„Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azokkal a sokszáz hétfőreggelekkel?” – kérdezi Parti Nagy Lajos kortárs költő, író Angyal és vonóhorog című novellája, a kortárs magyar irodalom egyik legmélyebb, legtisztább szívű karácsonyi szövege.
A kérdés valahogy a szív legmélyére hatol, emlékeztet minket a hétköznapi életünk rohanására, az esendőségünkre is. És arra, milyen jó volna mindig csak önmagunk legjobb változatának lenni! Nem tökéletesnek, nem szentnek. Egyszerűen csak a legjobb énünkkel, a legjobb énünk érzéseivel élni meg a mindennapokat, így fordulni mások felé.
Olyan jó lenne nem fáradtnak lenni egy-egy kedves szóhoz, mosolyhoz, jó volna segítséget nyújtani másoknak anélkül, hogy azt éreznénk, elértük határainkat. Mert jónak lenni jó, ezt mind tudjuk. Mert a jóság továbbadható és tovább sugárzik, ha mi jobbak vagyunk, az másokra is kihat. És mert együtt valószínűleg tényleg jobbak vagyunk vagy lehetünk, többet tehetünk, mint külön-külön.
Tíz nappal vagyunk karácsony előtt. Nekünk ilyenkor már arra az időszakra is gondolnunk kell, amikor elfogynak a tartalékaink. Amikor elmúlt a karácsony és elmúltak az ünnepek is. Arra az időszakra, amikor a jóság nem üti fel olyan magától értetődőn a fejét, amikor a szívek, ha nem is zárulnak be, de kényszerűen megkeményednek a mindennapi robot túléléséhez.
Mert nem mindenki éri meg a karácsonyt. Van, aki nem élhet túl, van, akiknek véges az idejük, akik már egészen biztosan nem látják a tavaszi rügyeket, nem fürdethetik nyári napfényben az arcukat, ősszel nem járhatják a tarka erdőt, és akik egészen biztosan nem tölthetnek újabb karácsonyt a szeretteikkel. Vannak, akik utoljára várják most az angyalt.
Közülük tízen most is a Budapest Hospice házban fekszenek, másokat munkatársaink az otthonukban ápolnak.
Olyan nehéz kívülállóknak értelmeset, hiteleset mondani arról, mit jelent, hogy hospice. Sokan vannak, akik sosem hallottak rólunk, vagy ha hallottak sem érzik, hogy közük volna hozzánk, dolguk volna velünk, esetleg megriadnak azoktól a gondolatoktól, amelyek a hospicehoz kapcsolódnak.
Mert igen, mi főként az élet végével, az elmúlással, a szomorúsággal dolgozunk. Beteg emberekkel, nehéz élethelyzetekkel, szomorú családokkal. De hogy a hospice „csak” ennyi volna, az nem igaz. Nem csak a halállal foglalkozunk. Ha van tér és idő, amikor a szeretet, az odafordulás és az élet igazán hangsúlyos, amikor ezeknek a szavaknak és tetteknek valódi súlya van, akkor az éppen az élet vége.
Amikor tudjuk, hogy nincs tovább, de amikor még rengeteget tehetünk azért, hogy az elmúlást mind a pácienseink, mind a hozzátartozóik a lehető legemberibb módon, méltó körülmények között, méltósággal fogadhassák.
Éppen ennek fontosságát szem előtt tartva úgy döntöttünk, elindítunk egy blogot, ahol megpróbáljuk megmutatni, mivel is foglalkozunk pontosan. Sokat fogunk mesélni szubjektíven, és persze igyekszünk majd objektívnek, informatívnak is maradni.
„Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azokkal a sokszáz hétfőreggelekkel?” Mi sok száz hétfő reggelen is pontosan ugyanazt szeretnénk tenni, amit karácsonykor is teszünk. Mert jónak lenni jó!
