomán csak még magasabbra csaptak a széleskörű hangulatkeltések ostorozó hullámai, mi tagadás, én sem dobtam hidat az előzetesen látottaktól. Mintha a stúdió –ha már Guy Ritchie- minden egyes alkalommal házhoz rendelt volna egy adagot a Spílerből ismert, Archie féle jobb fonákból. No, de mennyire lett a végeredmény Disney és mennyire lett Ritchie? Mi sült ki az érinthetetlen dicső múlt és a túlcsorduló CGI-ba panírozott jelen ütköztetéséből? Megreccsent vajon a film a túlzó és teljesíthetetlen elvárások roppant súlya alatt? Győz a sziklaszilárd nosztalgia, vagy repedéseiben utat talál és tör hozzánk az újragondolás forrása? És elkezdi ez már végre valahára a mondandóját? El. Markolj rá a szőnyegedre.

maxresdefault_1_6.jpg

Meglepő. Talán ez a tág, rugalmasan kezelhető szó írja le a legjobban, aminek szemtanúja voltam combos, de nem végtelen hosszúnak érzett 128 percen át. A magam részéről pedig nem feltétlenül negatív tartományba húznám el az értelmezését, legalábbis a produktum nem minden területére vetítve. Több ponton sem a várt reakciót váltotta ki belőlem, kezdve azzal, hogy lassan, de fokozatosan sikerült leszerelnie rólam a balsejtelmek és előítéletek rámrozsdált, toxikus maradékát, amiket legfelsőbb tudati szinten sem voltam képes lepucolni már önerőből, bármennyire is tiszta lapon akartam megkezdeni az ismerkedésünket egy direktben alálőtt elváráscsomaggal. A vetítés kezdetén fejem fölött gyülekező kérdőjel populáció nagyjából 20 perc eltelte után múlt ki végleg, a film észrevétlenül ráterelt az alapműtől való elvonatkoztatás útjára, elkezdtem önmaga koordináta rendszerében szemlélni és figyelj… élvezni is. Ettől a pillanattól datálom az alkotás kvázi sikerességét, ami egyébként Aladdin kincses barlangba merészkedésével érkezett meg igazán. Tudat alatt ekkor hagytam fel az osztott képernyős gondolati módban való óhatatlan összehasonlítgatásokkal, és mi más, ha nem ez az ékes bizonyítéka, hogy mégiscsak lehet némi keresnivalója a vásznakon ennek az updatelt verziónak.

Szerencsére a készítők nem követték el azt a blamát, hogy megelégedtek képkockáról képkockára lekopizni az eredetit valami túlszaturált, tömény effektorgia fullasztásában. Megtartották az itt-ott átfarigcsált, fontos sarokköveket, majd friss elképzelésekkel töltötték fel az így kapott skicceket. A folyamat során őszinte örömömre feltűnőbb mennyiségben keveredett a képletbe a jó öreg Ritchie féle aromákból, sajnos azért bele nem borította őket a tervezőasztal közepébe. A Disney-s felügyelőtisztek nem merték bedobni a gyeplőt, hogy kedvére kutyulhasson a fúziós boszorkánykonyhájában, de az egészen biztosan szigorú kontroll alá helyezett, kézivezérelt forgatás során elvétve ügyködhetett egy kicsit saját hatáskörben, részint ennek köszönhetően virul ki igazán a film helyenként. Ha nem is pályafutása legmarkánsabb stílusjegyeivel ültette be a cselekményt, felhígított kivitelei is bőven működésbe hozták annak létfontosságú szerveit. A történetbe illesztett új jelenetek és dalok azonban sajnos nem mindenhol dolgoznak a kellő hatásfokon, némiképp kellemetlenül feleslegesnek is találtam egyiket-másikat. Nem különösebben tragikus, mégis nagy kár volt a már felvett, optimális tempó elvesztegetéséért. Újfent lendületet venni mindig komolyabb energiákat emészt fel nézői és rendezői oldalon egyaránt, mint sikerrel szinten tartani az üzemi hőmérsékletet.  Ahol viszont érdekes adalékul szolgálnak az ismert körülményekre rakódva, hát azok igen jót mennek, talán a legderűsebb percek hordozói, ami vastagon a színészek érdeme is. Mindemellett az impozáns csokornyi pozitívum mellett sajnálatos módon tisztességgel kijutott a homlokráncoló pillanatokból is.

aladdin-will-smith-genie.jpg

Rögtön az elején Will Smith ültet fel minket kissé falsnak ható, de ismerős hangjegyekre és kalauzol el Agrabah örökké nyüzsgő, az emberi szem számára feldolgozható színek minden árnyalatában tündöklő városába, ahol nem kell sokat várnunk a bonyodalmat kirobbantó, hirtelen együttérzésből elkövetett kenyérlopásra. Lassan megérkeznek a jól ismert mondatok, az újraszínezett jelenetek, egyre több főszereplő is színre lép, csak valahogy a varázslat várat magára.  Kerreg-kerreg az önindító, de a túlfinomkodott, színpadias mozdulatokkal leszedált, a klasszikusból már igen jól ismert, pergő dinamikát mellőző bemutatkozás képtelen felköhögni a robbanáshoz szükséges szikrát. A film egyszerűen nem találja a saját hangját, identitását kutatva vergődik, de maga a látvány sem kimondottan ragad meg egyelőre, ami kicsit visszás eredmény egy ekkora büdzséből forgott gigaprodukciótól. Nagyobb baj, hogy Mena Massoud Aladdinja és Naomi Scott Jázminja sem lesz úrrá a percek alatt összehozott káoszon, mondhatni tetőzik is a színtelen-szagtalan játékukkal, teljesen jellegtelen karakterükkel. Akár képességeikben, akár a színészvezetésben akadt meg egy kósza homokszem, annyi biztos, hogy a történet egyik legfontosabb oszlopát jelentő első találkozásuk egy érzelmileg steril checkpoint szintjére silányult a teendők listáján. Mintha meg akarták volna spórolni az érzelmi tartalom kifejtésével és megjelenítésével járó munkát arra apellálva, hogy már úgyis láttuk ezerszer, csak kézzel rajzoltban. Bárhogy is, ez így elég tré volt. Mialatt újra és újra próbáltam rácsatlakozni a szereplőkre, az eseményekre, vagy bármire, amin csak kétségbeesve kapaszkodót találnék, a játékidő pergésével felsejlett bennem előzetes félelmeim egyik legmeghatározóbbja: Will Smith. Az a Will Smith, aki jó 10 éve vagy nem tud, vagy nem akar megújulni, végre frissnek hatni, csak hanyagul felmelegített manírjaiból foltozza össze magát filmről-filmre. Kiveszni látszik belőle motivációinak maradéka is, ami üvölt róla, valahányszor szerepben van. Szóval ez a Will Smith érdemben még meg sem jelent, de már most szétmállni látszik a film egésze. Mi vár itt még ránk…

5ce5bbe16b9d1f2b790db9b4.png

Hát… az a bizonyos hiányzó szikra. Igen. Elhiszed? Nem. Én sem hittem. Majd látod. A kincses barlangba lépve végre megtörténik az eddig visszatartott mágia, összeáll minden. Hirtelen elevenné válnak a számítógépes effektek, a szereplők is elindulnak belső útjukon, Dzsini pedig nem várt színt robbant mindezek közepébe. Smith sugárzó arcát végre újra jó lett nézni, visszaköszön a régi lazaságának oroszlánrésze, tényleg lubickol a szerepben. Remélhetőleg nem végérvényesen megkopott képességeihez mérten pedig szépen bele tudja csempészni a dzsinnbe a maga sajátos fazonját, pont annyira, hogy jótékonyan és belátóan hátra tudjuk léptetni magunkban a visszamaradt, cirka másfél órára Robin Williams és Mikó István szívünkbe zárt párosát. Bár ez a Dzsini kevésbé túlmozgásos, kevésbé hebehurgya és más jellegű a humora, tök jó jelenléte van, számos őszinte nevetés kiváltója volt a teremben. A megjelenésére tett lehurrogó kritikákat és hangos huhogásokat sosem tudtam komolyan venni, eztán pedig csak még nevetségesebb habverésnek találom. Szerintem egyáltalán nem lehet rá panasz, bár ez már erősen szubjektív territórium. Egyéni tolerancia és nyitottság kérdése az egész, amiről az a véleményem, hogy a begyepesedett keményfejűség rengeteg jó dolog akadálya lehet az életben és néha igenis megéri megtenni azt az egy lépést hátra. Ami külön plusz pont, hogy Aladdin és közte burjánzó barátság kellemesen pattogós, humoros és őszinte, Smith önfeledt játéka felkarolja és defibrillálja Mena Massoud tetszhalott Aladdinját. Mind a meghagyott, mind a hozzáadott jelenetekben rettentő jól harmonizál a két karakter. Érzésem szerint Dzsini belépésének hála, hogy a Jázminnal való szerelmi szál is hunyorítva, de hellyel-közzel hihető lett, élve elégni azonban nem fogunk szerelmük tűzviharában. Talán Naomi is katalizátorra lelt benne a feloldódását illetően, a cselekmény előrehaladtával egész jól kibontakozott, szükség is volt rá. Köhögve, de végül csak beröffent ez, na!

al_14722rsm_0.jpg

Akut fejfájást okozó probléma innentől egyébként aligha akadna, ha… INCOMING RAGE… ha nem kapnánk meg az általam eddig feltűnően került, valaha volt legcsúfondárosabb castingot a Jafart játszó Marwan Kenzari személyében. Tökéletesen eszköztelen az egyik, ha nem a legikonikusabb Disney ellenlábas megformálásában, harmatos jelenlétével vicces perceket a kínosra halmoz, egyetlen komolyan vehető mozzanata nincs, a méltán hírhedt Szulejmán legsötétebb bugyraiban nincs ehhez fogható színészi antitalentum, aki nem csak szakmai felkészültségben, de külső jegyeiben sincs köszönőviszonyban sem az elvárt szinttel. Ha mindez nem lenne elég, magát a karaktert is annyira alulírták a régihez képest, hogy borzalom. Az igazi Jafar zsigeri félelmet ébreszt folyton tilosban fürkésző éles eszével, játszi könnyedséggel műveli a manipuláció magasiskoláját, kiváló emberismereténél és csillapíthatatlan hatalomvágyánál csak önpusztító nárcizmusa nőtt hatalmasabbra. Hiába tenyérbemászó figura, szarkasztikus humorába mártott egyedi stílusával tud ő igen megnyerő is lenni, ha a helyzet úgy kívánja simlis érdekei mentén. Ilyen zseniális antagonista adottságok mellett kígyófejű botjához pedig csakis végső esetekben kell nyúlnia, mint megoldás.

jafar-in-the-new-aladdin-movie.jpeg

Ehhez képest a török szappanoperák díszleteiből megpattant Marwan Kenzari főtanácsos varázslója azon kívül, hogy kifejezéstelen tekintettel mozgatja a száját üres frázisokat formálva, vagy éppen vicsorogva ismételgeti percenként a hatalom és lerohanás szavakat, egyáltalán semmit nem tud kezdeni a karakterrel. A szerencsétlen olyan merev görcsösséggel szorongatja azt a nyomorult varázsbotot is, mint akinek éppen stroke-ja van. Alkalmatlanságát illetően a testbeszéde mindennél árulkodóbb, 8 évesen lazább eleganciával hoztam le az iskolai darabban egy színen átgördülő ördögszekeret. Ilyen gyalázatos semmirekellőséget még a Barátok közt megfáradt színészei által vezetett színi tanodák sem sűrűn látnak. Kimondottan fájó pont ez, mert maradéktalanul kihalásra ítéli a főhősök méltó ellenpontozását. A sztori ismeretében persze senki nem rágta volna könyékig a körmeit, akármilyen jó is Jafar, de valahogy még így is meglepett, mennyire súlytalannak tetszik minden összekülönbözésük. Legalább valami emlékezetes adok-kapok, Ritchie féle szópárbaj elcsattanhatott volna, de semmi. Tovább facsarja szívem a tény, hogy Jafar mellett nagypofájú papagáját is kasztrálták és az élőszereplősítés jegyében szinte szavakat visszaböfögő szárnyassá egyszerűsítették. Jago szerepének és megszokott, száraz keksztől fulladozó humorforrásának módszeres levagdosása legalább akkora veszteségként ért, mint Jafar esetében. Kompletten hiányzik a gonosz oldal, annak minden vonzó undorával és bűnös mókájával. Itt meg kell jegyezzem, hogy a szereplőkre helyezett hangsúlyok eltolásával annyira azért tudták kompenzálni a felszakadó űrt, hogy finoman elhessegessék róla a figyelmet, észrevétlen azonban nem marad.

1_z9nmmyb2dqtv0bgu5c1kba.jpeg

Összességében a film egy kikapcsolódásra tökéletes, kedvesen butuska mementója a rajzfilmek utolérhetetlen, szárnyaló fantáziavilágában kergetőző korlátlan lehetőségeknek, amiket CGI ide, korrekt színészek oda, élőszereplős rokonaik sosem fognak tudni érdemben felülmúlni. Az eredeti szinkronhangok egy részének visszatérése kis dózisnyi nosztalgia, szívmelengetők az alapanyag tiszteletére csínján elszórt utalások, az animált és hús-vér mellékszereplők is kivétel nélkül szépen alájátszanak hőseinknek, a változtatások nagyrészt átjöttek, tetszett a lezáró bossfight átrajzolása is, kicsit tétován, de mert más lenni, amit én sokkalta jobban értékelek, mint egy megúszós biztonsági játékot. A látvány furcsamód random nyikorog, semmi megbocsáthatatlan, de be tud zavarni, amikor ordít a felvételről, hogy a színészek épp mikor fetrengenek a green box közepén. Egyébként, amikor szalad, akkor nagyon adja a színpompa, a Dzsiniből kipárolgó medzsik, a kalandra hívó kietlen sivatag, a végtelen terek vonzása, a zegzugos városi forgatag. Minderre sajnos zavaró árnyékot vet két nagyon kedvelt gonoszom érthetetlen elvesztegetése, pár felesleges és tempóban leült húzás, de nem fogok hazudni, én elég jól szórakoztam.

Első benyomásomra hallgatva megajánlom neki a bíztató 7/10-et hibái ellenére is, amik ugyan örök szálkát tűzdeltek a szemembe, de nem vagyok az a haragtartó típus.

Ha tetszett az írás, a teljes élményért tarts velem a Facebookon és/vagy Twitteren is!