Panni még nincs 50 éves. Egész életében aktív volt, imádott sportolni, koncertekre járni barátaival. Beszélgetésünk idején végstádiumú daganatos betegsége már jelentősen korlátozta mindennapjait. Legkínzóbb tünete a fájdalom (volt).
„Igen, a minap tényleg sokkal sötétebben láttam a világot. De azóta már egy újfajta fájdalomcsillapítót is kapok, és a tapaszt is gyakrabban cseréljük, úgyhogy most lényegesen jobb.
Az nem is tudja, milyen ez, aki nem beteg. Sőt, van, aki tudomást se venne róla. Rólam. Így. Van olyan barátom, aki egy ideje már nem is keres, nem beszél velem. Akik megmaradtak, meghallgatnak, biztatnak. Mondják, hogy sajnálnak, hogy átérzik, hogy megértik… De hogy is tudnák?
Amikor annyira dagad a lábam, hogy alig bírom elvonszolni a szobavécéig, vagy amikor annyira fáj, hogy nincs olyan pozitúra, amiben 10 percnél tovább megmaradnék, akkor azt érzem, hogy bárcsak vége lenne mindennek.” – Itt suttogóra veszi a hangját: „Amikor fáj, akkor nem akarok mást, csak meghalni. De amikor jobban leszek – mosolyodik el – akkor minden szebb és könnyebb. Akkor minden erőmmel kapaszkodom az életbe.”
Az illusztrációként használt kép a Magyar Hospice Alapítvány tulajdona, engedély nélküli felhasználása tilos.