Most Buchlovról, erről a morvaországi várról mesélek. (Németül Buchlow, vagy Buchlau.) Távolról roppant romantikusan néz ki: ha Magyargradis felől közelítjük meg, már messziről fehérlik egy hegy ormán a tornya. Bizony, ez egy régi darab a morva dombok között. Nemesi sasfészek volt mindig is; a II. Világháború óta állami tulajdon. [Zárójel, (x)-szel azt jelenti: ez nem az én fényképem, hanem a T.M.F.B.S. nevű alkotóé, engedéllyel közölve.]

Helyén eredetileg a Nagymorva Birodalom földvára állott, a XIII. sz.-ban építettek ki királyi elővédnek: ez oltalmazta Olmützöt és Brnót, emellett vadászkastély funkcióját is betöltötte. Első írásos említése 1277-ből származik. 1468-ban magyar csapatok ostromolták, a vár súlyos sérüléseket szenvedett. Mátyás uralmának megszűnésével királyi erődítmény maradt, amelyet azonban bérbe adtak a helyi arisztokratáknak, s mindenki gondoskodott arról, hogy az jó állapotban maradjon fenn, mi több, építészetileg folyamatosan gyarapodott, még ha adottságai folytán (hegytető!) csak kis léptékben. Urainak a középkorban pallosjoga volt, az elítéltek utolsó állomása volt az ún. Angyal-torony, ahol még megvan a börtönben a kőpad és a kőasztal, ahol az utolsó vacsorájukat elfogyasztották. Végül 1511-ben a cseh király túladott rajta. Az utolsó nagy munkálat a barokk tetejű torony kiépítése volt 1662-ben, majd még egy palotaszárnyat csaptak hozzá. A vár urai az XVII. sz. közepétől a német eredetű Peterswald-családból származtak. (Csehül: Petřvald.) 1800-ban a későbbi dualista külügyminiszter révén hírnévre jutott (szintén német) Berchtold grófi család szerezte meg a Peterswaldok kihalása után az alsó, buchlovicei kastéllyal (mint együttes uradalommal) együtt. (Aki ez utóbbiról akar tudni valamit, annak ajánlatom ez: Szép kastélyt egy olasz hölgynek.)

Ez úgy történt, hogy Prosper Anton von Berchtold (1720-1807) egy Peterswald-lányt vett feleségül 1744-ben. Fia, Berchtold I. Lipót (azaz: Graf Leopold Franz Xaver von Berchtold, aki nem keverendő össze a Monarchia egy évszázaddal későbbi külügyminiszterével, merthogy hősünk 1759. július 9. – 1809. július 26. között élt) lett a Peterswaldok kihalása után az uradalom első új családból származó tulajdonosa öröklés útján.

Azonban arisztokrata létére nem gazdálkodással foglalkozott, hanem sokoldalú értelmiségi tanulmányokba vágott bele, jogot és filozófiát hallgatott Olmützben és Bécsben, majd az illavai tartományi hivatalban, ill. Triesztben dolgozott egy kereskedelmi irodában. Orvosi diplomát szerzett, majd ennek birtokában széles körű emberbaráti tevékenységbe kezdett a környéken 1807-1809 között: iskolákat alapított, támogatta a szegényeket, kórházat hozott létre a vár alatti faluban, Buchlovicében, majd az ottani kastélyra is kiterjesztette istápolyát, ő pedig családjával együtt felhurcolkodott a várba. 1808-ban a kórházának már 887 betege volt, s bárki fordulhatott ide. 

A nemeslelkű gróf önnön filantrópiájának lett az áldozata: 1809. május 21-22-én zajlott le a Napóleon elleni asperni csata, s a sebesült katonákat a közelben lévő velehrádi gyógyhelyre hozták (innen kb. 6 km-re), ahol a gróf, aki kezelte őket, tífuszt kapott, és az megölte őt július 26-án. (Több internetes forrás a halálát május 21-re teszi, de ez képtelenség: akkor a csata zajlott le, s egy nap alatt a sebesültek nem is értek volna ide – kb. 200 km-re a helyszíntől – , továbbá egy nap alatt nem szokás tífuszba belepusztulni, kivéve, ha valaki eleve haldoklik.) Örökösei nem érdeklődtek az irgalmassági tevékenység fenntartása iránt, felszámolták a kórházát, már csak azért is, mert az nem ingyen volt: a jó gróf tetemes adósságokba verte bele magát miatta, s ez már a család tönkremenetelével fenyegetett.  

De azt majdnem más tette tönkre: I. Zsigmond gróf (Zikmund I.) (1799–1869), aki Ludmily Wratislavové z Mittrowitz-cal (1808–1869) házasodott össze 1828-ban. (Ennek még később lesz jelentősége e cikkben.)

Ő maga annyira rokonszervezett a magyarsággal, hogy megtanulta a nyelvünket, kiadott egy magyar népdalszöveg-gyűjteményt, majd fegyveresen részt vett a szabadságharcban, a hatalom ezért 1849-ben akasztófára ítélte. Végül Bécsben befolyásos felesége járta ki I. Ferenc Józsefnél, hogy a férje megússza életfogytiglani háziőrizettel, amelyet ebben a várban, ill. a lenti kastélyban kellett letöltenie azzal az utasítással, hogy semmiféle társadalmi életben nem vehet részt: összesen a vártól számítva 10 km-es körben mozoghatott. Itt leginkább természetrajzi és régészeti gyűjteményével foglalkozott. Már 1848-ban megnyitotta a látogatók számára a várat, majd 1856-ban (amikor már volt egy kis múzeuma) megnyitotta megint. Ebben nyilván az is benne volt, hogy ne unatkozzon egyedül… Emellett berendezett magának egy emlékszobát, amely hősi fegyverzetével és a magyar szabadságharc képeivel van tele, csak hogy bosszantsa Ő királyi felségét. (x)

A házaspár, mint látható, egy évben halt meg: előbb (augusztus 2–án) Ludmilla, majd pár hónappal rá (november 26–án) Zsigmond, s mindketten lenn, a kastélyban.  Szép halál, kegyes halál volt ez; mert, ha van túlvilág, s egy helyre kerültek, gyorsan találkozhattak egymással. (Egyébként Ludmilla így nézett ki:)

Volt egy mostohaapja, Friedrich Carl Eugen Vsemir von Berchtold (1781-1876). Csehül még kanyargósabb a neve: Bedřich Karel Eugen Všemír hrabě Berchtold z Uherčic. Jó kiejteni…

Ha arcképére nézünk, szigorú, fakó tekintetétől és pengeszájától az enyhe rémület fog el minket. Nem is csoda: orvos volt és botanikus, e két tudomány aszketikus megszállottja. A prágai Nemzeti Múzeum egyik létrehozójaként írta bele a nevét a cseh történelembe fennkölt lelkű bátyjával együtt, majd a cseh orvostudományi lap alapítója lett, egyszóval inkább lett cseh nemzeti hős, mint német hazafi, bár mindvégig németül beszélt. Bejárta a fél világot, de ebben a kastélyban érezte legjobban magát, itt is halt meg, a lenti, közönséges falusi temetőben van elhantolva. 

A külső falak kopottak, csak úgy-ahogy vannak karbantartva; a várudvar egyeletlen, kavicsos és elhanyagolt; mindenki nyugodtan cigarettázik a padok mellett a „rágyújtani tilos” tábla alatt.

A büfé személyzete (két ólomlomha férfi és egy bárisnya) közönyös és nemtörődöm tekintettel vánszorog keresztül az udvaron. Két alsó udvari mellékhelyiségben egy-egy kiállítás volt, az egyik fémszobrokból állt. Íme, egy mutatvány ezekből:  

Kezdi megalapozni a hangulatot... Ami fenn, a várban fogad minket, az izgalmasan csüggesztő. A szokatlan szókapcsolás azért van, mert látni fogjuk Buchlovice kastélyánál, hogy már a Peterwaldoknak elegük lett ebből a komor erődítményből, s az XVIII. sz. elején leköltöztek új, szellős, parkos, vidám kastélyukba. A várral a továbbiak folyamán csak annyiban törődtek, hogy ne dőljön össze. Ennek következtében itt szabályosan megállt az idő: ami úgy 1700-ban ott maradt, az nem nagyon mozdult el a helyéről az elmúlt 319 évben, s némi új (értsd: kb. 150 éves9 bútorzaton kívül új gazdái sem tettek hozzá sokat. De épp ez benne az izgalmas. 

Kezdjük felfedező utunkat a vár előtti teraszon. Itt egy nagy fa áll, mögötte a temető, oda nem lehetett lemenni. Ennek a növénynek megvan a maga története. 

A bejárat előtti kis terasz mögött egy hatalmas fa áll. Ez sem véletlenül került ide – mármint a helyi mondák szerint. 1581-ben egy Jindřich Prakšický ze Zástřizl nevű várúr lett a hely gazdája. Kiállhatatlan, összeférhetetlen, durva ember volt, aki folyamatosan hadban állt az egész világgal, de leginkább birtokvitában a szomszédos velehradi kolostorral. Szolgált alatta egy Jan Vlček nevű fegyveres vitéz, aki elkövetett egy hibát: futni hagyott egy orvvadászt az erdőben. Ezért azonnal halálra ítélték, de ő istenítéletet igényelt. Azt mondta: van itt egy fatönk, fordítsák meg, úgy tegyék a földbe; ha tavasszal kirügyezik, s lenn gyökeret ereszt, akkor ő ártatlan. Jindřich, a várúr vagy nagyon ostoba volt, vagy bölcs; az első, ha elhitte ezt, a második, ha úgy belátta, hogy a hirtelen harag ritkán jó. Eljött a tavasz, s a tönk ágakat kezdett hajtani. Jan megmenekült, mi több, még bánatpénzt is kapott a kiállt kellemetlenségek miatt. A fa pedig azóta is itt áll. Bár én kételkedem benne, mert már 437 évesnek kellene lennie, addig viszont a fák nem bírják a gyűrődést – lehet, hogy az eredeti valamelyik hajtása az. 

Viszont a várúr elég rosszul járt. Jindřich felesége, akinek neve Kateřina Rájecká volt, szerelmetes lett egy másik férfiba, s hirtelen meg akart szabadulni férjétől, mert válnia tőle nem lehetett. 1582. július 25–én a közeli Smradev völgyében Jindřichet egy éjszakai útját támadás érte, lekaszabolták. A tettes és felbujtó neve máig titok, mert lehetettek a jámbor, de a viselkedése miatt már kellőképpen felpaprikázott szerzetesek éppen úgy, mint Jan Vlček, aki bánatpénz ide vagy oda, nem tudta elfelejteni ezt a telet a vártömlöcben.(x)

Az azért jellemező, hogy rögtön az asszonyra kenték a bűnt. Ha a neje ölette meg őt, ezzel ugyan helyreállt az élete – de a 1593-ban történt halála után megjött a büntetése, mert azóta itt kell kísértenie. A lenti kiállításon van róla egy kis kovácsolt szobor, feljegyeztem az alkotók nevét: Erik Bechný és Ondra Gajdošík. (Egyébként köszönik, fiatalok, jól vannak.)

És a Fekete Hölgy nincs egyedül, mert egy még régebbi várúr még az antiidőkben pénzt vett fel a Templomos Lovagrendtől, s mivel nem akarta visszafizetni, inkább a vendégségbe meghívott hitelezőit megölette egy teremben. Azóta is ott járnak-kelnek.  

Jó kezdet! Na, haladjunk befelé. 

A belső udvarba vezető bejáraton kívül egy fogadóterem helyezkedik el, ez most esküvők tartására szolgál. Körben, a falakon harmadosztályú, XVIII. századi vidéki vándorpiktorok kopott, elsötétült, bágyatag arcképei reprezentálják a vár urait és úrnőit, továbbá azok mellékági rokonait: parókás, merev, élettelen alakok uralják az enyhe, de kivehető dohszagot lehelő falakat, s már annyira nem érdekelnek senkit az ott ábrázolt alakok, hogy nincsenek felismerhető nevek az agyonfaragott, lepergő aranyozású képkeretek alatt. 

A belső udvar szűk, szürke és hideg. A sarkában kút, jó mély. Ácsorgásunk alatt a mohák különböző fajtáit számolgathatjuk meg az erezeten. 

A kastélyt belülről láthatólag még most is csak annyiban tartják karban, hogy fenntartsák a rendezettség látszatát; mert egyébként rendíthetetlenül repedezik a vakolat, villamosságnak nyomát sem láttam, bizonyos helyiségekben még most is zseblámpával világít előttünk az idegenvezető. Mindenből árad a fölöslegesség, az elhagyatottság; a bútorok ócskák, szakadtak, kopottak, már rég elfeledték, mi az a kényelem és csillogás; nyekergő padlók és agyonkopott kövek fogadják lábainkat. És természetesen minden hűvös félhomályba merül. Sehol egy áttekinthető tér (egyetlen helyiségen kívül, ami talán a várkápolna lehetett): átbaktatunk egy itt felejtett század agyonhasznált bútorai között, „feloldásként” vasajtók, zugos fordulók, homályos melléklépcsők fogadnak.

Csak bálterem, meg fogadócsarnok nincs: ide nem járt úri társaság. Egy kis könyvtár van még itt (kopott, évszázadok óta senki által fel nem lapozott fóliánsokkal). Aki ilyen körülmények közé telepítette az életét, az átadhatta magát az önző magánynak, unalomnak és mulandóságnak. Nem csoda, hogy a magányos, rögeszmés, önkínzó és halálmániás Friedrich doktoron kívül senki nem ragaszkodott ehhez a családi kacattárhoz. 

Az első két Berchtold – akikről fenn írtam – a vár második szintjét foglalták el. Bár ne tették volna! Mert itt viszont az ő igénytelen kispolgáriságuk nyel el mindent: a bútorzat olyan, mintha valami ócskáspiacon szedték volna össze a darabjait. Friedrich ráadásul a világkörüli útjai kapcsán mindenféle hasznavehetetlen érdekességet szedett fel: így hát bejutunk munkaállomására, egy borús terembe, amely olyan, mintha egy elhanyagolt, városvégi iskola biológiai szertára lenne: gombostűre tűzött döglött rovarok és bogarak porosodnak a falakon, egy orrát vesztett jegesmedve hever a sarokban, középütt egy lócsontváz (vagy mi), a mennyezet alatt egy hosszú, ijesztő, gusztustalan fekete valami nyújtózik, amiről azt állította az útikalauz, hogy egy anakonda bőre; de van itt kitömött cerkófmajom, formaldehidben pácolt, százötven éves testmaradvány, továbbá kb. egy tucat koponya, amelyek közül az egyiket a jó Friedrich doktor az íróasztalának közepére helyezett, hogy mindig hangulatban legyen. Az egészből párállik a ború, a temetőszag, a mulandóság. 

A kriptahangulat kedvéért van benne egy egyiptomi szoba is, amelyben egy múmiát tartanak. Ez 1828-ban került ide Alexandriából. Már az sem normális dolog, ha valakinek van egy házimúmiája, de az még kevésbé, hogy került ide. Egy Josef Wratislaw z Mitrovic (avagy Joseph Wratislaw von Mitrowicz, 1775–1849) nevű gróf küldte Mitrovicéből ide házasodott húgának, I. Zsigmond feleségének, a fent már megemlített Ludmillának – esküvői ajándékként. (Esküvő: október 23-án.) Ő még nem lehetett képben, hogy a múmia egy nőé volt, aki 30-50 év körül halt meg, ez már a modern tudomány állítása. 

Képzelem, mennyire örült neki a menyasszony. Szerintem a gróf valahogy nem igazán volt boldog a menyegző miatt, s így akarta kifejezni a „jókívánságait” az arának. Mert ha ezt nem így, gúnyból, hanem komolyan gondolta, akkor ugyancsak búcsúzóban lehetett a józan eszétől. 

Néhány évvel ezelőtt néhány parapszichológus itt járt, s azt mondta, hogy a múmia nem érzi jól magát, túl hűvösek a lelkének a falak, melegebb éghajlatra vágyik, s míg nem kerül oda, negatív energiákat sugároz, jobb elkerülni. (x)

Fölötte lehet felmenni a nagy toronyba, ezért a felfelé igyekvők alatt nyikorgott és nyöszörgött a mennyezet fölötti lépcső fája, mintha a múmia sírna. Amíg ezt hallgattuk, az idegenvezető leejtette a kulcscsomóját a kőpadlóra, fájdalmasan belecsendült az egész terem, s mindenki felkiáltott rémületében. Hogy spontán dolog volt-e ez a mozdulat, nem tudom; én azt is el tudom képzelni, hogy ez az idegenvezetés egyik attrakciója, kipróbálva hosszú turistanemzedékek által. 

Nos, itt jön megint képbe Kateřina Rájecká, avagy mostani sztárnevén Hildegard, avagy a gyilkos Fekete Hölgy. A nevezett szelleme ebben a szobában szokott feltűnni éjfélkor, s hajlamos arra, hogy az ablakon át kireppenjen a dombok fölé. Megjelenése katasztrófákat, kellemetlenségeket vetít előre. Mármint úgy általánosságban, mert aki látná, annak ez már önmagában elég kellemetlen lenne. A Berchtoldok azonban nem tartoztak ezek közé, mivel elszántan érdeklődtek a mágia és az okkultizmus iránt, tehát még örültek is volna a látványnak. 

A kilátás a felső toronyból így néz ki a környék felé: 

Itt van még a szomszédos dombon lévő Szt. Barbara-kápolna. Ez utóbbinak nem sok értelme volt, tájdíszítő elem, semmi több, mivel a várnak volt saját kápolnája. Egyébként egy órás séta az út oda-vissza igen kellemes környezetben; előbb egy földút két domb között, majd jön a sötét erdő, amelynek a végén egy tisztáson vár az épület. De sok mindent ne várjunk tőle, mert zárva van; előtte egy kőből faragott Szűz Mária-szobor díszeleg, mögötte pedig egy remetelak–szerű házikó áll; úgy láttam, valaki tengődik is benne. 

A vár egészen alkalmas arra, hogy az ember elképzelje a következőket. Éjjel van. Az alulfizetett személyzet már levetette foltozott ruháját és mélabús álomba lebeg át az ócska ágyakon. A várúr családja depresszíven hever évszázados nyoszolyák nyekergő fogságában. Közben a penész ma is megejti a maga negyed milliméteres területfoglalását a mellékhelyiségek falain. (A gazda sóher Hypót venni.) Egy, csak egy ablak világlik a sötétben, a várúr szobájáé, aki odabenn körmöl valami tudományos értekezést a bécsi orvostudományi közlönynek meghitt koponyái társaságában. Ha néha ki akarja nyújtóztatni csontjait, fog egy petróleumlámpát, s átmegy a múmiájához elszívni egy szivart, közben arra számít, hogy megjelenik Kateřina Rájecká, s válthat vele pár szót. Vagy a múmiával. Ki tudja, hátha az is unja már magát, s át akarja tárgyalni a politikai helyzetet.

A falakat körbeölelő erdő ágain baglyok hintáznak. Az udvaron kígyó siklik át, vagy begörbedt hasú patkány szaglászik ványadt élelme után. Aztán szétcsapja szárnyait a bagoly, s ami ott siklott, az nem siklik tovább. Vagy nem szaglászik. Távolból, a dombok aljáról jól kivehető a kerek hold fényénél, hogy a tornyok körül élénk denevérrajok keringenek…  

Hát nem romantikus?